Méltó ellenfél

Beküldő: Rádai Márk
Beküldés ideje: 2009. június 30.

---

Tesóm világéletében az a fajta vesztes volt, aki még büszke is rá, bár ezt soha nem vallotta volna be magának. Talán ezúttal betelt nála a pohár, és  átértékeli a dolgait, bár én nem sok esélyt adok neki. Túlságosan is ragaszkodó típus. Ragaszkodik magához. 

A hülye kis pöcs.

Ha valakinek kettőnk közül lehet oka panaszra, az én vagyok, de ezt most hagyjuk. Egyrészt azért, mert ez a történet nem rólam szól, másrészt pedig nagyon unom már, ha arról kell beszélnem, mi történt velem. Térjünk vissza tesómhoz! Most jól kibeszélem, meg is érdemli.

Szellemes gyerek, de nem tudja, hol a bunkóság határa. A huszonötödik szülinapomat együtt ünnepeltük a családdal, és egy pohár pezsgővel a kezemben épp meg akartam köszönni az ősök kedvességét, amikor öcsi azt mondta, hogy aki beszél, az álljon fel. Sikerült elrontania a bulit. Én nem haragudtam, de a szüleim igen pipák voltak.

Mikor a Proclaimers nótája, a 500 miles szólt a rádióban, az I would walk helyett ő azt énekelte, hogy I would roll 500 miles.

Mikor arra panaszkodok, hogy elfáradtam, ő beszól, hogy mitől, mikor egész nap csak ülök, és a lábamat lógatom.

Hoppá,  újból elkalandoztam. Tesómról akartam beszélni, aztán csak magamat sajnáltatom. Hm, úgy tűnik ez nálunk családi vonás. Legalább ennyi közös van bennünk - meg a családnevünk.

Tesóm, Karesz bolondja a zenének. Itt most nem a komolyzenére gondolok, komolyzenét hallgatni soha nem volt szokás a mi háztartásunkban. Húszas éveimben próbálkoztam vele párszor, erőltettem is, de semmi. Néhány kivételtől eltekintve nem tudok mit kezdeni a komolyzenével.

Bocs, már megint én.

Nálunk mindig szólt a zene, mint Twin Peaks-ben. Amikor Karesz hazaérkezett a suliból, ő nem a tévét kapcsolta be, hanem a hi-fit. Ha sietnie kellett a vécére, nem számított, hogy mennyire rajzolt a vége a gatyájában, még gyorsan kiválasztott egy CD-t, és fölrakta. Amikor elindultunk otthonról, a cipőhúzás idejére képes volt bekapcsolni a lejátszót, aztán visszamenni a szobájába, hogy kikapcsolja. Az egyik barátjának összeállított egy CD-t, amin csak meleg előadók énekeltek. Magának olyan válogatást írt, amin borotválkozáshoz való zenék szóltak. (Mivel ezt a lemezt mindig az elejétől kezdve hallgatta, soha nem jutott tovább a második nótánál.) Ne kérdezzétek, hogy milyen hangulati elemekkel kell rendelkeznie egy dalnak ahhoz, hogy pompás legyen a borotválkozáshoz. Volt egy lemeze, amit csak szeptemberben hallgatott. Számtalan zenei tárgyú könyv sorakozott a polcain, ismerte a kedvencei életrajzát, lemezei megjelenésének dátumát. Ezek az adatok úgy tapadtak rá, mint a kosz. Ahogy Kőhalmi Zoltán mondaná: karácsonyra vettem neki egy zenei lexikont, ő meg kijavítva visszaadta. Bármit kérdezhettem volna tőle a zenével kapcsolatban, ha egy cseppet is érdekelt volna engem ez az egész.

Tesóm számára Angyal Bandi volt a zene alfája és ómegája. Ne csodálkozz, ha még nem hallottál róla, soha nem tartozott az igazán népszerű muzsikusok közé, pedig már régi motoros, a hetvenes években jelent meg az első lemeze. (Hetvenháromban, mondaná tesóm.)  Az egyik zenei kritikus szerint olyan a hangja, mintha pálinkáshordóban áztatták volna, majd a füstölőben lógatták volna néhány hónapig, és végül a füstölőből kihozván áthajtottak volna rajta autóval. Még a nyolcvanas években egy angol zenei magazin is közölt róla egy cikket, amikor Bandi Nagy-Britben turnézott, és a szerző azt írta róla, hogy ő a „Coolest cat on Earth”. Arcán meglátszott az átmulatott éjszakák, a legurított italok nyoma. Kevés ember rajong érte, de azok istenítik, és Karesz volt az egyik főpapja az Angyal-szektának, hogy hülyébben már ne is fejezzem ki magam. Sok-sok Angyal-nótát (ahogy ő hívta: angyaléneket) el tudott játszani gitáron, néhányat zongorán is. Hála a magasságos megváltónak, énekelni nem szokott hozzá, és előttünk se igazán produkálta magát a zenei tudásával, de meg kell hagyni, számos dalt, bocs, éneket nagyon ügyesen játszott. Néhány barátját is megfertőzte ezzel az Angyal-mániával. Szegények, mennyire unhatták tesóm mondatait, amelyek úgy kezdődtek, hogy „amikor Angyal Bandi” vagy hogy „Angyal Bandi ilyenkor”, Angyal Bandi így és úgy. Képtelenség volt lelőni, ha szóba került ez a fickó.

Ez a fickó  tíz év hallgatás után tavaly egy új lemezt adott ki, és turnézni kezdett az országban. Kisebb színházakban, parkokban, kultúrházakban lépett fel, egy-két ezer ember előtt. Tesóm bezsongott, még soha nem látta őt élőben. A turné huszonhárom állomásból állt, és a hírekből tudni lehetett, hogy a mi városunkba is ellátogat majd, méghozzá két egymást követő estén is zenélni fog. Karesz nem bírta kivárni, amíg megérkezik hozzánk, ezért kivett két nap szabadságot, és felutazott az első koncertre Sopronba. A neten lefoglalt egy olcsó szobát az egyik soproni motelben, közel a Petőfi Színházhoz. Egyedül ment, mivel sem engem, sem a barátait nem tudta megfűzni, hogy vele tartsunk. 

Itthon részletesen beszámolt mindenről. A koncert hatalmas élmény volt és élete legnagyobb mulasztása. Nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Gyönyörködött az előadásban - és csalódott magában.

Mikor hazaért, inkább szomorúnak tűnt.

Az előadást nem véletlenül tartották színházban. A fellépés inkább emlékeztetett egy színpadi darabra, mint egy öreg legenda koncertjére. A hangszereket talán az ócskástól lopták, a díszletet pedig mintha maga Bandi tákolta volna össze otthon, a garázsában. A színpad közepén egy vén, kopasz fa állt, aminek az ágai tele voltak aggatva különféle formájú és méretű hangszórókkal, megafonokkal, szirénákkal, furcsa ívű tölcsérekkel. A zenészek már elkezdték játszani az első dalt, Bandi azonban csak egy perccel később lépett színpadra. Görnyedt háttal lépkedett, és előre nyújtott karral, széttárt újakkal üdvözölte a közönséget, mint egy meséből megelevenedett rém, aki varázslatot olvas az emberekre. Kopott, régi és igen, egy kissé koszos öltönyben jelent meg, a fején xy kalapot viselt. Leginkább Chaplin csavargójára emlékeztetett a sétapálca és a bajusz nélkül. Néhány dal közben konfettit szórt a levegőbe vagy a talpával verte fel a port a színpadon. Karesz néha körbenézett, a közönség reakcióját keresve, és látta, hogy a mögötte álló tizenéves csaj a könnyeit törölgeti. A koncert közepén Bandi közölte, hogy a következő dalt, „Az erdő mélyén” címűt nem szeretné egyedül énekelni, valaki menjen fel a színpadra. Tesómnak tátva maradt a szája, a teste lebénult. Az elmúlt években csak erre vágyott. Azt mondta, már álmában is látta a jelenetet. Bandival egy színpadon állni, és vele énekelni. Azt mondta, ha ez valósággá válna, utána akár meg is halhat. Meg azt is mondta, hogy ez úgysem történhet meg soha. Talán ezért is gyökerezett le a lába. Bandi felszólított egy srácot a színpadra, aki a dal szövegét is alig tudta. Elhülyéskedtek a színpadon az öreggel, a közönség pedig jól szórakozott. Tesóm még tapsolni se tudott. Ezt bizony elszúrta.

A Jóisten rá akart mosolyogni, ő azonban elfordította az arcát.

Nem baj, majd legközelebb.

Lesz még alkalom.

Mi is ezzel vigasztaltuk. Sőt, talán jobb is így. (Naná, hogy jobb.) Majd jelentkezik az itthoni koncerten, addigra pedig pöpecre megtanulja a dalt. Nemcsak a szöveget, de az akkordokat is a gitáron. A tömeg pedig tombolni fog, mondtam neki. A lányok majd a bugyijukat dobálják a színpadra. Ezzel sikerült mosolyt csalnom a citrompofájára. Egy villámgyors mosolyt, ami hamar elmaszatolódott az arcán. Mi van, ha a többi koncerten már nem hív fel senkit a színpadra? Lehet, hogy csak azért tette, mert évek óta nem adott koncertet, és ez csak egy kivételes gesztus volt a rajongóknak?

Két napot kellett várnia, míg a második, zalaegerszegi koncertről talált néhány beszámolót a neten, ahol azt írták, hogy Bandi ismét felhívott valakit maga mellé, és együtt énekelték azt a dalt, amit Sopronban is. Meg hogy ez az ismeretlen srác már számított a lehetőségre, ismerte a szöveget, és a hakni sokkal jobban sikerült, mint az első. Tesóm fellélegzett. Gyorsan magához vett egy sört, és lesétált az alagsorba. Odaült a zongorához, egy doboz cigarettát, egy hamust meg a sört a zongora tetejére pakolta, és gyakorolni kezdett. A második sör után már mást is játszott, nem csak „Az erdő mélyén”-t, a harmadik sör után inget és nyakkendőt öltött, a nyakkendőjét meglazította, az ingujját feltűrte és úgy játszott. Színházat csinált, álmodott és boldog volt. Ugyanolyan boldog, mintha Bandit kísérte volna zongorán. Képzeletben gyönyörű képet festett, amit rajta kívül senki se látott. Másnap már gitáron gyakorolt, és ez így ment két hétig. Munka után nem öltözött át, öltönyben sétált le az alagsorba. Már legalább tíz dalt sajátított el, és a hülyéje álmában az egész koncerten a színpadon állt, a zenekar tagjának képzelte magát. Anya nagyon örült neki, hogy Karesz minden este spiccesen támolygott fel a vacsorához. Tesóm ezt is elintézte egy poénnal. Lehet, hogy mindennap iszok – mondta -, de legalább nem kocsmázok.

Augusztus 31-én Bandi és Bandája (vagy Bandi és a Betyárok, mindkettőre copyright by tesóm) megérkezett a városunkba. A strandon léptek fel, az erre az alkalomra felhúzott színpadon. A nyitvatartást meghosszabbították a koncert (a nyár) végéig. 

Az ő  szomorkás dalai a vidámság fészkében? Furcsa ötlet volt ez, bár tőle nem is annyira. Igazából kísértetiesen logikus.  Jelképes búcsú a nyártól, az utolsó strandolós napon.

Igazat adtam tesómnak, ez az Angyal Bandi tényleg rendkívüli fickó. Oké,  én magam nem járok koncertre – itthon egyszer megnéztem a Bikinit egy ingyenes szabadtéri előadáson -, de nem kell ismernem másokat ahhoz, hogy felismerjem Angyal Bandi kivételes karakterét. Egy biztos, a fickó nem normális. Akármilyen értelemben. Az első sorban álltunk Karesszal, és kaptunk egy keveset a porból, amit Bandi időnként, mint egy kanos kakas, lekotort a színpadról. Mellettünk egy kiscsaj, aki a bakjával érkezett, Bandival együtt szórta a konfettit.

- Csodás dolog a család, nem igaz? – mondta Bandi az egyik dal után, amit a kislányának írt. Megropogtatta az ujjait, majd halkan akkordokat keresett a zongorán -, jól kijövök a kölykökkel, hála a magasságosnak. Bár az egyik nap meghallottam, ahogy a nagyobbik srácom figyelmezteti a kisebbiket: soha… mondom soha ne kérd meg apát, hogy segítsen neked a háziban. Legutóbb is kitalált egy háborút - a közönség nevetett – Szóval a srácok… Sofőrnek használnak. Nem bánom, én is élvezem, ahogy sikítoznak a kanyarban. Egyik nap elvittem a csoportjukat egy kisbuszon a hangszerboltba. Kicsit kínosan éreztem magam a gitárok között, mert gondoltam, hogy bármelyik pillanatban felismerhetnek, autogrammot kérnek, satöbbi. Vártam, de semmi. Átsétáltam az ütős hangszerekhez – semmi nem történt. Pár héttel később a szemétdombra vittem a gyerkőcöket. Környezetismeretből tanulták az újrahasznosítást, meg ilyenek. Még le se parkoltam, de már hat fickó vette körül a kocsit… Te vagy az a fickó a tévéből?

Jó ízlésük van ott a szemétdombon – mondta tesóm. A konfettis kiscsaj rámosolygott.
Gyönyörű ez a kisváros – folytatta Bandi –, még soha nem jártam itt. Igazából most sem akartam megállni. Debrecenbe tartottam, de lerobbant a kisbuszom a város határában – az egész strand tombolt. Ha más mondja ugyanezt, az illetőt biztosan megdobálják, de őt megtapsolták – A viccet félretéve… a nyár utolsó napja mindenhol szép és szomorú. „Az erdő mélyén” egész biztosan az.
A rajongók tömege tapsolt, kurjongatott, ahogy meghallotta a dal címét.

Ezt a dalt annak idején Csatlós Lórival énekeltük lemezre, azóta sem szívesen adom elő egyedül, szóval nem venném zokon, ha egy derék helybéli segítene nekem…
Karesz válla megemelkedett, ahogy nagy levegőt vett. Rám nézett. Mindent láttam a tekintetében, csak elszántságot nem. Mintha segítséget várt volna tőlem. Vagy mintha azt várta volna, hogy Karesz személyesen cibálja őt a színpadra. Vagy mint egy lány, aki reménykedve várja, hogy megcsókolják.

Körbenéztem, de egyelőre senki sem jelentkezett.

Megszorítottam tesóm könyökét – Nyomás!

A konfettis kiscsaj is biztatni kezdte. Bandi észrevette a mozgolódást a színpad közelében.

Gyerünk kölök, ne várakoztassuk meg a népet! Pár perc múlva itt az ősz…
A közelünkben mindenki tapsolt, tesómra vigyorgott, még Bandi egyik gitárosa is hívni kezdte, de ettől a búvalbaszott, szerencsétlen, csökönyös szamártól csak egy kínos, izzadt, vörös vigyor tellett. Legszívesebben felpofoztam volna, és a hajánál fogva cibáltam volna ki a színpadra. (Ha lábra tudtam volna állni.) A zenekarra pillantottam, és láttam, hogy a gitáros a közönség egy másik pontja felé fordítja a tekintetét. Pár méterre tőlünk megmozdult a tömeg, hogy utat engedjen egy bátrabb fickónak. Az emberek megpaskolták a vállát, kiáltoztak neki, tapsoltak, a biztonsági őrök felengedték a színpadhoz vezető lépcsőn. A vézna, magas, hosszú hajú srác tetőtől talpig feketébe volt öltözve, tetovált kezében egy műanyag sörös poharat tartott, tele a habos piával, és bárgyún integetett a tömegnek.

Gyere közelebb! – intett Bandi, a srác görbe háttal odabattyogott mellé – Mi a neved, kölyök?
Barkóczi László.
És hogy szólítanak a barátaid?
Alias.
Aljas?!
Nem aljas, csak Alias.
Úgy mint másnéven?
Igen.
Szólíthatlak más néven?
Bárhogy szólíthatsz.
Hm, mégis maradjunk annál, hogy Másnéven. Ennél szebbet úgysem tudnék kitalálni. Szóval Másnéven, játszol valamilyen hangszeren?
Gitáron ismerek egy-két akkordot.
Akkor ragadjál meg egyet és telepedj ide mellém!
Valahonnan előlépett egy technikus – rocksztárnak kijáró módon megtapsolták, mint minden technikust minden koncerten -, Másnéven nyakába akasztott egy barna és fekete színű Telecastert, babrált egy picit a hangszerrel, majd eltűnt.

Te vagy az első vendégem a turnén, aki hangszeren is kísérni fog…
Tesómra néztem. Üres tekintettel az egyik medencét bámulta, amiben már alig volt víz. Senki nem fürdött.

Kéz- és lábtörést – mondta Bandi véresen komoly ábrázattal, és játszani kezdett.
Karesz lehajolt hozzám - Majd holnap! – kiáltotta a fülembe. 

A feleségemmel, aki már öt hónapja várta a kislányunk, Veronika születését, a kertben süttettük magunkat a szeptemberi nap alatt, és jeges teát szürcsölgettünk, amikor Karesz megérkezett apánk fekete Transporterével, a rossz földúton zörgetve a kavicsokat. Ahogy tesóm kinyitotta a kaput, Liza, a boxerhölgy azonnal körbeugrálta és megugatta. Karesz játszott egy picit Lizával, majd köszöntésképpen megemelte felénk a kezét, miközben bőszen vigyorgott. Szokatlan látvány volt.

Minek örülsz ennyire? - kérdeztem.
- Ó, semmi – felelte – Mániás depresszió. Most a felfutó szakaszban vagyok.

- Értem, és mi járatban? - Karesz ritkán tette tiszteletét nálunk. Többnyire csak otthon, anyáéknál találkoztunk.

Kérhetek egy poharat?
Alkoholista leszel? – kérdezte Éva, a feleségem.
Ezzel most mit akarsz?
Semmit, egy rajzfilmben volt…
Tesóm leült az asztalhoz, Éva meg felállt, és besétált a házba.

Muszáj a várandós feleségemet ugráltatnod?
Te is azt teszed évek óta.
Szóval, mi járatban?
Hogyhogy mi járatban? Nem látogathatom meg rég nem látott, egyetlen bátyámat és elragadó feleségét?
Akárhogy is számolom, kábé egy hete találkoztunk utoljára, a koncerten… a strandon… emlékszel?
Rémlik. Bár elfelejteném.
Ne mondd már, hogy még mindig ezen kattogsz?
Cinikus pillantást vetett felém. – Úgy nézek ki? Mint aki kattog valamin?

Nagyjából pont. Idézet Koltai Róberttől.
Ez melyik film? A Csapd le csacsi?
Nagyjából pont.
Éva visszaért a pohárral, és jeges teát töltött tesómnak.

Hoztam neked egy szívószálat is – mosolygott.
Hát, Zoli – mondta nekem – én is ilyen feleséget akarok. Mennyiér’ adod?
Nem eladó. Egyébként én is a neten rendeltem. Keress magadnak egyet!
Karesz megemelte az italt – Köszi, Éva.

Hármas csapó – mondtam – Mi járatban?
Visszahoztam a fűnyírót.
Ó, remek, épp időben. Éva egész nyáron a szomszédét használta.
Liza besétált az asztal alá és a fejét az ölembe hajtotta.

Hogy érzed magad? – kérdeztem Kareszt.
„Magányosan, mint egy holttest az erdő mélyén.” – tesóm a kedvencét idézte – Sehogy. Szarul.
Szóval nincs remény?
Karesz csak elbiggyesztette a száját, és csöndben maradt.  

Járunk egyet? – kérdezte végül.
„Menjünk. Ne habozzunk.” – mondtam, és elhajtottam Lizát az asztal alól.
Hagyjuk el a Csapd le csacsit, jó? – tesóm átadta nekem az italát, beállt mögém és rátolta a kerekesszéket a kerten körbevezető járdára. Éva közben a kancsót és a poharakat felpakolta egy tálcára és visszament a konyhába.
Szóval ti egész nap a kertben üldögéltek, és filmes idézetekkel szórakoztatjátok egymást? – kérdezte Karesz.
Nagyjából pont, de Éva sokkal jobb nálam.
Liza is csatlakozott hozzánk. 

Hallgatózni akarsz, kuta? – kérdezte tesóm, és óvatosan rátaposott a kutya mancsára.
Liza próbált okosan nézni, de a boxereknek ez elég nehezen megy. Nedves orrával beleszimatolt a levegőbe és körbenyalta a pofáját.

Egy ideig csöndben haladtunk.

Hogy vannak apáék? – kérdeztem.
Jól. Nagyon felbaszta az agyamat ez az egész Angyal-sztori…
Mi olyan különös benne?
-     Meglepődtem. Vajon mért érzi az ember szükségét annak, hogy szarul csinálja a dolgokat? Mintha ezzel tartozna valakinek…

Te most miről beszélsz?
A koncertről, te hülye! Baszki, mindig erre vágytam, ott volt az orrom előtt a lehetőség, csak meg kellett volna mozdulnom. Még Bandi is hívott, én meg csak álltam ott, mint egy… Hm, inkább nem mondom a kutya előtt… - tesóm a legrosszabb pillanataiban sem veszítette el a humorát -  Ezek után hogy merjek bármi után is vágyakozni, érted… Teljesen skizofrén helyzet, nem tudtam, hogy ilyen is létezik.
Nem szoktál hozzá a szerepléshez, Karesz. Sosem szerettél mások elé kiállni…
Szerintem nem erről van szó, de nem tudok rájönni, mi volt a probléma. – hallgatott egy darabig - Gyakorlatilag bűntudatom van…
Azért az ne legyen.
Nem érted a lényeget, igaz? Zoli, elkövettem a legrosszabbat, amit magad ellen elkövethetsz. Saját magamat akadályoztam a boldogságban. Gyáva voltam.
Nagyot sóhajtottam, és a körmömet piszkáltam: - Túl sokat agyalsz, Karesz. A tett halála az agyalás. Azt hiszem, ez nem szó szerinti idézet.

Nem is figyelt rám.

Ráadásul az a majom, aki megelőzött, még gitáron is kísérte. Tudod milyen érzéssel tölt el az, hogy valaki más állt ott helyettem? Mintha csak egy statiszta lennél a saját életedben.
Csöndben vakargattam Liza buksiját.

Fogd fel úgy, mint egy leckét! – mondtam.
Ez hülyeség. Egyáltalán, mi a fenének tanít bármire is az élet, ha többet nem kéri számon?  
Amiatt ne aggódj! Nyugodj meg, még számon fogja kérni.
Áh, azt már elmulasztottam, amit a legjobban szerettem volna...
Nem igazán tudtam, mit mondhatnék erre. Hogy nyugodj meg, várj egy pár hónapot, és magától elmúlik? Mert ez tényleg így van, de senkit sem vígasztal. 

Azt sajnálom – folytatta -, hogy nem mondtam el neki, mennyire tisztelem, és milyen sokat jelent nekem. 
Szerinted meghatódott volna? Hány ezer embertől hallhatta már ezt?
Leszarom, nem az a lényeg, hanem hogy elmondjam neki. El akartam mondani.
Ezen már nem fogsz tudni változtatni.
Köszönöm szépen. Kenéz Zoltán összegyűjtött okosságai, Szépirodalmi Kiadó, 23. oldal, 179. mondás. Gáspár Győző előszavával.
Amennyire csak tudtam, hátrafordultam a székben.

Ez olyan, mint a Tour de France – mondtam.
Fogalmam sincs, mit hordasz itt össze.
Tudod, mit mondott az Üvegember?
Nem tudom, ki az, nem olvasok képregényt 14 éves korom óta. Meg nem is igazán érdekel, mit mondott.
Oké.
Jól van, szóval mit mondott az üvegfaszi?
Azt mondta, hogy…
Amúgy ki ez?
Egy filmben szerepelt. Azt mondta, hogy a szerencse olyan, mint a Tour de France. Sokáig csak vársz rá, azért már el is ment. Szóval, ha eljött a pillanat, le kell csapni rá!
Nagyon szépen hangzik Zoli, de ez is olyan dolog, amit mindenki tud magától, csak éppen rendre figyelmen kívül hagy. Egyébként sem láthattam előre, hogy elmarad a második itthoni koncert. Pedig a strandon nem tűnt úgy, mintha Bandi be lenne rekedve – felnevetett – pontosabban, nem tűnt úgy, mintha jobban be lenne rekedve, mint egyébként.
Megálltunk egy szilvafa alatt. Karesz visszakérte a poharát, megcsörgette a jégkockákat, és belekortyolt a teába.

Hát igen – folytatta - Majd legközelebb… Legközelebb. Aztán nincs legközelebb. Elfogynak, mint az a tizenvalahány nyári szünet… Áldoztam a hülyeség oltárán, és adóztam az ostobaságnak, bár nem tudom, mért érzem úgy, hogy tartoztam nekik.
Karesz leszedett pár szem szilvát a fáról, és átpasszolt néhányat nekem. Lizát semmilyen finomságból sem lehetett kihagyni, bőszen ágaskodni kezdett, tesóm őt is megkínálta egy darabbal. A szilva egy pillanat alatt eltűnt a kutya gyomrában.

Nincs több, elfogyott – mondta Lizának, aki előtte ficánkolt. Tesóm is befalt pár darabot, a magokat a földre köpködte. Liza fújt egyet, majd sértődötten visszakullogott a feleségemhez.
Felépült már Bandi? – kérdeztem.
Ja, nem kizárt, hogy szeptember végén befejezi a turnét. Nem lehet tudni.
Csöndben majszoltuk a szilvát.

És ha folytatja a koncertezést, nem mész el valamelyikre?
Minek?
Ugyan minek, baszki…
Á, csak helyieket szokott kihívni a színpadra.
Nincs rád írva, hogy nem vagy helyi gyerek.
Karesz szótlanul megvonta a vállát.

Előtte rá kéne jönnöm, hogy mi volt a gond, különben megint ott fogok állni lebénulva.
Igyál meg előtte két felest, az meghozza a bátorságodat…
Karesz vigyorgott – Ja, azt kéne – Kiköpött egy szilvamagot, majd, ahogy esett lefelé, elrúgta a kert végébe – majd meglátjuk, mit ad a gép.

Megitta a tea maradékát, és a poharat a kezembe nyomta – Menjünk vissza, oké?

Visszatolt az asztalhoz, és nyújtotta a kezét.

Máris mész? – kérdeztem.
Ja.
Ugyan, menj már…
Adott egy puszit Évának, és elindult az autó felé.

Nem felejtettél el valamit? – szólt utána Éva.
Mit, te drága?
A fűnyírót.
Dehogy felejtettem. Most akartam behozni.
Kiment a kocsihoz, kinyitotta a hátsó ajtót, a csomagtérből előhalászta a kis rámpát, majd a földre helyezte, és letolta rajta a fűnyírót.

Bármikor elviheted – mondtam neki – Csak kérned kell. Egy szavadba kerül.
Összenéztünk, és egy nagyot nevettünk.

Még nem mondtam, hogy mivel foglalkozom, igaz? A balesetem előtt egy autómosót vezettem a városban, ami elég jól fizetett, mivel nem is volt konkurenciám. Karesz néha azzal húzott, hogy mások lustaságából gazdagszom meg, de ez egy cseppet sem izgatott. Senkinek sem fogtam csőre töltött fegyvert a fejéhez, hogy nálam mossa a kocsiját, nem igaz? Két alkalmazottam volt, akikben teljesen megbízhattam. Néha a körmükre néztem, mert az ördög nem alszik, de soha nem volt panaszom rájuk, nem akartak átverni. A két srác unokatestvér volt, egyiknek sem volt munkája, én meg ismertem mindkettőnek az apját, és tudtam, hogy megbízható srácok. Szerettem ezzel foglalkozni, nem utolsósorban azért, mert rengeteg szabadidőm volt, másrészt senki nem szövegelt bele, hogy mit hogyan csináljak.

Ez a múlt.

A balesetem után már semmi kedvem nem volt autókkal foglalkozni, bár ez azelőtt sem volt a szenvedélyem. Valami újat kellett kitalálnunk, és  Évával úgy döntöttünk, hogy egy kertvárosi panzióba fektetjük az autómosásból befolyt pénzt. Természetesen a munka nagy része Évának jutott, és ő remekül helytállt. Ahogy számítottunk rá, csak nyáron volt jelentős a forgalom – szeptembertől nem sok dolgunk akadt. (Nem is bántam.) Egy ilyen szeptemberi késő délutánon, mikor még zöldellt a nyárfa az ablak előtt, Lizát sétáltattam (sokáig én voltam a mulatságos látvány, ahogy robotsámliból „legeltettem” – Éva kifejezése – az egyik legvirgoncabb kutyafajtát), amikor csörgött a telefonom. A feleségem volt az, és közölte, hogy Fenyves Tomi, gyerekkori barátom vett ki nálunk egy szobát. Át is adta neki a telefont, és megbeszéltük Tomival, hogy ellátogat hozzánk – mármint az otthonunkba. Mondtam neki, hogy felejtse el a szobát a panzióban, és töltse nálunk az éjszakát, de visszautasította, mivel hajnali négykor indult tovább. Ráhagytam, de arról szó sem lehetett, hogy fizessen a szállásért.

Egy óra múlva, este hét körül meg is érkezett Tomi. Ő is házas ember volt, de most egyedül utazott. Éva még bent maradt a panzióban, és mivel a konyha soha nem volt az én terepem, pizzát rendeltünk, és kettő-nyolc sörrel felszerelkezve kiültünk a teraszra. A rádió halkan duruzsolt nekünk. Akár a naplementét is nézhettük volna, de az a másik oldalon volt.

Tomi egy régi haver, tízéves korunkban ismerkedtünk meg. Akkoriban abban a faluban lakott, ahol a nagyszüleim éltek, és a nyári szünetek jelentős részét egymás társaságában töltöttük, időnként kiegészülve egy-két „utcabelivel”, akinek volt focija, vagy aki lenyúlta a bringádat egy körre, és órákra eltűnt vele.

Sokáig ittuk azt a kettő-nyolc sört, így volt időnk mindent kibeszélni. (Kivéve a focit, mert az egyikünket sem érdekelte.) Megtudtam, hogy Tomi mivel foglalkozik mostanság: Miskolcon, a városi önkormányzat alkalmazásában áll, mint a kulturális ügyekkel foglalkozó iroda vezetője. Köztisztviselő, aki – mondjuk így - a miskolci kulturális események szervezésében jelentős befolyással bír. Többek között tető alá hozta Angyal Bandi októberi koncertjét is.

A rádióból az „Azért vannak a jó barátok” című dal szólt éppen.

Másnap délután áthívtam hozzánk Kareszt, hogy közöljem vele a jó  hírt. Beszéltem neki Tamásról meg a munkájáról. Elmondtam, hogy esetleg, ha jó fiú lesz, Tamás elintézi neki, hogy felmehessen a színpadra.

Tesóm felemelte a bal kezét, jobbját a szívére tette, és úgy mosolygott, mint a napocska egy óvodás rajzán.

Jó fiú leszek!
Hogy görbülj meg? – kérdeztem.
Mutatta, hogy görbüljön meg.

És hogy a szemed?
Mutatta, hogy a szeme.

Odaadnám érte mind a két karodat – mondta. 
Erre koccintottunk a jeges teával.

Tesóm később elmondta, hogy azon a gyönyörű, tiszta, hideg délutánon, a koncert napján milyen lelkesen készülődött otthon. Nyakkendőt kötött, és egy vidám dalt fütyült, amit nemrég hallott a rádióban. Tükörképe mosolygott rá.

Minden oké.

Minden fasza, ahogy a hererákos Balogh Pista bácsi mondogatta a Gyöngy Presszóban, még gyerekkorunkban.

A leckét megtanultuk, és most felmondjuk.

Végre.

Konfettit szórt a levegőbe, és hagyta, hogy a hajára hulljon. 

Két  órával később Fenyves Tomi, Vajda Csabi – Bandi gitárosa -, maga Angyal Bandi és én a diósgyőri művház egyik folyosóján, a színpad közelében beszélgettünk. Hallottuk, hogy a közönség halkan morajlik, már megtöltötték a nézőteret. A zenekar többi tagja tőlünk pár méterre beszélgetett a szervezőkkel, újságírókkal, isten tudja kikkel, sose láttam őket. Bandi nemrég bújt elő az öltözőből, és egy vodkanarancsot iszogatott. Nem szeretem a röviditalokat, de tesóm bálványával muszáj volt innom egyet.

Ha kerekesszékkel közlekedsz, úgysem állítanak meg a rendőrök – mondta Bandi.
Vigyorogtam. Ha nagyobb nyilvánosságot kapna, ez ugyanolyan örökérvényű  mondása lehetne, mint az, hogy „a drogokkal soha nem volt gondom – csak a rendőrökkel.”

Mondom, elbűvölő figura volt.

Éles fütty hangzott a nézőtérről, valaki tapsolni kezdett, majd az egész közönség rázendített.

Vajda Csabi rám kacsintott a pohár mögül.

Mi az? – kérdeztem.
Tudod, az a legszebb, amikor kilépsz eléjük. Varázslatos érzés, nem is tudom leírni. Minden este, még ma is ideges vagyok az utolsó percben. Csak akkor tudok ránézni az emberekre, amikor már az első dalt játszuk – hátrasimította a haját, és a fejébe nyomta a kalapját - Az első dal, az valami igazán izgalmas. Az egész közönség ragyog feléd, tudod? 
Nem tudtam, de elhittem neki. A zenekar, élén Vajda Zolival megindult a folyosón a színpadra vezető lépcső felé. Elegánsak voltak, mindannyian öltönyt viseltek. Mindenki, aki a közelben lézengett, megtapsolta őket. Bandi lassan elkortyolta az italát, majd a poharat egy asztalra tette. Ő csak később következett, amikor a zenészek már játszottak. Búcsúzóul, mintha megáldana, végigsimított a hajamon.

- Viszlát Zoli! – mondta, majd ő is elindult. Miután elhalkult az újságírók, a bámészkodók tapsa, csizmáinak kopogása végigvisszhangzott a folyosón, végül meghallottuk az első dal dübörgő akkordjait.

  Tomi a vállamra tette a kezét – Karesz megérkezett már?

      -  Abban biztos lehetsz – feleltem.

Reméltem, hogy a helyén van.

A színfalak mögött hallottam, ahogy Bandi felvezeti „Az erdő mélyén”-t. Elmondta, hogy mivel ezt a dalt annak idején Csatlós Lórival adták elő, most sem szeretné egyedül énekelni. Meg hogy vár valakit a színpadra. Egy darabig mindenki csöndben maradt, majd felharsant a taps, ahogy egy bátor legény a színpadra lépett.

- Áruld el a neved! –hallottam Bandi hangját.

- Borbély Gábor.

Az előadás után Fenyves Tomi, akinek az első sorba, a Karesz melletti székre szólt a jegye, azt mondta, hogy nem látta tesómat az este folyamán.

Próbáltam telefonon elérni, de csak a hangpostafiók jelentkezett.