Kétszer hagytam magam megett kedves házikönyvtáram, családjogi változások rosszvoltából. Első ízben mély depresszióval nyugtáztam a változást, a bűntudatban kerestem vigaszt, meg abban, hogy a (gimnazista) lányomnak most nagyobb szüksége lehet rá. Másodszor (nemrég) vettem a fáradságot, s a kiürült könyvespolcokat módszeresen töltöttem föl, listákat gyártva. Elvi alapvetést követőn.

1. Csak olyan könyvet szerzek be, amelyet hátralévő életemben (közeledtem a hatvanadikhoz) még szándékomban áll el- vagy újraolvasni. Az egyszer használatosakat inkább hazahozom a könyvtárból. Vonatkozik ez újonnan megjelenő művekre is, beszerezni ráérek, ha meggyőzött.

2. A kézikönyvek (reference section) létszámát nem korlátoztam, a kortárs magyar szerzőkéit sem, utóbbit szakmai érdeklődés miatt, jó részüket amúgy is dedikálva kapom. Ellenben a klasszikus magyar és világirodalom odahaza tartandó adagja az 1.200 (azaz ezerkettőszáz) címet nem haladhatja meg. Ne kérdezzétek, miért.

3. Ha választhatok, a régebbi kiadások kedvesebbek, mint az újabbak, hiába kaptak esetleg szerkesztői vagy fordítói leporolást.

Nem ment gyorsan, hogy végső listának megfelelő 1.200 összegyülekezzék üveges polcaimon. A legnagyobb magyar terjesztő készletében háromszázvalahány akadt. Noha kevés kivétellel nem ritkaságokra vagy különlegességekre vágytam, a zöm közkedvelt és általános megbecsülésnek örvendő mű, ami nem hiányozhat a vájtfülü olvasó gyűjteményből. Vadászatam netes és valóságos antikváriumokban, egészen addig, amíg 1.198-ig jutottam. Immár csupán két alapmunka hiányzott. Az egyik a Tristram Shandy, mely az angolszász világban legalább olyan nagyra tartott, mint az Ulisszesz. Laurence Sterne szabadszellemű lelkész remekét akkor sajna senki nem akarta eladni. Hazacipeltem a könyvtárból, s miután a végére értem, lemondtam róla. De hogy az 1.200-as cél elérhető közelségben maradjon, megvettem az angol eredetit. Kevés az esély, hogy kézbe vegyem, de jó érzés a léte.

A kupola záróköve a német irodalom hasonlóan egyedülálló bérce: A tulajdonságok nélküli ember volna. Minthogy ezt sem sikerült fölhajtanom, szintúgy a könyvtári példányra fanyalodtam. Majd visszavittem. Terveztem, hogy esetleg németül, amikor…

Saját szavamba vágni kénytelenedem. Előnye, hogy én nem sértődöm meg. A hatvanas évek legvégén egy bizonyos magánkönyvtárat látogattam, a hatodik kerületi Ó u. 4-ben. Emlékezetem tévesen a negyedik emeletet őrzi, (valójában harmadik), lift nem volt. Húsz lépésre laktam onnét anyámmal, a Bajcsy közben. Emitt pedig Gáll István, az ember. Kiről másutt, többször. Lakása vagy hat méter magasságú (így az emeletek is duplán számítottak), az egyik hosszú fal a plafonig bepolcozva. Gáll, ahogyan az akkori idők vezető értelmiségijei szokták, úgyszólván válogatás nélkül megvett mindent, amit a három létező (felnőtt) kiadó – Európa, Magvető, Szépirodalmi – kiadott.

Tudja-e az olvasó, hány aktív kiadó működik ma ebben a hazában? Több mint háromszáz. Ez azonban történetünk szempontjából nem izgalmas. Gáll polcain is ott fityegett az akkoriban szokásos kerámiaszobrocska a hozzá tartozó táblával: KÖNYVET MÉG NEKED SEM ADOK KÖLCSÖN! Ám ez kollégákra nem vonatkozott, rám a legkevésbé, én szinte soha nem távozhattam az akkor óriásinak tetsző hajlékból, hogy a kezembe nem nyomott volna valamit: Ezt olvasd el, apám!

Történt, hogy három spenótzöld kötetet tornyozott az ölembe, mondván, ez Musil főműve (a Törless iskolaévei-t már korábban odaadta), magyarul most van először az egész, ő, mármint Gáll, sajnos, nem képes átrágni magát rajta, neki túl német. Én nekiveselkedtem, hősleg küzdve jutottam a végéig. Visszavittem, tiltakozott, tartsam meg, ez a kitartásom jutalma. Nála hagytam (lusta voltam hazacígölni), de abban maradtunk, hogy megőrzésre.

Mindezt már régen elfelejtettem. A napokban telefonhívást kaptam. Meghalt Vera, az özvegye. Akinek az öccse, tudván, milyen érzések fűztek Gállhoz, érdeklődött, óhajtanék-e valamely személyes emléket Gáll tárgyaiból. Fölrohantam. Emeletráépítés, korszerű lift… imádta volna. A könyvespolcon, a régi helyén, fakón virított A tulajdonságok nélküli ember. Kihúztam az első kötetet. Dús szivarszagot árasztott, éppúgy, ahogyan Gáll István szokott. Benne a blokk: 150 forintért vette a három kötetet, antikváriumban, a bolti ár 200 volt 1977-ben.

Tudtam, ezt haza kell vinnem. Hiszen az enyém, Gáll küldi, utolsó jótéteményeként. Rám várt itt, el is jöttem érte.

Mit mondhatnék? Az ezerkétszázadik. Embertársaim, tudom a sok rosszat és átkozottat. De azért néha a körök bezárulnak, a célok elérődnek, a rímek összemuzsikálnak, tekintet nélkül tulajdonságainkra és azok híjára. Ámen.