Popovics Andrea: A híd
Állt a híd szélén és nézte a Dunát. Itt-ott egy hullám törte meg az amúgy zavaros víz tetejét.
Onnan nézve nagy volt, hatalmas, húzta magával az erő, amit a hullámain érzett. Nézte, és nem akart semerre sem fordulni, csak lefelé. Hányingere volt a szédüléstől. A térde remegett, a szíve kalapált.
Arra gondolt, ahogy a színház mellett elváltak útjaik. A hatalmas fa-kovácsoltvas kapuból visszanézett még, de már nem találkozott a tekintetük, mert előre figyelt a nagy szemeivel. Este volt, rosszul látott a sötétben.
De hát Budapest fényei. Csodálatosak, kivilágított utcái szinte nappali fényt produkáltak.
Akkor miért nem fordult vissza?
Talán neki is fájt? Talán direkt akarta kitépni a szívéből? Egy kisautó papírdobozát szorongatta a kezében, tőle kapta, a kisfiának szánta. Örült neki, de most annyira nem, mert nem tudta rendesen a tenyerét a hátára simítani az utolsó öleléskor.
Akkor még nem hitte, hogy ez lesz az utolsó, de itt a Duna közepén, a híd peremén már tudta, hogy soha többé nem lesz alkalma a hátán a finom tenyerét végigsimítani. Állt, és bámult előre. Már nem közvetlen lefelé, hanem előre figyelt. Egy uszály közeledett tele nagy acélhengerekkel. Nagyon lassan jött. Pedig arra gondolt, ha elmegy az uszály, ugrik.
Ekkor váratlanul a nyaka köré egy kötött sál tekeredett, szúrt, nem esett jól.
Egy csavarás a nyakára, egy a hóna alá átvezetve mellkasán keresztezve. Először észre sem vette, csak azt, hogy valami tartja. Olyan finoman érintette, hogy meglepetésként érte a szúrás, nem az erőszakkal visszatartás.
Valaki erősen tartotta, kíváncsi is volt, de mégsem. Úgy érezte, teljesen mindegy, hogy mi történik, ha valaki bántani akarja, még jobb, mert nem ő lesz az, aki ugrik, hanem más teszi meg helyette. Élvezte és érezte, hogy játszik vele a kéz. Hol egy kicsit lazábban, hol erősebben tartja. Talpa már hintázott, elengedett kézzel állt a híd szélén. Csak a kéz fogta hátulról, akiről azt sem tudta, ki. Csak azt érezte, hogy sokkal stabilabb híd, mint amin áll ő maga.
Még mindig nem fordult meg. Élvezte, hogy nem fél, hogy elmúlt a hányingere, hogy tartja valami idegen erő, és nem kell tennie semmit, más kezében van az élete.
Profi módon hintáztatta. Kicsit engedte, ilyenkor felsikoltott, a szíve ezerrel dobogott, majd visszahúzta, amikor már majdnem lecsúszott a lába.
- Bátorság! - súgta.
Hangosan kacagott a játéktól, érezte, hogy férfi a kéz, ami tartja, azt is érezte, mennyire erőlködik, hogy a hatvan kilóját meg tudja tartani. A levegővétele szaporább lett, ahogy elengedte magát. Érezte a nyakában a lihegését.
- Engedj el! - kiáltotta, mert éppen elhaladt az uszály jó nagy örvényeket hagyva maga után a folyóban. Gondolta, itt az idő.
És játszott..
Engedett egy kicsit a szorításon, erre a lány sikoltott egyet.
Már nem érezte annyira viccesnek, mert megcsúszott az egyik lába. Nem az életét féltette, hanem valójában már kíváncsi volt, ki az, aki ott a háta mögött ilyen erőt fektet abba, hogy őt móresre tanítsa.
- Bátran, kislány! Miért ijedtél meg? - és hirtelen visszarántotta a korláthoz a lányt úgy, hogy a derekát megütötte, s ettől kissé megrogyott a lába, mert váratlanul érte a fájdalom.
Nem akart válaszolni. Olyan sírás jött rá, amitől nem is tudott volna megszólalni. Már nem látta a Dunát, már kapaszkodott a korlátban, ami csúszott a könnyeitől vizes tenyere alatt.
Remegett, fázott, sírt, meg akart fordulni. Látni akarta, hogy ki az, aki a nyakát szorongatja, aki a szélben szálló haja alatt megtalálta az egyetlen meztelen négyzetcentimétert, ki az, akit így is úgy érez, mintha mindig is az övé lett volna. És hagyta. Hadd pihenjen a puha, ismerős illatú arc a kócos haja között, hagyta, hogy a szíve úgy diktáljon, ahogy az övé, és hagyta, hogy az ismeretlen ismerős tartsa őt a legszilárdabb öleléssel, amit valaha is megélt.
A páráját most már nagyon közelről érezte. Tudta, hogy kérdezni fog, tudta, hogy már nem suttogva, hanem a hangján szól, tudta, hogy ki ő, tudta, hogy miért van itt. De csak annyi hangzott:
- Hiába ugrasz!

2010-08-09 12:47
Ebből hiányzik minden, amiért érdemes lenne elolvasni. Szó sincs itt irodalomról.
Az elhallgatott, tehát feldolgozatlan, részek sohasem ébresztenek gondolatot az olvasóban, hacsak azt nem, hogy átverték egy halandzsával.
Pillangószárny
2010-06-11 14:05
Tisztelt Vámos Miklós Úr!
Hogy mi történt utána? Éppen ez a pont az, ami az olvasónak saját elképzelése, saját fantáziájára bízható. Gondolatokat ébreszt, hogy vajon miért hiába.
Részemről a mondanivalója, hogy hiába szerelem, hiába halál, hiába vágyakozás...
Semmi nem oldja azt a hibát, amit az ember elkövet egy öngyilkossággal. A lélek nem ott hal meg, hogy a testet megölöm. A lélek tovább él, bolyong, és teljesen mindegy, ki, hogyan vet véget saját életének, a nyomást ezzel nem orvosolja, könnyíti. Sokkal inkább fokozza. Ezt persze csak én feltételezem.
De azt szerettem volna kifejezni vele, hogy nem lehet ilyen megoldást keresni, bárki bármilyen terheket cipel.
Egyébként az Ön szempontját értem. Nem lehet, hogy az olvasó belelásson a gondolataimba, ha nem fejezem ki világosan.
Köszönöm a figyelmét!
Tisztelettel,
Popovics Andrea
VM
2010-06-09 11:52
Hát... ennyi? Mi történt azután? Így nekem kevés.
VM