Mancika a kert végében állt. Sudár termetével kitűnt társai közül.
Egy kellemes éghajlatú faluból érkezett ide, a nagyvárosba. Viszonylag hamar megszokta az itteni viszonyokat, pedig ezen a vidéken szinte mindig fújt a szél; kevesebbet sütött a nap, mint másutt, és bizony, sokáig kétséges volt, vajon gyökeret tud-e verni  a  huzatos, nem éppen mediterrán jellegű tájon...
Mancika ugyanis facsemete volt.
          A férfi - magas, büszke tartású, de szomorú szemű ember - egy októberi napon ásta meg neki a gödröt; gondosan eligazgatta a mélyedésbe tett érett trágyát, mielőtt a kis fát belehelyezte. Óvatosan megitatta, mintha emberrel bánna. Talán még beszélt is hozzá valamit a bajsza alatt.
Azelőtt is állt már itt fa: igénytelen, bőven termő meggy, de egyik nyáron hirtelen betegség támadta meg, kipusztult. A férfi nem nagyon bánta, s már akkor tudta, hogy csakis kajszit ültethet a helyére. Lekvárnak való, ízes-zamatos, igazi magyaros sárgabarackot!

Összefutott a szájában a nyál, ahogy az emlékezés sorra hívta elő a gyerekkor kedves, soha nem feledhető falusi ízeit - a nyers gyümölcsét először, aztán a fortyogó lekvárét, amibe titokban annyiszor belekóstolt befőzés idején...
Harminc évvel ment vissza gondolatban az időben.
Tizennégy évesnek látta magát egy pillanatra...

Tisztán érezte a sárgabarack-lekvár csalogató illatát, látta maga előtt anyja finom kezét, ahogy óvatosan adagolja merítőkanállal a makulátlanul ragyogó üvegekbe az édes csemegét...
Egy másodpercre valószerűtlenül élesen felvillant előtte a drága arc is, a széles járomcsontú, mosolygós szemű asszonyé, amint a gondosan kisimítgatott celofánra ügyesen rábujtatja a színes gumigyűrűt, aztán szépen felcímkézi az üveg oldalát: "Kajszi,1970." Gyöngybetűkkel, amilyeneket csak azok tudnak, akik nagyon sokat írtak életükben...
Az asszony tanítónő volt, mindig elsősöket bíztak rá. Nemesen nehéz feladat. A falu tisztelte, szerette ; több százan vettek részt temetésén, amikor váratlanul - orvosi műhiba miatt - meghalt. Negyvenkét éves volt...

A férfi újra átélte gondolatban azt a pillanatot, amikor a kollégium igazgatója egy őszi délutánon hívatta, és szokatlanul gyengéd hangon közölte vele a fölfoghatatlan hírt: anyja halott...
Az elárvult kamasz - még a tizenötöt sem töltötte be - a temetés után sokáig üldögélt udvarukon az öreg diófa alatt, és fájdalomtól meggyötört hangon ezt kérdezte nagyanyjától: "Ugye, Nagymama... másokkal is történt már i l y e n?!..."

A kajszi gyökeret vert; az első tavaszon már hozott néhány halvány rózsaszínű virágot, aztán - a mostoha klíma dacára - a következő években termőre fordult!
A férfi a kertben járva meg-megsimogatta az egyre erősödő törzset;  közben önkéntelenül is mindig anyja jutott eszébe: felhőtlen nevetése, miközben mohón beleharap a sokadik érett barackba...kedvenc gyümölcsébe...

Egy kora nyári délután  lélekszakadva rohant be a felesége a kertből: "Édesem!...Mancikán rengeteg barack van!..."
A nő - maga sem tudta, milyen titkos erő lökte nyelvére a szavakat - ezennel nevet adott a szívósan kapaszkodó fának... Az anyósa nevét, akit csak családi legendákból ismert; akinek a falu által adományozott díszsírhelyét gyakran látogatta párjával,  és akinek az  emlékével csendben próbálta felvenni a versenyt fiatalasszony kora óta...

          Az első szem érett barackot elfelezték. Lassan ízlelgették. Nem szóltak, nem hiányoztak a szavak.
Három évtizedes boldog házasságukat Mancika vigyázta.