Valaha elhagyatott legelő volt ott, ahol – akár egy szökőkút – kitört a gyógyforrás. Annak előtte csupán a gyalázat tört ki néha, főleg a pléhkocsmában, s akkor repültek a poharak, kijött a rendőrjárőr a közeli faluból. Harminc év telt el, három gyógyszálló s tucatnyi gyógypanzió fogadja a gyógyvendégeket a forrásra épült gyógyfürdő körül. A legrégebbi, ma már legolcsóbb szállodába harmadszor érkezett az a pasas, a két fiával. A személyzetnek derengett, hogy nem először látják őket.

A strand időközben tovább bővült, kacskaringós csúszdával és három egymáshoz érő kajabódéval. Régebben ki kellett menni lángosért, sült halért. „Egy gonddal kevesebb!” – a pasas örült. Annak is, hogy gyerekei győzelmi üdvrivalgásnak hangzó ujjongással rohamozták meg a csúszdát. Igazán fölöslegesnek értékelhető az aggódó mondat, amit utánuk küldött: Vigyázzatok egymásra! A fiúkat már beszippantotta a kanyargós pályát uraló tucatnyi barnára sült kamasz csoportvonzása.

Hősünk társaságban gyakorta ismételgette, hogy ő nem nyaral, csak nyaraltat. Lehetséges, hogy ennek az időszaknak lassacskán vége. Tűnődhet, neki vajon mihez volna kedve egy ilyen strandon? E fölismerés napernyője alatt elballagott, s vett két újságot, egy országosat, meg a helyit. A lapokhoz kávé kéne. Jóféle dupla fekete, ahogyan az apja mondogatta hajdanán. Léteznek még olyan vastagfalú üvegpoharak, amelyek a fáma szerint törhetetlenek?

A középső bódé előtti sörpadok egyikére ült, ott volt a legsűrűbb az árnyék a háromszögletű ponyvatető alatt. Egyedüli vendégként várta a kiszolgálást, ha van itt olyasmi. A belföldi hírek keserves áramlatába süppedt. Félszemmel érzékelte, hogy egy fiatal nő nedves ronggyal törölgeti a barnára lakkozott asztalokat, hamarosan odaér őhozzá. Helyes, tapadós a deszkafelület.

Mingyár nyitunk! – dobta oda a nő, még háttal, azon az iskolázatlan hangon, melytől a pasas fölkészült a suk-sükölésre s más bárdolatlanságokra. „Nyissatok,” gondolta. A nő vaskosabbnak tűnt, mint az életkora (húsz-huszonöt) indokolta, feneke a szürke sortban már megkezdte a terjeszkedést, ami ellen a küzdelem évtizedről évtizedre nehezebb lesz, a férfi (hatvan tájt) ezt tapasztalatból tudta. A kakaóbarna combokon rengemények, a lábszárakon néhány ér aggasztó kékje. A cicik még rendben, állapíthatta meg, amikor a pincérnő végre odafordult: Hozhatok valamit? – ő is végigmérte a pasast.

Aki erre ösztönösen behúzta a hasát: Jegeskávé... esetleg? A nő mosolygott: Természetesen! – szeme sötét bogárként lebegett önnön fehér tavában. Elvonult a bódé irányába. Az ülepe lustán ringott. „Milyen kis...” – a pasas nem fejezte be a gondolatot, melyben az alany a liba vagy a ribanc lett volna, a jelző pedig a falusi. „Hagyjuk ezt, mielőtt a csaj is gondol valamit rólad.” A bódé mélyén ázatag öregasszony bukkant föl a pult mögött, faspatulával vakargatta a vélhetőleg lángossütésre használt, szénfeketére égett fémmedencét. Mögötte baseball sapkás öregember jelent meg, kezében ismeretlen rendeltetésű szerszám, az is fekete a mocsoktól. A sapka fölirata: I ♥ MALTA. Ezek talán a papa-mama? Hát persze. Itt született a nő, ezen a tájon, s itt is fog meghalni, az égett olaj átható bűzében. Mely bizonyára lemoshatatlanul beleitta magát a hajába, a fiú, aki odahajol, ezt fogja beszívni, nincs az a kifinomult sampon vagy parfüm, mely semlegesíthetné.

Tiszta szívéből sajnálta már a szerencsétlen lányt, a magyar pampa vadvirágát, akinek sose jut az, amit... megérdemelne. „Mindazonáltal hozhatná végre a jegeskávét. Meglátjuk, milyen lesz, ne táplálj túlzott reményeket.”
További tizenkét perc múltán kapta meg. Fehér műanyagpohárban. Kevéske flakontejszínhab felül, rengeteg jégkocka alul. „Sebaj. A fiúk istenien szórakoznak a csúszdán, jólesőn kihalt a strand még, olvassad újságaidat, később úszhatsz is, érd be azzal, ami jut.” Szürcsölt, olvasott beérte. Tömeges baleset az M1-es autópályán. Holnaptól drágul a benzin és a dízel. Csődbe ment a Hungeco. „Mi a szent szar az a Hungeco?” Odalépett a pulthoz fizetni. Négyezerötszáz! – mondta a pincérnő, időközben ő is baseball sapkát csapott a fejébe, ugyanolyat, mint az apja. I ♥ MALTA.

„Mennyi???” – harsant föl egy reszelős basszus a férfi agyában. De nem érzett erőt reklamálni, odanyújtotta két tízezreséből az egyiket. Míg a nő kirakta a visszajárót, ő az alábbiakat gondolta:
„1. Így fölmentek az árak? A francba, azér ez nem a Riviéra!
2. Málta szigetén nyaraltak? Ha így számolnak, futja rá.
3. Ennél Máltán is olcsóbb lehet a jegeskávé!
4. Nem hoztam magammal elég készpénzt.”

Összezúzott lélekkel hagyta ott a bódésort. Megállt a csúszdás medencénél, figyelte gyerekeit. akik sikítozva zúdultak a klórtól zöldes vízbe. Úgy érezte, semmi keresnivalója itt. Visszakanyarodott a kajaáruldákhoz. A szélsőnek a kitárt ablakára erősítették az árjegyzéket. Itt is adnak jegeskávét. ÖTSZÁZ forintért. „Na pillanat!” – hátulról kerülte meg a bódésort. A túlsó büfé listáját átlátszó műanyagirattartóban rajzszögezték ki. A jegeskávé ott is ötszáz. „A pofám leszakad! Mit képzelnek ezek középen?” – elhaladt a pincérnőék pultja előtt, mint aki véletlenül csámborog arra. Az oldalfalon fekete tábla, rajta a kínálat, krétával. Primitív betűk. Jegeskávé: 500. A nő épp felmosott odabenn, s lehajoltában a pánt nélküli trikó kényelmes belátást engedett. Üde halmok, kivételesen apró bimbókkal. Csak ezek látszottak olyan fiatalnak a nő testén, amennyinek a valóságos életkora saccolható. Furcsamód az icipici bimbók fokozták a férfi dühét, karcos hangon indított: Csókolom, homályosítson már föl, miért kért tőlem négyezerötszázat a jegeskávéért, ha ötszázat írtak ki? – ujjával oly hevesen bökött a táblára, hogy megcsikordult rajta a körme.

A nő lekapta a baseball sapkát, sűrű barna haja a vállára omlott: De nem, tízezrest tetszett adni, és én szépen visszaadtam kilencezerötöt, tessék csak megnézni a tárcájában! – mindezt higgadtan, szinte szomorkásan. Árnyalatnyi mosollyal, mely az ilyen szórakozott öreg csótányoknak jár. Oké! – a férfi faképnél hagyta, bódéstul, mellbimbóstul, Máltástul. Meg kéne számolnia a pénzét. De tartott tőle, hogy ha a lánynak igaza van, kudarcérzete elviselhetetlenné fokozódik. Inkább úgy döntött, soha többé nem vesz semmit középen. Pedig az látszott a legelfogadhatóbb büfének, déltájt ott mindig sor állt. Tíznapos nyaralásuk alatt be is tartotta, rossz lelkiismerettel és magyarázat híján fosztva meg a fiait a nutellás palacsintától, amit másutt nem adtak.

Ücsörgött eleget a padokon magában, szigorúan a két szélső bódénál. Minden erőfeszítése dacára újra meg újra összeakadt a tekintete a nőével. „Talán várja, hogy bocsánatot kérjek?” Nem, a mélybarna tekintet szemrehányás vagy megbántottság helyett valamiféle kíváncsiságot sugárzott. „Mi ez?” – sokáig nem talált semmiféle magyarázatot.

Az ötödik délelőttön a nő odatámaszkodott a férfi asztalára: Így megváltoztam? – a sapka napellenzője most a nyakát takarta. A férfi ütődötten bámult rá, míg a nő türelmét vesztve legyintett, s ezúttal ő hagyta faképnél. Távolodó feneke erőteljes ringással tartotta magán a hímek figyelmét.

Hirtelen szakadt föl az emlék. Vagy öt éve, amikor először járt itt, még a kisfiúk mamájával négyesben, ült a pénztárban egy metszően értelmes tekintetű lány, akivel az asszony összehaverkodott. Valamelyik vidéki bölcsészkarra járt, pszichológia szakra, és azt vette a fejébe, hogy autista gyerekekkel akar foglalkozni. Az asszony tíz éve csinálta ezt. Eszmecseréjüket ő csak félfüllel hallgatta, a kisfiúkat fölügyelte. A lány, amikor a munkaideje lejárt, odaterítette melléjük a gyékényét. Makulátlanul barnára sült hasfalát három kínai írásjel ékesítette, a legalsó már félig a fekete bikinibugyi takarásában. Magyarázta, hogy a fiújával mindketten ugyanazt tetováltatták oda. ÁLOM, SZERELEM, BIZALOM. A sorrendben nem biztos.

„Jézusom...” – rátört, mennyire kívánta azt a hibátlan alakú lányt, akinek a haja úgy röpködött a válla fölött, mint egy kacér madár. Azonnal magáévá tette volna valamelyik kabinban. A felesége még elég formátlan volt a szüléstől.

Abból a nyúlánk szépségből lett ez a trampli pincérnő?! Ilyen rövid idő alatt?!? Ugrott a vonzerő, a pszichológia, az autista gyerekek megmentése. Vagy a fölszolgálás csak nyári meló neki? Á... hiszen az értelem semmivel össze nem téveszthető ragyogása is ugrott a barna szempárból.

A kétgyerekes elvált apa filozofikus hangulatba merült. „Úgy van ez, hogy a férfiak ingerültsége mögött többnyire ott található az erotikus izgalom, ha lehántoljuk a takaró rétegeket? És úgy, hogy a megkívánt nők az ilyesmit nem felejtik? És úgy, hogy ha kaphatnánk valamiféle gyorsfényképet arról, mi lesz a mágnesként vonzó lányokból, nőkből, nyomban szertefoszlana a vágy? Lehetséges, hogy ez az igazi becsapás, nem a pénzbeli?”

Immár szívesen megkérdezte volna: Csókolom, a kegyed hasán talál-e olvasnivalót, aki tud kínaiul? Ám a nő soha többé nem pillantott feléje. Ügyet se vetett rá. Sőt mintha látványosan kerülte volna. Amit a pasas meggyőző bizonyítéknak vélt.

(A novella megjelent az Élet és Irodalomban.)