Izmario Bellafonte a tenger mozgását kémlelte. Közeleg a hajnal , ideje szedelőzködni, még mielőtt a reggeli hamiskás áramlatok rezegtetik az öbölt, azelőtt kint kell lenni a nyílt színen, mert különben olyan kijutni mintha az ember egy nagy adag jalapeo paprikát és muharte pappe-t tömött volna magába, és azt kívánná egész nap felöklendezni. Nem kellemes a hullámok hátán lovagolni a semmibe, főleg egy ilyen lélekvesztő teknőn, mint az övé.  
 
Még az apja hagyta rá, az öreg Rodolfó, a vén piás. Mindenki így hívta, mert ha valakinek bérletet lehetett volna adni a Magentába, a helyi kocsmába, hát az öreg Rodolfó Ricardo Sanchez megkapta volna az elsők között. El is vitte aztán az ital, itt a parton találtak rá, egy üveg pálinkával a kezei között, olyan mintha csak úgy elaludt volna a fövenyen, pedig meghalt. A környékbeli utcagyererek szóltak, s ő, Bellafonte lesétált ide, Mariával, egy kis kocsira rakták az öreget, úgy tolták el, a paphoz, Marten atyához, aki feladta rá , már halálában az utolsó kenetet, ez itt Viareillosban nem egy meglepő mutatvány, utána vette át az orvos a tetemet, de alig egy percre, megállapította hogy a halál oka fulladás, és nagy valószínűséggel kóros májnagyobbodás, aztán már tolták is a kocsit tovább, egészen hazáig, ott jégre tették a tetemet, és rá harmadnapra, díszbe öltöztetve elhantolták a valamikori hajóskapitány aszott, csenevész testét.
 
Párás, ködös reggel volt.A hajó fényesen siklott a nyugos vízen, sehol egy zavaró szél, sehol egy lomha hullám.A tér egyes berkein a tenger köznépe vidáman hangoskodott, a hajó orra körül pajkos delfinrajok játszadoztak, fent a légen sirályok rikácsoltak, alant a mélyben egy-egy villámló szemű rája is meg-megvillantotta kékes-zöld szúrós szemét. Medúzák hangtalan tömege bóbiskolt a tenger felszínen, s arrébb más halászok is útnak indultak a napi betevőért, Bellafonte látta, még a ködben is jól kivehető alakjukat, ott balra a fiatal Jorge szeli a hullámokat, alig pár éve apasztja itt az öböl berkein a halállományt, távolabb,jobbra Antipaszt mester, szép,míves hajója libben a szélben, ő már régi motoros, a hajója is az, az egyik legnagyobb flottával ő rendelkezik a faluban, három hajója is cirkál itt az öbölben, és arrébb Mandragénosz partjainál is.
 
Ő, Bellafonte, éppen tíz éve vette át a stafétabotot az öregétől.Nem akaródzott neki ez a meló, inkább ment volna a városba dolgozni , akár egy gyárban, vagy az amerikaiaknak, de a szerelem, vagy az hogy felismerte lényegében semmihez sincs tehetsége, itt tartotta.A fater is leépült teljesen, vele is kellett kezdeni valamit, Angel mama már régen felvette a nyúlcipőt a gondok elöl, Maria pedig hallani sem akart róla hogy a városba költözzenek.Ezért aztán itt ragadtak.Maria, ő, és a két gyerek, akik időközben a világra érkeztek.Luisao és Penelopé.Az egyik egy ősördög, a fiú, a másik pedig egy földre szállt angyal, a lány.Isten ajándékai ők, ezt Bellafonte is tudta, nem tudott betelni sohasem az irántuk való szeretetével, valahogy azt érezte hogy neki, Izmario Bellafonténak kell felépíteni egy olyan jövőt ennek a két , kis kincsnek, értéknek, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben sem.És, ő ebben nem is talált magában kétkedést, hét napból hetet a tengeren töltött, s a napból pedig több mint a felét.Maria sokszor meg is rótta hogy mit képzel magáról, hogy így elhanyagolja a családját, de amikor látta hogy a férje mindennap majd a legtöbb hallal , és egyéb tengeri finomsággal érkezik vissza a halászatból az összes többi között,megbékélni látszott.
 
Túl nyugodt a víz- gondolta.Valami nincs rendben.Ez így nem járja, így a háló sem merül annyira mélyre mint kellene, és odalent a halnépnek sem támad kedve az uszonyait kissé megdolgoztatni.Mozgatok a hálón valamelyest s kijjebb engedem a vitorlát.Így is tett, már éppen akasztotta volna ki a tat orrgerendáján az első árbóc vitorláját, amikor is egy nagyobb szellő olyat dobott a hajón, meglehet hogy éppen egy taréjosabb hullámon is átfutottak, hogy Izmario Bellafonte képtelen volt megkapaszkodni és nagy robajjal a tengerbe zuhant.Ő a víz alá merült , a hajó pedig tovaúszott csendesen.
 
Ilyenkor az ember azt képzeli hogy olyan gyorsan történnek vele a dolgok , hogy azt sem tudja hol áll a feje , csak sodródik a történésekkel, s amikor a későbbiekben elmeséli majd a többieknek, bizony több részlet már homályba vész.De nála ez nem így volt.Mindent látott, mindent észlelt maga körül.Pontosan látta, érezte a zuhanást, a csobbanást, érezte ahogy a tenger körülöleli, a markába kaparintja, s azt is tisztán látta ahogy a hajó gőgösen és kaján vigyorral az arcán elvonul előtte.Mérges volt.Nem, nem a világra,magára.Még sosem hagyta magára a hajót, nagyon vigyázott rá, tudta hogy ez a saját és a családja jövőjének záloga, tudta hogy a megélhetés egyetlen biztosítéka ez a pár gerenda és vitorlavászon.S most mindez megszűnni látszott.
 
Gyorsan a felszín felé úszott, egyrészt mert érezte hogy fogytán van tüdejéből a levegő, másrészt mert hátha utol tudja érni a hajóját.Alig tíz méterre volt a törés a víz és a levegő között egy ilyen jó úszónak mint Bellafonte csak pár pillanat.És mégis.Képtelen volt rá.Nem mozdultak tagjai, karjai ernyedten lógtak a semmibe, lábai nem mozdultak.Ez itt most a vég- gondolta.Pár pillanat és megszűnik szívemben a dobogás , megszűnik agyam lüktetése, kifogy tüdőmből a szufla.Így végzed hát, Izmario Bellafonte! Látod te sem voltál képes kicselezni a halált!A tenger szokatlanul csendes volt, már-már teljesen hang és mozgás nélkül.
 
Eltelt két perc, öt perc, tíz perc.És nem történt semmi.Az ember aki a vízbe esett nemrégiben, még mindig a vízben volt, hajója távolodón úszott , majd a horizonton túlra, vitorlái lobogtak a szélben, oldalán jól látszott a felírat "Santa Maria y Viareillos", még a kék hajóskapitány sapka is jól kivehető volt a kajütben.Bellafonte vegyes izgalommal tekintett a jövőbe.Nem fulladt meg, itt lebeg vagy tíz perce már a felszín és mély közt, s egyenletesen képes levegővételre, nem lélegzi be a vízet, nem kerül víz a tüdejébe.Hallott már békaemberekről, meg egyéb torszülöttekről, de arra sosem gondolt hogy neki bármilyen csodás képessége lenne.Pedig akkor van, ember nem lebeg csak úgy víz alatt, az nem embernek való világ.Ez itten valami csoda lesz, valami isteni kinyilatkoztatás, vagy efféle.Mint ahogy az atya beszél a csodákról, na majd jövőhéten ez is lehet a mise tárgya, Izmario Bellafonte csodás megmenekülésének kálváriája a vízbefúlás elöl, az ember aki úgy vette a levegőt a víz alatt, mint ahogy a jó öreg Maskale vedeli a pálinkát a "Négy arany"-ban.Jó mókának tűnt ott állni majd az esperes úr előtt, és nagyokat bólogatni hogy bizony ez szóról-szóra így történt.Ő a vízbe zuhant , a hajó tovaúszott, ő megfulladni látszott, de aztán meg mégsem fulladt meg.Csoda ez, bárki meglássa.
 
De az az igazság hogy kissé már unatkozni kezdett.Jó dolog hogy nincs halál, na de hogy mozdulatlanság van, az meg nem jó.Haladni kellene már valamerre, a nap is nyugodni látszik, a család is várja otthon, nem járja hogy ő meg itten lopja a napot a víznek fogságában.Meg akart mozdulni de nem engedelmeskedtek neki tagjai, csupán a fejét volt képes mozgatni valamelyest, de azt is csak addig hogy körbe-körbe volt képes tekintgetni egy kisebb ívben.Majd két óra telt már el a vízbe zuhanás óta.A csillagok lassan feljönni látszottak az égre, Izmario a tenger fényes tükrén tisztán kiolvashatta az egyes csillagjegyeket.Már ha tudta volna melyik-melyik.De ő csak a Kassziopeia-t ismerte, azt meg valahogy nem vélte felfedezni.De szépnek találta őket ahogy ragyogtak a nyáresti melegben, főleg az esthajnalcsillag fényessége tetszett neki nagyon.De ez is untatta valljuk be, a csoda csodája , hogy a víz alatt is képes levegőt venni , már az sem töltötte el különösebb lelkesedéssel, nagyon szerette volna ha már történne valami más, valami amiben van mozdulás, lüktetés, s nem ez a görcsös dac melybe valami erő bezárni látszott őt.
 
Egyszerre csak egy fényes gömb jelent meg az orra előtt.Nem volt nagyobb mint egy pirosló cseresznye, csak ez fehér volt, és volt rajta egy kis nyílás is.Egy ajtó.Az ajtó pedig kinyílt és egy kis emberféle, vagy inkább tündérféle lépett ki rajta.Hosszú, fehér palástszerű ruhát viselt, és aranyszőke,hullámos haja csak úgy ragyogott a kékes fényekben úszó tenger sejtelmes vonalain.Odaúszott , egészen közel Izmario szemeihez, és táncba kezdett, mintha egy rítus szerint mozgott volna, de lehet hogy csak valami pajkos gyerektánc féleség volt, ki emlékszik már erre?Aztán meg ,meg is szólalt, s azt mondta: - Izmario Bellafonte, légy üdvözölve , ezt itt , most vízivilág, ez itt most neked nem halál, ez élet, barátocskám, s lásd életed hordoz ezer bajt, azért mindig rádtalál a remény és kisegít a bajból.Most is így történt, Izmario Bellafonte.Nem akarja senki sem hogy egy ilyen jólelkű fickó csak úgy áttáncoljon a másvilágra, mert figyelmetlen volt, és balesetet szenvedett.Attól te jobb ember vagy, hogy így végezd.Azért is menekítettünk meg téged, hogy építhesd tovább a jövőt, azoknak kiket úgy szeretsz, Izmario Bellafonte, a gyermekeidnek.Még fiatal és erős vagy, barátocskám, sok munka és sok öröm vár még rád az életben.Ezért most szabadon bocsájtatól a víznek fogságából, egy szemhunyásnyi idő s újra parton leszel, a parton, a kikötőben a hajód is ott fog várni rád.Teljesítsd küldetésed, Izmario Bellafonte, teljesítsd be gyermekeid álmát, barátocskám.....
 
Azzal csókot lehellt a mélyben lévő férfi homlokára, aki kellemes meleget érzett a már kihűlni látszó tenger vízében , s mély álomba merült.Álmában utazni látszott, suhanni sohasem látott világok felett, griffek és sólymok szelték mellette szilárdan a lég kusza ösvényeit, alant a szél borzolta a háztetők fizimiskáját, látta a faluját, a házát, a gyermekeit ahogy az udvaron játszanak, Mariát is látta ahogy éppen kiteregeti a frissen mosott ruhát, s látta a kikötőt, ahogy befutnak a hajók a napi robotból, s újra látta a csillagokat is, igen a Kassziopei-át is, már majdnem érintette is, s látta,igen...aztán elhomályosult minden s újra mély álomba merült.
 
 
Másnap Izmario Bellafonte újra a partot kémlelte.Nézte ahogy sejtelmesen morog alant az óceán, ahogy apró halrajok futnak sebesen el az öböl kékes vonalain, s keresett valamit.Valamit ami örökre elveszett.Az édent talán, talán az emlékeit.De nem volt szomorú, vagy levert.Vidám volt, ahogy még sohasem.Mert valamit megtanult a tegnap során.Hogy mennyire elfelejtette a napok sirámaiban hogy milyen jó dolog embernek lenni, és hogy milyen jó dolog élni.Ezt a víz visszaadta neki, az óceán.És ő mély hálát érzett a tenger iránt.Eddig is hálás volt a tőle kapott javakért, de most, hogy átélhette ezt a kalandot, még jobban tiszelte az óceán kéklő, végtelen méteres nagyságát.A csodáról nem szólt senkinek.Még az atyának sem.Nem, nem kell ezt világgá kürtölni, Isten úgyis tudja, akkor meg minek ,kinek szólna?Kis, körkarimás kalpagját a fejébe nyomta s elindult a part menti dűnék irányába.Ma szabadnapot vesz ki.Elviszi az asszonyt és a gyerekeket a közeli vásárba.Kell néha egy kis kikapcsolódás, nem igaz?Hogy fognak örülni majd a gyerekek hogy a teljes napot együtt tölthetik, csak erre gondolt, és belül , mélyen valami olyasmit érzett, amelyet már nagyon régen nem.Tisztának és erősnek látta magát újra , olyannak aki képes érzékelni a holnapok küzdelmét, és a jelen sirámain túli kínok önző magányosságának értelmetlen játékait.Újra úton volt , együtt , a feleségével, gyermekeivel, és ettől a gondolattól máris nem érezte annyira egyedül magát .