Mulatságos játék figyelnünk embertársainkat, miként vásárolnak maguknak szellemi táplálékot. Az sem érdektelen, miként vesznek testit. Persze, bármely tevékenysége közben tanulságos az emberállat, tudjuk. Könyvesboltban különösen izgalmas meglesnünk az írástudókat. Vas Pista bácsi nehezen tudott dönteni, rakta a köteteket a hóna alá (később: a kosárba), ám ahogy talált újabbakat, pakolt is visszafelé szorgosan. Déry Tibor néhány oldalt azonnal magáévá tett a boltban, és sok könyvből ennyivel beérte. Örkény István oda-vissza lapozgatott, hosszú perceken át. Weöres Sándor mindig megsimogatta a címlapot.

Általában a tollforgatók két alapmagatartást tanúsítanak. Van, aki a sok könyv láttán lehangolódik, te jó Isten, mennyi mindent összeírtak már! És van, akit gyermekes izgalomba hoznak. Ilyen volt többek közt Berkes Erzsi, nemzedékem kritikusi édesanyja. Imádott ide-oda repkedni a polcok közt, s közben futtatni az eszmét a magyar írókról. Ő mondta egyszer, hogy az az író menthetetlen, aki az antikváriumban a saját könyvére bukkanva nem vásárolja meg habozás nélkül. Hiszen ha fél árat se adna a művéért, miért várja, hogy bárki adjon érte kétszer annyit? Jó, vetettem ellene, de mi van, ha az illetőnek egy csomó könyve van az antikváriumban? - annyi pénz esetleg nincs nála. Berkes Erzsi szemében kaján láng villant, akinek egy csomó könyve van az antikváriumban, az legalábbis gyanakodjék.

Azóta enyhe gyomortáji szúrással lépek a használt könyvek árudáiba, s nagy ívben kerülöm a V-betűt. Boltban a szerzőt boldoggá (hm, boltoggá) teszi saját művei látványa, antikváriumban boldogtalanná. A legfájdalmasabb természetesen az, ha dedikált kötetre bukkanunk. Dedikált könyv áruba bocsátása sértésszámba megy. Természetesen vannak érthető-megbocsátható esetek. De bizonyosan válságos pillanat átélni, hogy egy személyessé tett munkád közprédába került, ráadásul leértékelve.

Baráti kéz juttatta vissza hozzám korai novelláskötetem viseltes példányát. Antikváriumból. Nagyon rég nem láttam belőle. A dedikáció keltezése szerint 1977. május 11-én nyújtottam át a harminc tiszteletpéldányból egyet. Emlékszem, igen, közvetlenül azután, hogy megkaptam őket a Vörösmarty téren a Magvetőben. Kisföldalattin és hatos villamoson siettem a tízesével világosbarna papírba bugyolált könyvekkel, hogy osztogassam a számomra legfontosabb személyeknek. Föltéptem az egyik csomagot, s ez volt a második példány, amelyet átadtam. (Az elsőt Gáll István, az Ember kapta. Az övé, remélem, még nem került antikváriumba.)

Az alábbi sorokat kanyarítottam a belső címlapra, kissé folyós golyóstollal: Berkes Erzsinek, mint mindig, most is, ám azonban ezúttal különösképpen. Az "ezúttal"-ról hiányzik a vessző. Az enigmatikus szöveg arra utalt, hogy minden nap várható volt a lányom világrajövetele, s épp erről beszélgettünk a dedikációt megelőzőn. Az csak most jut eszembe, hogy mivel Berkes Erzsi tulajdonképp nemzedékem kritikusi édesanyja volt (noha nálam például csak tízzel született korábban), ebből adódóan lányomnak tehát elméleti nagyanyja.

A mesélt időszakban a Magyar Nemzet irodalmi rovatát szerkesztette. Emeleti szobája pincére emlékeztetett. Óriási íróasztala fölött hirdetőtábla, melyen a neki írt legfurább leveleket tette közhírré. Emlékszem egy olyan szerzőre, aki Szerző Aladár néven bányásztörténeteket akart a lapba erőltetni. Mások kikérték maguknak Berkes Erzsi barokkos körmondatokba csomagolt visszautasítását. Egy pályakezdő lehülyekurvázta. Minderre, úgy látszik, büszke volt, ha egyszer kirakta. A levelek által elfoglalt tábla mellett a falra az alábbi vastag betűs föliratot rajzszögezte: SZOBROT NEM KÖZLÜNK! Eszerint az összes lehető műfajjal bombázták.

Berkes Erzsi imádott traccsolni. Falusi ízekkel, de bölcsészkari körmönfontsággal fűzte a szót, összeházasítván a vidéki Magyarország élményvilágát és szókészletét a magyar szak fogalmaival, és az általa annyira szeretett régies fordulatokkal. Őt hallgatva jöttem rá, huszonévesen, hogy elavult tizenkilencedik századi magyar szerzőket is lehet élvezettel olvasni. Hangsúlyozása, akár a parlando éneklés. Az én gyerekkoromban még nagyra becsülték azokat, akik jártasan és ízesen meséltek, köréjük gyűltek társaságban, színházi szünetben, kávéházban. Nyolc éves lehettem, mikor a szüleimmel Hévízen őszöltünk. A tó közepén stég állott, melyet mindig kisebb tömeg vett körül. Az volt a pletykapad. Idősebb, általában pocakos urak üldögéltek rajta, profi történetmesélők, egyikük adomázott, a többi ember hallgatta a vízből, néma csöndben. Berkes Erzsi főszerepet játszhatott volna, ha arra jár - s ha nem kerüli a nyilvánosságot oly betegesen. Ő csak négy- vagy hatszemközt csillogtatta elmeélét. Akárhány szerkesztőségben működött, mindig az ő íróasztala vált pletykapaddá. Akik egyszer végigélvezték valamelyik kiselőadását, törzsvendégként jártak vissza, akkor is, ha épp nem kéziratot hoztak.

Rebesgették, hogy egy nagydarab, akkor igen sikeres magyar író szeretője. Nem tudtam elhinni. Amilyen hülye vagyok, rákérdeztem. Berkes Erzsi mosolygott, s azt mondta: A magánélet azért magán, hogy az ember lánya megtartsa magán(ak)! Nem biztos, hogy betű szerint így hangzott, lehet, csak én kerekítem berkeserzsissé. Sok találó megjegyzésére emlékszem. Legjobban a fiatal írók könyveiről szeretett írni és beszélni. Amíg ilyen sokat ír rólatok az ember lánya, még csak meg sem sértődhettek! - hirdette. Ebben tévedett. Akiről nem azt állította, hogy zseni, az megsértődött.

A később Sándor György humorista által népszerűvé tett csattanót én tőle hallottam először: Fiatalok, tiétek a jövő... úgy volt, hogy a miénk lesz. Berkes Erzsi nem viccnek szánta, mindkét állítást halálosan komolyan gondolta. Simonffy, Császár, Hajnóczy ugyanúgy a kedvencei közé tartozott, mint a hetvenes években jelentkező (s hamarosan áttelepülő) erdélyi új nemzedék. Ti még álmodni is csüggedtek vagytok, mondotta. Mérges lettem, írtam egy kisregényt, húsz fejezet, húsz álom, na, most dumáljál, gondoltam. Kritikáját így kezdte: Egy csüggedt fiatalember csüggedt álmait tartja kezében az olvasó. Igaza lehetett, alapjában véve a cenzúrát akartam kijátszani, hiszen álmodni csak szabad?!

Említett szerelmi kapcsolata kis híján tönkretette a családi életét. Akkortájt már mindig sötét ruhát hordott. Akárhányszor összetalálkoztunk, elsütöttem kedvenc szerzője, Csehov híres darabkezdését: Miért jársz mindig feketében? Berkes Erzsi cinkos mosollyal vágta rá újra meg újra: Gyászolom az életemet! - híven Anton Pavlovicshoz. Pedig ez idő tájt még teljesen egészséges volt. E kis játékunkat akkor is megtartottuk, amikor már mindketten untuk. Rengeteget politizáltunk, azaz szidtuk a rendszert. Annál is gyakrabban a bajszost (Aczél Györgyöt). Berkes Erzsi katasztrofálisnak ítélte kulturális közállapotainkat. Addigra vezető színházi kritikussá avanzsált. Persze, a megbírált színészek és rendezők nem szerették, kívülállónak tekintették. Marhák, mondta ő, mér a bévülállóknak akartok színházat csinálni? A pályakezdőket részrehajlással fogadta. Még inkább a körön kívülieket. A hivatalban lévő igazgatókat és főrendezőket kettőzött szigorral recenzeálta.

Pletykapadja a Mozgó Világ szerkesztőségébe került, ha nem csalódom, munkakörileg a versrovatot vezette, praktikusan semmi dolgunk nem volt egymással, verset ugyanúgy nem írtam, mint szobrot. De változatlan lelkesedéssel látogattam. A '90 utáni jelenvalóságunktól kiütéseket kapott, irtózott a jobboldali retorikától, mennyetek ti az anyátok...! - mennydörögte, hangja átvillámlott a prózarovat szobájába, gyakran becsukták az ajtót. Rögeszmésen ismételte életfilozófiáját: Belehalni - igen, no de komolyan venni? Arról panaszkodott, hogy különös változást érzékel a magyar színházak termeiben. Egyre keményebbek a székek. Mit jelenthet ez? - tette föl a költői kérdést, s így folytatta: Vagy az ember lánya hátsója puhul, vagy az előadások romlanak. Eztán a csehovi kezdet mellé fölvettük a repertoárba: Keményednek? - így én. Rendületlenül, így ő. Más összefüggésben is szívesen idézett híres verssorokat a reformkorból. Egyszer kifejtette, akkor kellett volna élnie. Azt nem mondta, mikor kellett volna meghalnia. De biztosan nem akkor, amikor tényleg. Hanem később. Sokkal később.

Betegségéről nem akart beszélni: Hagyjuk, a világon a legjobban azt unom, hogy vagyok. Midőn állapota rosszabbra fordult, távozott a Mozgó Világtól. Írt még színikritikákat, de csak beküldte a szerkesztőségbe. Immár kerülte az embereket. Színház előcsarnokában láttam utoljára. Nem mertem a fekete ruhára kérdezni. Nem akartam a keményedő székekre - már alig volt Berkes Erzsin, amit nyomhatnának. Ki kellett volna mennem a temetésére. Ezuttal különösképpen. Nem bírtam.

Vigasztaló, hogy vélhetőleg nem az ember lánya adta el a dedikált kötetet. Nyilván az örököse. Vagy ingóságainak fölszámolója. Még csak meg sem sértődhetek. Erzsi, ez igazán nem szép tőled.

2004. október 18.