Igyekszem úgy mesélni, ahogyan volt. Igen, de úgy volt, ahogyan énbennem él? Hogy volt, hogy nem volt, volt.

Volt egyszer egy nagy-nagy zeneszerző, akiről anyám úgy tudta, annyira világhírű, hogy dúsgazdag. Akkor nem gyalog menne, vélte apám. Mindhárman a teraszról szemléltük a nagy-nagy zeneszerzőt, aki alant baktatott a járdán. Még óvodás voltam, mikor először megmutatták, tehát ötvenhat előtt. Fölfigyeltem bozontos, tejszín hajzatára, mely miatt inkább idős asszonynak tetszett, persze csak odaföntről. Mi a Délibáb utcában laktunk, ez megfelelő utcanév egy leendő írónak. Ő a Köröndön, talán megfelelő tér az egy nagy-nagy zeneszerzőnek. Naponta végighaladt a mi utcánkban, egészségügyi sétája során, kevéssel ebédidő után.

Az úgy volt, hogy mire iskolába kerültem, titkok tudója lettem. A környékbeli srácok közt szájról szájra járt, akár egy népdal, hogy az öreg ad aláírást, ha az ember szolmizál neki. Életem javát a Köröndön töltöttem. Két fő foglalatossággal. Részben indiánozással. Részben meg azzal, hogy vertek. Cingár kisfiú voltam. Kidolgoztam egy módszert védekezésül. Midőn fenyegetően közelegtek felém a verők, ökölvívó pózba vágtam magam, fölugrottam a levegőbe, pipaszár lábaimmal kalimpálva, cérnaszál karjaimmal megsorozva a levegőt. Röhejes voltam. Ha nevettek, kihasználtam a pillanatot, elmenekültem. Néha nem futottak utánam.

Kodályt meg kellett állítani bátor köszönéssel, lehetőség szerint csengő hangon, s kérni, hogy légyszi adjon aláírást. Tegeztük Kodályt. Ő is tegezett. Előhúzta a noteszát, öt vonalat firkantott sebtiben, s odapöttyentett féltucatnyi hangjegyet: Na? - várta a Kodály-módszer gyakorlati megvalósulását. Do, do, lá, szó, do, do lá, szó... (vö.: "A part a-latt...") Mutatnunk is kellett a kézjeleket. Ha pedig eltaláltuk, kaptunk aláírást, a lendületes betűk majd kiszakították a papírt. Aranyhegyű töltőtolla volt. Vagy nem. De annak látszott.

Én átlagosan heti háromszor kértem Kodály Zoltántól aláírást. Fölvetődik a kérdés, minek egy kisgyereknek annyi? Azért, mert tíz Kodályért adtak egy Puskást. Én szereztem Puskástól is, közvetlenül, ám ez már egy másik Hogy volt. Kodálytól tehát nagyjából kétnaponta kértem, s majdnem annyiszor kaptam, tekintettel arra, hogy a környékbeli srácok között szájról szájra járt, akár egy népdal, hogy az öreg szinte mindig a 333 zenei olvasógyakorlat című kisalakú gyűjteménye első tíz dalocskája valamelyikét adja föl. A 333-at elkérhettük az iskolai énektanártól, s bevágtuk az első tízet. Ő elégedetten tapasztalhatta, hogy a róla elnevezett Kodály-módszer pompásan működik az utóbb róla elnevezett téren. A zene mindenkié. Így ment ez. Piciny bökkenőt csupán az okozott, ha nem egyedül, hanem kisebb csoport tagjaként kérincséltem. A magyar zene élő legendája, a Bartók-Kodály-páros második fele ugyanis annyira bandzsa volt, hogy sosem lehetett tudni, melyikünkre néz, amikor szolmizálásra buzdít, gyakran többen belefogtunk unisono, mire hevesen rázta a fejét: Ejnye már, nem te, hanem te, akire nézek! Na igen, épp ez volt a probléma. Néha azért eltaláltuk. Ritmusra biccentgetett. Na jó van! - mondta azután (a jó végéről elspórolva az l-t), és írta, vagy inkább sercintette a nevét a papírra, az eredményt összehasonlítva ámultunk, miként tudja oly egyformán.

Az iskolai kórussal részleteket tanultunk a Székelyfonóból. "A csi-tá-ri he-gyek a-latt..." Előadtuk, április negyedikén, az ünnepségen. Ő volt a díszvendég. Az igazgató úr érdeklődött, mi a véleménye? Kodály szabódott, majd az ismételt kérdésre azt felelte: Kérem, elégedjenek meg annyival, hogy hallottam ezt már jobban is, rosszabbul is. Meglepett, hogy vannak, akik nálunk is gyatrábban csinálják. Még nem tudtam, hogy mindent alul lehet múlni.

Egyszer aztán kórusunk "kemény magja" - az énektanár kifejezése ez - meghívást kapott Kodály Zoltán otthonába. Egész nap próbáltunk az iskola tornatermében, utána átsétáltunk a tér túlfelire. Illusztris külföldi zenei nagyságot látott vendégül Kodály, s azt akarta, hogy megmutassuk, mit tudnak a magyar gyerekek. Megmutattuk. Nyitányképpen rejtélyes körülmények közt - állítólag hozzá sem értünk - eltörtünk egy padlóvázát. Nem számít, mondta a világhírű zeneszerző a letérdepelni készülő énektanárnak. Az illusztris vendég - Kodállyal nagyjából egykorú, ám hozzá képest alacsony, kopasz és dundi öregúr - hahotázott. A mellette ülő fiatal nő, aki a lányának látszott, komoly maradt. Hamarosan megtudhattuk, hogy a felesége. A Kodály unokájának látszó csitri pedig Kodály neje.

Az este részleteit a feledés jótékony köde borítja. Csak arra emlékszem, hogy A csitári hegyekben elrontottam a szöveget. Később láttam a televízióban, hogy Pablo Casals, a gordonka Paganinije meglátogatta Budapesten Kodály Zoltánt. Ő lehetett a vendég. Még később olvastam vagy hallottam (vagy álmodtam, vagy kitaláltam), hogy a gordonka Paganinije megkérdezte a Kodály-módszer atyját: Mondja, tisztelt uram, miként vett ön feleségül egy ennyire fiatal lánykát? Nagyon egyszerűen, válaszolta a Kodály-módszer atyja, megkérdeztem tőle, hogy kisasszony, akar az özvegyem lenni? Aha. A módszert miheztartás végett teszem közzé. Csak azt nem értem, miért kellett ehhez Casalsnak tanács, aki maga is egy-két generációval alább nősült.

Kapcsolatom Kodállyal (Kodály és én) azonban még nem zárult le. Már a gimibe jártam, amikor különbféle játékokkal múlattuk az időt a Kölcsey zordon falai között. Nagyded játékokkal. Melyekben igyekeztem az élen járni. A másik élenjáró a Féri volt, fölöttem két évfolyammal. Nagyjából úgy nézett ki akkor, mint ma, sokszor hitték gyakorló tanárnak. E lap olvasói az álnevét ismerhetik, Takács Ferenc néven anglomán literátor a Féri mostanság. Az egyes játékok népszerűségét az jelezte, hány óráig vagy napig terjedtek. A legkedveltebb játékok egyike a grünözés volt. Kettő hétig tartott bennünket lázban, bombasiker. Könnyen elsajátítható, a teendő csak annyi, hogy minden "Kon" helyett a zsidó viccekből ismert páros másik tagja, azaz "Grün" ejtendő. Grüncentráljunk. Grünferencia. Belga-Grüngó. Grüncz Zsuzsa. És így tovább. Igen ám, de mindig, tehát órán, felelés közben is! A szovjet államok grünföderációja. Éles a grüntraszt. A világválságot követte a grünjunktúra. Persze, a tanerők ezt kikérték maguknak, azonban az ordítozás, fenyegetőzés és a karók is a játék szerves részét képezték. Midőn ez már jól ment, lehetett fokozni, minden "ko" helyett is "grü". Ki grüpog, mi grüpog, egy fekete holló. Sötöbö. Aki Poe-t mond, mondjon pü-t is.

A grünözést csak a haláltotó múlta fölül a maga másfél hónapjával, talán mert ez hazárdjáték. Addigra már harmadikba jártam, s még fontosabbnak véltem az élenjárást. Minden lében két kanál. A haláltotó igen alkalmas kis munkahelyi közösségek életének fölpezsdítésére. Fogadni kell arra, hogy melyik híres ember múlik ki legközelébb, s aki eltalálja, mindent visz. Sejthetik, kire helyeztem el én a tétjeimet. Változatlanul napi rendszerességgel találkoztam a nagy-nagy zeneszerzővel, láttam, egyre soványabb, léptei tétovábbak, immár csak biceg a botjára támaszkodva, levegő után kapkodva. Volt okom azt hinni, hogy neki köszönhetem majd anyagi fölvirágzásomat. Mindez akkor jó poénnak tűnt, máma már nem hasad tovább, égő arccal, röstelkedve mesélem. De - volt, ahogyan volt.

Múltak a napok. Óriási összegeket nyertek mások, híres színésszel. Íróval. Zongoristával. Én kitartottam őmellette grünokul. Egészen addig, amíg hívattak az igazgatói irodába, egészséges üvöltözés indult, s tartott vagy harminc percig, szinte lélegzetvétel nélkül, mit képzelünk mi... szocialista erkölcs... jó ízlés... Úgy volt, hogy hármunkat kicsapnak. Az ország összes gimijéből. De ebből okvetlenül. Végül igazgatói rovót kaptam. Azt szépen aláírtam atyám helyett, ahogyan szoktam, s indultam jó széllel új kalandok felé. Sajnos a haláltotó bankját elkobozták. Ez március legelején történt, pénteken. És kedden... bemondták az iskolarádión, hogy tegnap meghalt Kodály Zoltán.

Kimentem a temetésére. Nem, ezt csak most kanyarítom hozzá. Szép lett volna. Később kilátogattam. Sajna, ezt is csak úgy képzeletben... noha ezek után illene. Még nem késő. Talán meg is bocsátja.

2004. január 19.