Magyar népmesék

Beküldő: Tóth Csilla
Beküldés ideje: 2009. február 5.

(A Reneszánsz év - Mátyás király én vagyok c. novella újrafeldolgozása)

Egyszer volt, hol nem volt, újságíró volt. Pontosan, nem volt jó újságíró. Elkerülték a nagy ügyek. Már 20 éve. Hát írt az árvízről, a majomházból megszökött majomról, a kerületi tüzekről. Amiről mindenki más. De ő azt sem jól. Egyszer egy bombába is akadt. Kivételesen. Másodikvilágháborús. És ő járt ott először. Nem véletlen. Nagy ügynek ígérkezett. Bele is izzadt, gyorsan telefon, hogy most itt van, csak ő, senki más, egy süket öregasszony eltorlaszolta magát, rohadt ávósnácik takarodjatok, ő nem költözik ki, a bomba meg mindjárt robbanhat is akár, kell-e a sztori vagy nem. Küldjenek stábot is, mert ő most már és soha többé nem a háttérben.

A stáb jött. Ügy nem lett. Kerületi gyerekek ástak el lefordítva egy pléh kádat egy beépítetlen telken, eredetileg bunkernek- már nem akartak tovább otthon-, lyukat ástak alá, de kicsi lett. Sok volt rá a gyerek. Pénzük nem volt, de lelkesek voltak. Hát hordtak bele kutyaszart, amennyit tudtak, mert kunyhót akartak odaépíteni, egy nagyobbat. A száraz kutyaszarral állítólag jól lehet falat tapasztani, ezt hallották. Nem nagyon jártak iskolába.

Az újságírót a süket öregasszony hívta fel a sztorival. A szomszédos ház földszintjén lakott. Egész nap otthon. Büdös volt a kutyaszar. Nyár volt. Szólt a kerületnek, a köjálnak, a közterületnek, mentőknek, végül írt a köztársasági elnöknek, hogy már fuldokol, meg is döglik, ha nem jönnek és tesznek valamit azonnal, de nem jöttek.

Végül szólt az újságírónak, akit nagyon szeretett, mióta olvasta a majomházból megszökött majom történetét, akit egy nagypapa az unokáival kutatott fel és juttatott vissza az állatkertbe. Még majdnem sírt is rajta, úgy meghatódott.

Hát azt nem mondta, hogy kutyaszar, az igaz, inkább azt, hogy bomba. Másodikvilágháborús. Az öregasszony süket volt, meg fogatlan is, de hülye, az nem volt.

Mikor kirángatták az ablakon egy kikiricssárga kimonó-szerű ruhában átkozódott tovább. Kiöltözött a nagy napra, szerette a szép ruhákat.

Az újságírót nem rúgták ki. Olyan misztériumok vannak a világban, nem? Továbbra is írt-írogatott erről-arról, és egy percig sem hitte, hogy élete legnagyobb csodája az volt és lesz, hogy megtarthatta az állását. Legkisebb gyerek volt, nem csak tehetségtelen, ennek oka van, hogy ő itt maradt, neki még egyszer meg kell mutatni, neki egyszer még hírt kell adni, meg kell hökkenteni, el kell kápráztatni. Valami csoda folytán, ha más nem.

A csoda pedig akár jöhetett is volna. Megint fülest kapott. Egy szürke kosztümös hölgy sárga virággal a gomblyukában várja a kávézóban a részletekkel. Feltétlen jöjjön. Feltétlen!!! 

*
A férfi egy kapualjban állt. Hosszú köpenyét lengette-elengedte a szeszélyes budapesti szél. Nem egy divatos darab. De itt nincsenek divatos emberek. Igaz már én sem vagyok az- nevetett vándorbotjára támaszkodva. Kutatott a szemével. Aztán meglátta, a nőt meg a kisfiút. A kisfiú 8-10 éves forma. Le-lemaradt dacosan, sértődötten. Valami kutyaszarról magyarázott, meg hogy ha itt nem, akkor majd egy új helyen, az biztos!

Nézte a nőt a szürke üvegkalitkában- üveg egyáltalán, most már olyan csoda dolgok vannak- piszkosszürke mindenhol. Elöl-hátul, jobbra-balra, alul-felül. Sosem értette például azt sem, hogy tudnak benne járni. De csak úgy szedik a lábukat, szaporázzák veszettül, és mondják, amíg oda nem érnek, ahol végre elcsattanhat a saller, kitörhet belőlük a kurvaanyád.

- Mi a kurva anyád! Most megkapod! Hány hete szórakozol velem! Apáddal ezt nem csinálod, mi?! A kurva anyádat! Most kapsz a pofádra, büdös szaros kölyke! Iskola, az nem, kutyaszar, az igen!? Bandavezér, kutyaszarral házat!? A kurva anyádat!

-Anya ne! - hallja de csak ő, mert a szürke üvegkalitkán át nem hallatszik hang, és azon keresztül nem látni tisztán a világot. A nő nem is áll meg egy pillanatra sem, csak fújtat tovább, viaskodik a piszkos üvegről visszatükröződő egyre torzuló arcával és hergelődik a saját ordításától, már maga is majd megsüketül tőle a zárt üvegkalitkában, hát muszáj egyre hangosabbnak lenni, hogy elijessze saját magát, nem igaz? De a saller majd a kisfiún csattan. A férfi nézi. Így van ez. Mindig így volt. Mikor király volt, akkor is.

Nincs mese, itt most már közbe kell lépni.

Nézi a nőt: hallott ez egyáltalán rólam? És ha hallott, érdekli-e, hogy ki vagyok? Kit érdekel? Oda kell mennem. Ez a dolgom, én vagyok az igazságos.

A kisfiút meg kell menteni. És a szürke kalitka. Hol vette vajon. Tudni kell azt is. Ez már szinte fontosabb, mint a fiú. Minden méretben hordják, ki a retiküljében, ki az aktatáskájában, ki a nejlonszatyrában. Aztán, amikor kell, előkapják, egyszer látott valakit, aki a gallérja alól rántotta elő, amikor megelőzték a sorban, a felesét akarta reggeli helyett bekapni, még csodálkozott is, hogy van neki gallérja.

Ügyes találmány ez, kis helyen is elfér, de ha kell pont akkora lesz, amekkora a tested. Villámgyorsan körülölel, te meg mehetsz kurvaanyádozni, asztalt verni, gyereket ütni, asszonyt csépelni kedvedre, ki nem látsz belőle, amíg le nem nyugszol újra. Akkor aztán eltűnik megint, vissza a cekkerbe, gallér alá, kinek hová, még csak arra sem emlékszel, mi történt pontosan, hogy miért, az a látszat ürügyén sem zavar, talán csak néha, tompán és röviden. Mész tovább a dolgodra, legfeljebb csodálkozol egy csöppet, hogy mi ez a pusztítás itt körülötted, az előbb még ez nem volt.

Elindul feléjük. Nagy levegőt vesz, és közben lázasan töri a fejét, mit is tehetne. Beszélni itt most felesleges. A nő úgy sem hall, hát kiteszi a lábát és elgáncsolja. Szerencsére látni sem lát jól, csak ha majd a szürke kalitka lekerül. Aztán már hajol is le, ajánlja fel a segítségét, ahogy azt kell, hogy drága asszonyom, csak nem ütötte meg magát, hívjak-e mentőt, kötözzek-e, élesszek-e újra, vigasztaljak-e, osszak-e igazságot.

- Egy pofont a gyereknek, na azt oszthatna - mondja a nő bizonytalanul, mert már maga sem tudja miért is jár az a pofon, de közben már a köpenyes férfit nézi, a szürke kalitka eltűnt.

Feltápászkodik, veregeti a ruhájáról a port, és egyáltalán nem érti, miért van ott a férfi, miért akar segíteni.

- Mátyás vagyok, az igazságos- mondja, hogy értse.

- Mi van?

- Mátyás vagyok, az igazságos

A nő elröhögi magát, a gyerek – legalább is mára-meg van mentve.

- Gyere már Sanyi- mondja neki- itt van Mátyás király.

A férfi vele együtt nevet.

De még nem áll le, tudnia kell, honnan van az üvegkalitka, ha üveg egyáltalán, amibe ő is bezárta magát. Kérdezi is tőle, hogy hol vette, ki a forgalmazó, és magyarázza, hogy neki ezt meg kell tudni. Mert egyre több van belőle, hovatovább már mindenki hordja ezt a szörnyűséget. És legfőképp az a bántó, hogy ezzel valakinek jól kell járni, valaki ezen meggazdagszik, hízik, míg azok, akik hordják, egyre fogynak. Kisebbek lesznek napról napra.

Neki ezt feltétlenül meg kell tudni. Neki igazságot kell osztani, mert ennél nagyobb igazságtalanság még nem volt a földön, hogy valakiknek ezt a förtelmes szürke kalitkát kelljen hordania. Az éheseknek, a magányosoknak, a fáradtaknak, a csalódottaknak. Hát ki védi meg őket, ha nem ő?

És ott van a pénztárcájuk, mert ezt a találmányt, ezt a csoda dolgot, ami kicsi, szinte láthatatlan, de egyik pillanatról a másikra körülölel, na ezt nem adhatják ingyen, az biztos. A pénztárcájukat is meg kell védeni valakinek, és kinek, ha nem neki?

Csak segítsen, megtalálják a kuruzslót, vajákost, szabadkőművest, sámánt, feltalálót, boszorkányt, vagy pénzembert, jól megbüntetik, hogy egy életre megemlegesse- mondjuk addig nem ehet egy falatot sem, amíg az összes eladott szürke kalitkát be nem gyűjti és meg nem semmisíti, egy kicsit legalább lefogy, az úgy sem árt, aztán meg kapáljon napokon- heteken át, úgy látta, az mindig jót tesz, a végén meg rágódhat azon, hogy hogy is kell azt a malomkövet megnyúzni, és már kívánja is, hogy végre visszajuttathatná az összes ebül szerzett vagyont az üres pénztárcákba, az övébe is, csak mondja meg végre valaki, hogy kell ruhában is meg nem is, menni is meg nem is.

Segítsen hát, és a végén együtt jót nevetnek az egészen.

A nő nézi, nem érti, mit akar, már félti is tőle a fiát, vonja magához, és oldalog elfelé.

- Milyen pénztárcába? - kérdezi még mindig zavarodottan, és gyorsan eltűnik a következő sarkon.

Néz utánuk. Mindig ez van. Miért megy el? Nem ő a bűnös, rajta akar segíteni.

De ő nem adja fel, amíg meg nem tudja, amit akar.
 
Körülnéz, kutat tovább, figyelmesen, nem akarja elsietni, figyeli a ma reggeli szürke kalitkásokat a téren. Jobbra egy nagykigyúrt siet, utána kullog az asszony, csak néha reppen mellé óvatosan, aztán le-lemarad megint; balra egy cingár átlátszó, akit nem követ soha senki, mégis elszántan gesztikulál és közben csak mondja és mondja, édes istenem kinek; közben a háta mögött felhangzik ”látja Mariskám milyen egy mocsok emberek vannak, lusták, nem dolgoznak, aztán csodálkoznak, ha kikapcsolják az áramot, én mindennap 50 kilométert utazok, aztán éhbérért pakolom a tejet meg a sajtot, de csinálom, ha beledöglök is” Nem fordul hátra, minek, ezer közül is felismerné a mindig a szekrény mélyéről öltözködő, arctalan asszonyt.

A férfi néz, és végre felderül, ki tudja, ma talán mégis szerencséje lesz, mert alig három utcasarokkal lejjebb megpillantja a banyát. 

Öreg volt, fogatlan, kissé meghajolt a csíkos-rongyos bevásárlószatyor súlya alatt, pedig nem volt abban semmi nehéz, egy tej, egy kenyér. Ronda volt nagyon, csak banya lehetett. A szürke kalitkát nem is kellett különösebben keresnie, mintha az öregasszonyhoz nőtt volna. Szinte érezte, hogy az benne él, megszakítás nélkül. A banya rosszkedvű volt, szigorúan összevont szemöldöke között a barázdát korán odaszántotta az örökös gyűlölködés, elégedetlenkedés. Mostanra árok lett, fekete, mint a banya megmaradt egyszem foga. Elől.

Adjonisten Öreganyám!-lépett hozzá a férfi, ha nem lett volna király, bizonyára megremeg a banya pengeéles tekintetétől. Ő nem tette, látott már ilyet. Még különbet is. Olyanokat, amitől a banya pengeéles tekintete remegett volna meg, alkalomadtán. 

Azt hiszed, szerencséd, hogy Öreganyámnak szólítottál?- az öregasszony szerette süketnek tettetni magát, de valójában nem volt az.

Nekem nem, de kendnek még lehet. A király úgy döntött, megveszi az asszonyt. Nem szeretett ugyan előre aranyat osztogatni, de ez már egy más világ. Nézte, hogy a szürke üvegkalitka hogy rezdül együtt az öregasszonnyal. Most vette észre, nem is a szatyor húzza-görbíti lefelé a szikár testet, a szürke üvegkalitka nyomja egyre lefelé, nem engedi felegyenesedni. 

A szürke kalitka rákerült még gyerekkorában, még fel sem nőtt, máris fájdalmas rácsodálkozással kérdőjellé dermedt a még gyenge háta, mint egy zsenge ág, amire dalos madár szállt, hogy könnyítsen magán. De ezt a madarat nem lehetett elhessenteni soha többé. Odaragasztotta az örökösen pálinkát vedelő apja, a mindig fáradt anyja.

Neki nem lesz gyereke, nem lesz férje, nem lesz pálinka, nem lesz vesződség, nem lesz fáradtság. Nem szerették, nem szeretett, talán csak a szép ruhákat, nekivágott Budapestnek.

Mire észbekapott lett varrás, varróüzem, rosszkedv, varrás, varróüzem, fáradtság, varrás, varróüzem, zabigyerek, varrás, varróüzem állami gondozás, varrás, varróüzem, pálinka, varrás, varróüzem, magány, varrás, varróüzem, öregség. Észre sem vette, a szürke üvegkalitkát szép lassan odavarrta magához. Nem lehetett lebontani. Jól varrt. Nem ilyen ruháról álmodott.

A király nézte a fáradt, keserű arcot. Hogy lehetne mindezt jóvátenni, ezt a 70 évet. Talán leszakíthatná róla ezt a ronda üvegkalitkát. Ez most nem fog eltűnni, mint az összes többi. Meg is vizsgálhatná végre közelebbről, kiderülhetne valami, valami, amin elindulhatna. Az öregasszony is szebbnek látná a világot, ha nem mindig a saját meggyötört testével nézne farkasszemet. Már nyúlt is a banya felé. 

Akar valamit? A banya védekezőn emelte fel a sovány karjait, a szürke üvegkalitka vele nyikorgott egy panaszosat. 

Megtorpant. Késő. Nem ránthatja le róla, nem ránthatja le valakiről csak úgy a bőrét. Talán, ha még király lenne, haha.

Mit röhög? Bolond maga? He? Menjen innen máshová röhögni. Bolond.

Azon töröm a fejem, hogy segíthetnék magán. S tán öreganyám is segíthetne rajtam.

Segíteni akar? Ki maga? Mátyás Király álruhában? Mi?

Az vagyok. -Ez mégis banya lesz.- De mondja , hol szerezte ezt a szürke üvegkalitkát, ami magán van?

Szürke üvegkalitka? – az öregasszony elsápadt- Szürke üvegkalitka??? A ruhákat még mindig szerette, de a varrógéphez már régen nem nyúlt. Épp a napokban szánta rá magát, hogy újra varrni fog. Találkozója volt. Anyagot már régen nem tudott venni, feketén sem jutott hozzá, de találékony volt, a setétítőfüggönyből varrt egy kosztümöt. Csinos volt. Büszke volt rá nagyon. Szürke üvegkalitka.

A kurvaéletbe, ott vettem, rohadt csibész!

Nana, öreganyám, húzza vissza a karmait. Mindketten tudjuk, hogy nehezebb időkben az olyanokat, mint maga szurokba mártják, tollban megforgatják. Hát ne hangoskodjon itt. Nem akarom én bántani, épp, hogy segíteni akarok magán.

Itt van egy aranypénz- kapta elő a szütyőjét. Kap még kettőt, ha megmondja, hol vette ezt a ronda üvegkalitkát.

Ronda az öreganyád! Igazi? – már a kezei között forgatta az érmét.

Igazi. Csak mondja meg, hogy hol vette a kalitkát.

Az öregasszony elgondolkodva nézte az aranyat, a király arcát, majd a pénzeszsákot. Megrázta magát, és váratlanul rámosolygott a királyra, aki most megborzongott egy kicsit, jobban szerette mogorván.

Na, kísérj el fiam, így, nyújtsd a kezed, fogd meg a szatyrot, útközben elmesélek mindent.

És az öregasszony elmesélte: a Marika, a Varróüzemből, ő adta ki neki a hátsó ajtón valamikor. Büdös egy pletykafészek, meg ribanc is volt, de őt valamiért megszerette. Hát így.

Milyen hátsó ajtón és hol- a király izgatott lett, végre valami nyom.

Hát a régi Varróüzemben. Ott kaptam az anyagát.

Az anyagát?

Az anyagát. Aztán megvarrtam magamnak.

Micsoda? Még maguknak is kell megvarrni? Micsoda orcátlanság!!! Ezért valaki szörnyű módon fog lakolni. És fogadjunk, még sokat is fizetett érte?

Sokat? A hátsó ajtón? Hát hol élsz te fiam? A mesében? Ingyen volt, a régi ismeretségre tekintettel.

Hát amúgy mennyi?

Amúgy sok.

Sok! Ugye! De most megvannak! A király boldog volt. Nehéz volt, de megvannak. Már rohanni akart.

Itt van öreganyám a két arany. Köszönöm a segítséget. Az Isten megáldja.

Megállj csak! Mégis csak bolond vagy, hát a varróüzem, hol van? Azt tudod? Kísérjél el egy darabon, útbaesik megmutatom.

A banya nem is engedte el a királyt még vagy három utcasarokig. Ott aztán szabadkozott, hogy nem mehet tovább, sürgős találkozója van, a király csak menjen tovább egyenesen, aztán jobbra meg majd balra is, ő meg görnyedt termetéhez képest meglehetősen gyorsan elszaporázott. Még csak vissza se nézett.

*
Az újságíró a csoda sztoriról egy kávézóban hallott aznap délután. Hamar felismerte, hogy kivel van találkozója, szürke kosztümjéről, aminek a gomblyukából egy sárga virág fityegett erőtlenül. Amint megpillantotta, azonnal vissza akart fordulni, az öregasszony ijesztő volt. Az újságíró rosszkedvű, nem hitte el, hogy egy vén szatyor tudhat bármit is, ami őt érdekelheti, ráadásul az a kényelmetlen érzés fojtogatta folyamatosan, hogy valahonnan ismeri a fogatlan vénséget.

Köszönés nélkül ült le, gyorsan itta a kávéját, égette a száját, de sietni akart, erőtlenül bólogatott, hogy persze, hogy hihető, hogy Mátyás király köztünk jár, és megígérte, hogy feltétlen utánanéz a dolognak. Csak már menne most, a viszontlátásra.

Az öregasszony nem volt hülye, látta, hogy egy szavát sem hiszi. Elővett egy aranypénzt. Rajta a jól ismert profil. Hát fiam én ezzel találkoztam, süket vagyok, de vak az nem.

Persze, hogy aranypénz, már mért kételkedne benne, hogy aranypénz, még szép, hogy aranypénz ugyan mi más, a kezit csókolom.

Fiam, te olyan szerencsétlen vagy. De én segíteni fogok rajtad. Akár akarod, akár nem. A majmos történet, az nagyon szép volt. Még majdnem sírtam is. Most nem akarok. Fiam, te azt se vennéd észre, ha II. János Pál jönne veled szemben az utcán, az isten nyugosztalja. Fiam, én nem akarok sírni, én nem sírtam azóta, mióta egyszer majdnem elmentem meglátogatni az állami neveldébe a lányomat. Én akkor vettem neki egy majmot, egy plüsst, nagyon szép volt, mint az igazik az állatkertben, odaadtam a nevelde előtt egy kopasz gyereknek.

Fiam, én úgy jöttem ide, hogy nem tudtam mit mondok teneked, én csak a majmos történet miatt, de ide kellett, hogy híjjalak. De én útközben találkoztam Mátyás királlyal. Fiam, Mátyás királlyal!!! Érted ezt? Úgy éljek, ő volt, az Igazságos.

Vidd magaddal ezt az érmét, van belőle sok, legalább nézesd meg valakivel. Aztán kerekíts valamit belőle. Keresd meg a királyt, itt kódorog, közöttünk. Aztán gyere vissza hozzám, ott lakom a büdös telek mellett. Nekem terveim vannak veled.

Az öregasszony elfáradt. Nehezére esett káromkodás nélkül ennyit beszélnie.

Az újságíró már nagyon unta, elvette a pénzt, elköszönt tőle, és már csak fél füllel hallotta, hogy a büdös disznaja, még csak meg se dicsérte a ruhámat, pedig miatta puccoltam így ki magam. 

*
Mátyás király csak két utcával később vette észre, hogy nála maradt a banya csíkos szatyra. Három sarokkal lejjebb meg azt, hogy nincs meg a pénzeszacskója. „A bűzös banyája jó drágán mérte a tejet meg a kenyeret”. De nem bosszankodott sokáig, örült, mert ott állt a régi varróüzem előtt. A vénasszony legalább hazudni nem hazudott. 

Bár azt elhallgatta, hogy az anyagot nem most, hanem már jó tíz éve kapta Marikától a hátsó ajtón, ami aztán ágytakaróvá, aztán sötétítővé, most meg kosztümmé változott a banya varázsos kezei alatt. Körülbelül, mikor ágytakaróból sötétítővé avanzsált a szürke anyag, akkor zárt be a varróüzem, munkások az utcára, Marika szó szerint, tényleg nagy ribanc volt, meg hát mi mást is még éppen nem öregedve, de ez egy másik történet. 

Mátyás két napig várakozott egy kövön ücsörögve hiába. Az üres telken és a még üresebb üzemben nem mozdult semmi.

Közben átsegített egy vakot, vándorbotjával elnáspángolt egy kutyaverőt, eligazított egy finn turistát, hogy merre is a budai vár, a helyi alkoholisták kezéből rendre kikapta a kis rumos üvegeket, és várakozott.

De nem aggódott, mert érezte, hogy végre helyben van. Még szép, hogy senki és semmi nem mozdul feltűnően, ez egy nagyon titkos dolog. Két nap után, mikor a vakok, alkoholisták és turisták is messzire elkerülték az üres telket, és akadt egy dologtalan perce, azért eltűnődött.

A banya nem csak meglopta, be is csapta volna? Nem! Látta a szemét, a villanását, amikor megpillantotta az aranyakat. Ez nem változott, az évszázadok alatt sem. Nem hazudott. De az üres épületben még mindig nem mozdult semmi. Nem várt nyüzsgést, az ilyen nagy disznóságot nem lehet dobra verni, de mégis. Ez egy lelketlen, de nagy üzlet, itt előbb-utóbb valaminek történnie kell.

És történt is. Mozgás az üres telken. Sötét volt, nem látott tisztán, az utca fényei ott már nem adtak eligazodást, de azt látta, hogy pár alak húzza-vonja a szürke kalitkát.

Vége, most szétcsapok közöttük! Már maga sem tudta milyen régóta várt erre a pillanatra. Magasra emelt vándorbotjával, elszánt kiáltással rohant, hogy végre leszámoljon a bűnbandával.

És egy kiáltásnyi idő sem kellet ahhoz, hogy a botja végével éppen ne sózzon oda egy halálra vált arcra, és hatalmas keze olyan erőtlenül hulljon alá, ahogy a túlérett alma csapódik be a földbe.

Nézte az ijedt tekintetet és aztán nézte a többieket. Rémült kölyökarcok a szürke kalitka körül. Még nem tántorodott meg, király volt. Gyerekek a szürke kalitka körül. Nézte őket, próbálta érteni. Gyerekek. Most már le kellett ülnie.

Gyerekek. Édes Istenem, gyerekek! Az egész mögött, az egész gusztustalan ügy mögött gyerekek állnának. Hogy lehetséges ez? Mi történt itt és mikor? Itt jár időtlen idők óta, és nem vett észre semmit.

Kábultan merengett a kövön, a srácok rémülten rohantak el, hagyd azt a hülye kádat, te marha, majd máskor visszajövünk érte, ő csak ült, gondolkodni próbált.

Nem értem. Régen könnyebb volt. Miért? Talán a perspektíva. Jó, tudom, el kellett vegyülni a nép között akkor is, hogy tudjak és értsek, de akkor gyorsabban átláttam a szitán, aztán csak feltettem a koronámat, vagy megmutattam a profilomat, felültem a trónra, a bűnösök meg azonnal megtértek, szántak-bántak, fogadkoztak, vagy tagadtak, hogy nem is vagy ha igen, akkor csak most az egyszer és máskor soha többé. A szegények meg akár minden nap süthettek egy jó malacpecsenyét a kapott aranyból, és mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt. Most meg a bűnösöket is alig találom, és ha mégis, mire megyek vele. Jó, ha tudom, ki a gonosz és ki az áldozat. Ha tudom. Régen könnyebb volt. Hát igen. De az már régen volt, tán igaz sem volt.

Sokáig ült ott. Egy nagy holló, szárnyai közé hajtott fejjel, mozdulatlan. Kivilágosodott.

A zajra kapta fel a fejét újra, csörrent előtte a földön. Egy érem. Rajta a saját profilja. Egy férfi dobta felé, szinte gorombán, mint aki szabadulni akar egy felesleges kolonctól, a koldusnak jó lesz.

Nem értette, talán egy jó ember…Hosszan vizsgálta az érmen a büszke arcot, végre megrázta magát, köpenyét maga köré kanyarította, kalapját szemébe húzta, vándorbotjára támaszkodva határozott léptekkel indult útnak, hamarosan eltakarta a szmog és az üres telekről a szeszélyes szél által felkavart por és homok. 

*
Az öregasszony egy darabig kutatta az újságokban a Mátyás-sztorit, de aztán feladta. A hülyéje, tudtam.

Egy hónap múlva kereste fel az újságírót. Az nem nagyon ismerte fel. Új fogak, csodákat művelnek az arccal. A banya ajánlatot tett, írjon forgatókönyvet a majmos történetből, és hogy elejét vegye a kidobásnak, azonnal megmutatta a számlakivonatát, a Mátyás aranyak jó áron keltek el.

Mit akar, talán mozifilmet, kedves asszonyom. –kérdezte az újságíró megrökönyödve.

Mozifilmet? Sorozatot, fiam, egy jó száz részeset, vagy kétszázasat, vagy inkább olyant, aminek sosincs vége. De át kell írnod a történetet. Nem nagypapa keresi azt a kis majmot, hanem nagymama. Én. A drága asszonyomat meg elfelejted, amíg szépen vagyok.

Maga akarja talán játszani a főszerepet is- viccelődött az újságíró- Persze, hogy én. Ki más? Nem látod az új fogaimat? Van rá rendező.

Az újságíró nézte a számlakivonatot, persze, hogy van rá rendező. Elvállalta ő is a munkát.

A forgatókönyv rossz lett, a sorozat még rosszabb, de mégis nézték- olyan misztériumok vannak a világban, nem igaz?- sokan, nézettségi rekord, több csatornán is, éveken keresztül. Tán még ma is tart, ha a banya meg nem halt.
 
Hát, ez a vége.