A fényre ébredtem és a halk ritmusos hangokra, mint amikor egy toll serceg a papíron. Fél pillanatig bosszankodtam, hogy az éjszaka közepén kell villanyt kapcsolni és zajongani. Aztán megláttam páromat az asztalnál és minden haragom elszállt. Furcsa lány, képes még ilyenkor is verset írni.

Észre sem vette, hogy felkapcsoltam a mennyezeti lámpát is és leültem nem messze tőle. Egy percig csak néztem. Elbűvölt. Ott ült hálóingben, bal lábát felhúzta a székre, úgy hajolt a készülő műve fölé. Elég közel voltam, hogy el tudjam olvasni, amit ír… „fent ragyog az égen, napsugaras képben a szivárvány ezer színe fekete fehérben…”. Az arca, a mimika és a szemében tükröződő érzések ilyenkor félelmetesen erősek, sugárzik az egész lénye.

Megfogtam a ceruzát és elkezdtem rajzolni. Biztos kiindulópont a párom, ahogy ír. Elhatároztam ugyanis, hogy lerajzolom őt, amikor éppen alkot és körülötte megjelenítem azokat az érzéseket, amiket a mozdulatai milyensége, a szeme, arcjátéka és a vers közvetít felém.

A toll volt az utolsó, ami adott volt. Egyik kedvenc tollát használta éppen, amit egy kirándulás alkalmával kapott a szüleitől még évekkel ezelőtt. Fekete golyóstoll, egyszerű műanyag, kicsi színes virágokkal, szerinte pont jó arányban vannak rajta megosztva a színek.

Elkészültem a testével, a székkel és az asztallal, az arcán pedig látszott a feszült figyelem és magabiztosság. Próbáltam visszaadni az elveszettség érzését is, amit látok, de olyan gyorsan változott, szinte pillanatról pillanatra új dolgokat fedeztem fel rajta, hogy nem tudtam, mit hangsúlyozzak ki és hova tűnt el az, amit már lerajzoltam… „miközben tiszta rímben ontom a sorokat félszegen…”

Felnéztem rá újra, majd behunytam a szemem. Hamar kitaláltam, milyen környezetbe vigyem őt, jobban mondva, milyen helyre repített engem. Ismerem egész jól, azt hiszem, így nem volt nehéz ötvözni a kettőnk gondolatait. „de hol vagyok? elvesztem, kedvesem…”

Folytattam a rajzot. Felépítettem köré egy szobát, rusztikus ódon bútorokkal berendezve. Az íróasztala elé ablak került, amely a tengerre néz. Apró tárgyakat és képeket is tettem a szobába, elmosódott foltokként ábrázolva az embereket – majd ő megmondja,, kit lát a képeken. A virágok elmaradhatatlanok és persze a virágmintákkal díszített kispárnája az ágyunkon.

„…az éj sűrű képzelet s érzem már a keletet” Már csak az utolsó simítások voltak hátra. Kicsit finomítottam még a vonásain. Kész a rajz, és ebben a pillanatban abbamarad a toll okozta hang – ő is elkészült. Ránéztem, még épp elkaptam a másodpercet, amikor még nem tette le a tollat. Teljesen megváltozott. Amint leírta az utolsó betűt és pontot tett a vers végére, azonnal megszűnt az a lány lenni, aki az előbb a modellem volt. Most ragyog a szeme és mosolyog, felszabadultnak látom és leginkább egy buliban tudnám elképzelni, vagy inkább egy meghittebb pillanatban. Velem. „kérlek fogd meg – újra – a kezemet…”

Így ránézve a rajzra, még csak egyáltalán nem is hasonlított a mostani valós állapotra. Ugyanakkor mind a kettő kép varázslatos.

Párom ekkor észrevett és odajött hozzám. Meglepődött a rajzon, hogy én ilyennek látom őt írás közben, hogy ilyen könnyen észrevehető az az érzelmi hullámvasút, amin ilyenkor utazik az ő saját belső világában. Elmesélte nekem. Kell egy érzés, legyen az jó vagy rossz, papír és toll. Különböző helyeken és időpontokban tör rá az írás, ilyenkor muszáj felkapnia az első közelben lévő tollat és írnia, mert ha nem teszi, egy idő után fizikailag is képes rosszul érezni magát a felgyülemlett mondanivalótól. Még ha sokszor írás közben derül is ki, mit akar mondani.

A toll elrepíti őt egy zárt világba, ahol csak ő létezik, ezzel párhuzamosan elzárja a külvilágtól: nem hall, nem érez illatot és nem lát, a papírt és a szavakat is csak inkább érzi az írás folyamata közben. A toll az az eszköz, ami segít felfedezni a benne rejlő zűrzavaros képet, kirajzolja éles vonalakkal, az általa született verssel pedig megszünteti a káoszt. Egy pillanatig. Csak hogy a következőben újra elkezdjen tornyosulni minden, és ki tudja mikor, kitörjön egy újabb vers – újra forgathassa a tollát. „…feledjük el a nem tetsző végzetet.”

    Átöleltem, szorosan magamhoz, majd visszafeküdtünk az ágyba.