Szabadságon

Nagyot ásított, pedig nem kelt korán. Két hét teljes szabadság, és mindjárt az első napon korán kelni – na nem. Még akkor sem, ha elhatározta, ezt az első hetet valami tartalmassal fogja eltölteni. Először persze úgy tervezte, hogy előbb fog boldogan semmit tenni, aztán majd, kipihenve, kiürülve a szabadság második felében értelmes dolgot is fog csinálni. De ismerve önmagát felülvizsgálta a tervet, mert tudta, hogy egy hét döglés után csak egy valami következhet: még egy hét döglés. Márpedig régóta izgatta valami, és hiába volt fáradt az egész évi hajtástól, érezte magában az erőt, hogy ezeket az első napokat alkotó tevékenységgel töltse.

     Gyorsan földobott egy méregerős kávét, hogy az álmosság utóvédjét is kiűzze szeméből. Gyerünk, gyerünk, munkára! Érdekes lesz.

    Nem tudta volna pontosan megmondani, mikor is jutott először eszébe ez az egész. Eleinte tán magának se merte bevallani, hogy támadt egy ilyen ötlete. Kicsit bizarrnak tűnt. Nem mert erről szólni senkinek. Sőt, már tulajdonképpen le is tett róla, gyerekesnek tartotta. Végül az utolsó munkanapján, délután – amikor már úgysem volt semmi tennivalója - döntött. Lesz, ami lesz, belevág.  

    Lekapta a tűzről a kávét, épp hogy csak megfújta, megkevergette egy kicsit (sosem tett bele semmit, keserűn szerette), és már hörpölte is. Persze, hogy megégette a nyelvét, ezzel azonban most nem sokat törődött: munkára, munkára! Éjszaka megálmodta, hogyan kezdi majd. Emlékszik, álmában még aggódott is, hogy majd felébred, s akkor nem fogja ezt olyan jó ötletnek tartani. Most megnyugodott. Ébren is remek ötletnek látszott. No, akkor nézzük csak, hogyan is! Úgy, ahogy volt, papucsban, pizsamában, leült a konyhaasztalhoz és nekiveselkedett.

     Tehát: hogy is ment ez álmában? Asszongya: legelőször is válasszuk el egymástól a két… És itt rögtön meg is akadt. Nem, nem – mindjárt egy ilyen határozott, majd hogy nem drasztikus megoldással kezdeni? Nem lesz ez egy kicsit erős? És ha ezzel elrontja az egészet? Ha az alapot eltolják, abból csak baj lehet a felépítménynél. Ettől kicsit ideges lett. Felugrott és járkálni kezdett föl-alá. Már ott tartott, hogy megiszik még egy kávét, de végül nyugalmat erőltetett magára. Megálmodta, hát megálmodta. Így lesz, és punktum! Nem mert a faliórára nézni, mert félt, hogy máris túl sok időt töltött el tépelődéssel, a székét háttal állította a szekrény fölött függő számlapnak, és így ült vissza az asztalhoz. Feltekerte a viaszkos vászon terítőt, könyékig gyűrte pizsamája ujját, s mint akit egy háremnyi múzsa csókolt homlokon, nekilátott. Legelébb fogta, és csak úgy, szemmértékre kettéosztotta. Felmerült benne, hogy tán precízebben kéne, de aztán meggyőzte magát, nincs az sehol előírva, hogy ennek a kettőnek kötelező grammra, centire egyformának lennie. Az úgy túl steril is lenne. És a kreativitás? Nem egy gabonasilót vagy egy panelházat tervez. Ennek lelke lesz, formája, egyénisége, kimunkált karaktere, állga. No, hát rajta… Egy határozott mozdulattal, a szemmérték alapján, kettéválasztotta az egészet. Huhh! Hát ez megvolna. Túl van rajta. Hm, nem is mutat rosszul. Kifejezetten tetszetős, hogy egy csöppet opszejd. Így az egyik rész olyan könnyed, finom, áttetsző és mégis tartalmas. A másik meg, nos, az olyan masszív, anyagdús, testes lett. Van tartása, mutatja magát. Klassz. Mi tagadás, kicsit szégyellte is magát önnönmaga előtt, hogy már rögtön az elején ennyire elégedett. Ám úgy vélte, álszerénység lenne, indokolatlanul hibát keresni – ez egész egyszerűen jó. Azt hitte, a nehezén ezzel túl is van. Tévedett. A gyakorlati résznél ugyanis fogósabbnak bizonyult a tartalmi feladat: nevet adni nekik. Márpedig úgy érezte, addig nem haladhat tovább, amíg ezt meg nem oldja. Lássuk csak, lássuk csak…, név, név, név… Megvan! Legyen az egyik mondjuk,… Na nem, az nem jó. Az olyan fellengzős. Meg hosszú is, idétlenül néz ki leírva, és talán kiejteni sem olyan könnyű. Mi lenne, ha inkább úgy hívnák, hogy… Áhh! Ez meg olyan, olyan…, olyan prózai… Mondjuk ki: bunkó, na! Elvetve. Uhh, egészen leizzadt. Felugrott a székből, nem mert maga mögé nézni az órára. („Le is fogom onnan venni, és bevágom a hálóba az ágy alá!...”) Szélesre tárta az ablakot, és szinte segítségkérően kitekintett. Nem tudta, meddig meredhetett így kifelé, egyszer csak széles mosoly öntötte el az arcát, legszíveseben felugrott volna örömében, megvan! Ez jó, ez naggyon jó. Egyszerű, rövid, frappáns, mégis kifejező, tömörségében is elegáns – ez-a-nye-rő! Nem mondta még ki hangosan, csak magában dünnyögte. Ízlelgette, forgatta a fogai között, kereste a bukéját, mint egy gondosan barikolt minőségi bornak. Feltörte minden apró molekuláját, széthasította atommagját, hogy a felszabaduló nukleáris energia végül kiröpíthesse a száján: Ég! Ég, ég, ég! Ez aaaz, isteeen vagy! A könnyedebbik résznek ez lett a neve: ég. A másik megjelölés innen már szinte adta magát. Nem volt pánik, gyötrődés izzadás. Egy spanyol cavalier felsőbbrendű eleganciájával bökte oda, mint amikor párbaj közben egy finom tuséval sebeznek meg egy szemtelen ficsúrt, aki előző nap meggondolatlanul tett megjegyzést a köztiszteletben és a cavalier védelme alatt álló dámára, úgy pöttyintette be a győztes találatot: föld!

    Ég, föld. Ez igen! Ez rendben van! Így, együtt még jobban cseng, mint külön-külön.  

    “- Parancsol egy kis földet?”

    “Oh, az remek lenne, de nem lenne hozzá egy kis ég is? Tudja, én együtt szeretem, valahogy úgy jön ki igazán a zamata…”

    “Hát már hogyne, kérem, tessen parancsolni, az ég – egészen friss, most érkezett. Csomagolhatom őket egybe? Vagy esetleg itt, helyben méltóztatik?...”

    Föld – ég. Ég – föld. Ég és föld. Remek. Úgy döntött, erre rápihen egy kicsit. Összedobott magának egy könnyű ebédet, utána semmi alkohol, csak százszázalékos gyümölcslé, majd egy fél órácskára ledőlt, hogy csak a plafont bámulva megtisztítsa elméjét a folytatáshoz. Fölkelvén rögtön rápillantott alkotására, és örömmel konstatálta, hogy elégedett. A föld ugyan még kissé kietlen és puszta vala, és sötétség honolt a mély színén, de úgy egyébként rendben volt. Nem lesz az egy nagy trüváj csiszolni kicsit rajta. Nézzük csak! Úgy, egy kis nyomkodás, egy csipetnyi húzgálás, szépen, finoman, nem kell kapkodni, elveszni a részletekben, így, így… És mi lenne, ha, mi lenne ha?... Ha újra az előbb már bevált módszerhez folyamodna: az elválasztáshoz. Hát persze, hogy ahhoz. Egy határozott mozdulat, egyből a kettő, aha, remek. Ej de jól néz ki ez most így! Világosságot a sötétségtől így el nem választott még senki. Az se zavarta, ha véletlenül meglátják: szemérmetlenül megveregette saját vállát. Még hangosan hozzá is tette: “És lőn világosság!” Az elnevezés pedig? Ugyan, egy ilyen délelőtt után smafu. A sötétség legyen éjszaka, a világosság legyen nappal – oszt’ jónapot! Ennyi, kész, basta finito, end, ende, fin, konyec, vége. A délután hátra lévő részében már nem is csinált semmi hasznosat, csak jött-ment, tett-vett apró és értelmetlen dolgokat, kicsit olvasott, majd egyre ólmosabbnak érezve tagjait, ágyba bújt végül. Elégedetten rápillantott az alkotásra és nagyot szusszanva húnyta le a szemét. Eltelt az első nap.

     Nem álmodott semmit. A második napon kipihenten ült föl az ágyban, de rögvest meg is ijedt, mert nem hallotta ébreszteni a vekkert, s attól tartott, hogy elaludt, értékes órákat veszítve ezzel. Hamar megnyugodott, mert eszébe jutott, direkt nem húzta föl az ébresztőt, elvégre szabadságon van. Hát akkor nosza, egy gyors és erős kávé, aztán hajrá neki, ma is nagyok a tervei. Tisztában volt vele, hogy ezzel az elválasztással még nem végzett teljesen, van itten még némi restancia ez ügyben. Még tegnap, amikor a plafont bámulta, jutott eszébe, hogy ez a mennyezet nem is hülyeség, ezzel érdemes kezdeni valamit. Nem tétlenkedett. A terv egyszerűségében volt nagyszerű. Legyenek a földön vizek, de ne úgy ömlesztve, kavarogva, hanem – mennyezettel – szépen elválasztva egymástól, mennyezet alatti és mennyezett fölöttire. Az igazat megvallva, először nem vertikálisan, hanem horizontálisan képzelte el ezt az egészet. Egyiket ügyesen jobbra, a másikat szépen balra. De így elég idétlenül nézett ki. Egy külső szemlélő számára ugyan meg lehetett volna indokolni, hogy ez egy merész dizájn, követi a kor kihívásait, szakít mindenféle skolasztikus merevséggel, a forma és a tartalom egységét egy innovatív koordinátarendszer origójába helyezi - meg efféle ügyfélvakító szövegek. Annál azonban ő sokkal maximalistább, hogy ne mondjuk, elhivatottabb volt, semmint ilyen alpári trükkökkel éljen. Ráadásul a megoldás is pofonegyszerű volt. Fogta, kilencven fokkal elforgatta az egészet, és mindjárt más volt a dolgok optikája. Alul víz, mennyezet, felül víz. S hogy ne kavarjon bele a letisztult egységbe, a névválasztással sem bíbelődött. Az első napon már eszébe jutott az ég, most csupán hivatalosan is adaptálni kell a mennyezetre, és így kompakt. Slussz és passz. Érzése szerint pillanatok alatt összehozta ezt így, ilyen szépen, így ő csodálkozott a legjobban, hogy jóformán el is ment az egész nap az új dizájnnal. Ég, föld, víz, mennyezet – elégedetten csettintett. Kezdte igazán élvezni.

    Szárazföld-növényzet, szárazföld-növényzet, szárazföld-növényzet – ezt mantrázta fennhangon a zuhany alatt, a harmadik nap reggelén, hogy megfelelőképp rögzítse magának az újabb teendőket. Most már volt egy kis rutinja mindehhez. Megy ez, csak csinálni kell. Megy, méghozzá mindenféle, előtanulmány nélkül. Hogy aggódott, amikor nem talált semmilyen szakirodalmat, de még egy vacak tematikus folyóiratot sem, ahol legalább bulvár szinten leírták volna az egyszerűbb fogásokat, ne adj isten, egy szabásmintaszerű ábrán esetleg vázolták volna a főbb vonalakat, metszéseket, behajtásokat. Ám ez az aggodalom már a múlté, olyannyira, hogy az is felvetődött benne, majd éppen ő fog egy remek kis kiadványt rittyenteni, ha kész lesz. “Kézikönyv teremtőknek”, “Ezer apró trükk kreatúrákhoz”, “Genezis és kreativitás” vagy valami ilyesmi címmel. Akár még üzletnek sem lesz rossz. De ne rohanjunk ennyire a dolgok elejébe, lássuk elébb ezt a növényzet ügyet. Először is, mintegy isteni sugallatra, határozott, erős, lendületes mozdulatokkal egybegyűjtötte a vizeket, két legyet ütve ezzel egy csapásra. Egyrészt egy tagba rendezve el tudta nevezni a őket tengernek, másrészt azonnal ott is volt a maradék helyen a szárazföld. És itt kezdett érdekes lenni a dolog. Kreativitás és precizitás! Ez volt a mai jelszó. Mint egy királyi udvarokat és luxus-óceánjárókat megjárt Michelin-csillagos séf, olyan könnyed tökéletességgel állította össze a menüt. Kezdjük talán egy gyönge, de pikáns fűvel leheletnyi párával megbolondítva. Folytassuk a fűnek magjával, neme alapján tetszés szerint válogatva, majd öntsük nyakon mindezt a földnek minden gyümölcseivel. Legyen benne fa és virág salátaágyon, csipetnyi bokor flambírozva (lehet egyszerű égő csipkebokor is), de befejezésül még véletlenül se feledkezzünk meg az emésztést diszkréten könnyítő gabonakehelyről sem. Még a nyál is összefutott a szájában alkotás közben. Nem is tudott ellenálni egy, a szokottnál kiadósabb vacsorának, félve attól, hogy éjszaka oroszlánokkal fog álmodni. Mielőtt álomba merült, megnyugodott: nem álmodhat velük, hiszen még meg sem teremtette őket.

     A negyedik napon mintha megbolondult volna. Pedig csak elkapta az az állapot, amit a modern pszichológia flow-nak nevez. A magával ragadó, minden mást kizáró alkotási folyamat. Valljuk be, ez az alkotás ezúttal kicsit bohméra sikerült. Szteppelve dobálódzott mindenféle fényekkel; pikáns kuplékat dúdolt, amint apró csillogó micsodákat hintett maga köré; a díványon ugrálva pattintgatott tűzgömböket a falhoz, olyan zabolátlanul, hogy több helyen is megsérült az egyébként ízléses mintájú tapéta. Az eredmény káprázatos lett. Már-már art, művészet. Az ég tele lett szikrázó fénydarabkákkal – a csillag nevet adta nekik -, a pattintgatásból meg két nagy világító gömb lett, elválasztva a nappalt az éjszakától. Jeee! – kiabálta, s mutató és kis ujjával villát formálva rázta a fejét a füleiben ütemesen lüktető szférák zenéjére. Ruhástul ájult az ágyba.

   Egy kicsit fájt a feje az ötödik napon. Nem keresett semmiféle mesterséges enyhítő szert, tiszta tudattal akart továbbhaladni, inkább magától gyűrte le a kínzó érzést. Ez a nap ugyanis egy furcsa dologé volt: az életé. Nem akart ajtóstul rontani a házba, inkább egy minimálprogramot tűzött ki célul. Legyenek olyan lények, amelyek a vizekben élnek. Csak menet közben lett számára világos, hogy mekkora meló is ez. Tulajdonképpen megijedt, hogy túlvállalta magát. Se tízórai, se ebéd, se uzsonna. Csak munka, munka, munka. Tudta, ha egy pillanatra megáll, nem lesz ereje folytatni. Késő délután lehetett, amikor átesett a holtponton. Az utolsó kis vízilény csikófromájú fejecskéjét is megmunkálva, csak szusszant egyet, és nyomta tovább. Azzal a lendülettel benépesítette lényekkel a levegőeget is. Éjszaka nem aludt.

     Már hajnalban ott ült a konyhasztalnál a hatodik napon. A szárazföldi állatok megteremtésén hamar túl akart esni. Az előző napi molyolással a vízben élőkkel és a légiekkel tulajdonképpen kidolgozta ennek az algoritmusát, csupán apróbb módosításokat kellett végeznie. Nem kapkodott, de sietett. Délig mindenképpen el akart készülni, mert ebéd utánra még nagyobb ambíciói voltak. Hideget ebédelt. Furcsának találta, hogy öt napnyi alkotás után, jelentős gyakorlattal a birtokában is izgul. Izgul, mert, amire most készül, az eredetileg nem szerepelt a terveiben. Már a szárazföld benépesítésénél is tartott attól, hogy kicsit túllő a célon. Amilyen határozot volt a vizekkel és földekkel, olyan tépelődő lett az élőlényteremtés során. Biztos, hogy kell ez? Nem lehet a kevesebb több? Nem tartják majd mások hivalkodónak, mértéket nem ismerőnek, ha mindezt meglátják? Végül elhessegette a borús gondolatokat, és ment a saját feje után. Így jött el ez, a hatodik délután.

     A remekművek egy pillanat alatt születnek. Lehet fantasztikus alkotásokat létrehozni hosszú kitartó munkával, újra és újra szemétbe hajított, majd újra és újra átrajzolt vázlatokkal, álmatlan éjszakákkal, vérverejtékes nappalokkal. De a remekműveket a pillanat ihleti. Ezen a napon eljött ez a pillanat. Csak egy kis lámpa világítot a konyhaasztalon. Keze apró mozdulatokkal, finom motorikus mozgásokat végezve járt, tapintása mintha megsokszorozta volna érzékelőképességét – így dolgozott azon a képen, amelyet lelki szemei előtt már pontosan látott. Nem használt eszközt. Az személytelen, az érzéketlen, az nem képes átadni, ami minden alkotásban a legfontosabb: a lelket. Már éjfél felé járt, mire elkészült. Kettőt csinált belőle. Úgy, hogy azután ez a kettő is képes legyen csinálni kettőt, négyet vagy amennyit csak akar. Tudniillik adott nekik önálló akaratot is. Más talán hezitált volna a helyében ezzel az akarattal, hogy ez túlzás, ez fölösleges, ez veszélyes. Ő azonban tudta, hogy ez a lényeg. Ezzel elkészülve, a külső borítás már gyerekjáték volt. Huszonhárom óra ötven perc volt pontosan, amikor végzett. Elkészült. Készen volt mindennel. Ahogy tervezte, az első hét végére. Hat nap alatt. Mint két pont egy-egy i-betűn, úgy gubbasztott a két lény a konyhaasztalon. Ha valaki csak úgy rájuk pillantott, igazán nem gondolhatta, hogy ők hajtják birodalmuk alá a földet, és uralkodnak a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.  

    A konyhasztalról magával vitte ezt a kettőt, s mikor a takarója alá kucorodott, a feje mellé, az éjjeliszekrényre állította őket. Mielőtt lekapcsolta a villanyt, még egyszer végignézett rajtuk. Tetszettek neki. Tetszett törékeny alakjuk, zöldesen fluoreszkáló, csupasz testük, vékony végtagjaik három-három kis ujjacskával, amelyek között kis hártya feszült. Szerette törzsükhöz képest viszonylag nagy méretű, tojásdad fejeiket, rajtuk azokkal a hatalmas, enyhén mandula alakú, egyszínű sötét szemekkel.

    Tudta, hogy másnap pihenni fog. De aztán arra gondolt, hogy végül is ott van még szabadságának a teljes másik fele, s ez a világ olyan jól sikerült... Jövő héten csinál egy másikat.