Hétköznapi királyság

Beküldő: Takács Viktória
Beküldés ideje: 2010. március 4.

Egyszer volt, hol nem volt, a világ egyik napsütötte szegletében élt egy király, aki szerény kalapja alatt hordta koronáját. Nem volt az nagy korona, éppen csak akkora, hogy jól megférjen a kopottas parasztkalap alatt. A király nem volt híres messze földön  és nem rajongta körbe semmiféle udvartartás. Nem volt hatalmas kincstára és nem ült fényes, pazarló lakomákat. Másfajta királyság volt az övé. Jozef, mert így hívták a furcsa uralkodót, nem szerette a cicomát, de szíve olyan meleg volt, hogy emberek és állatok már messziről érezték a belőle áradó szeretetet. Birtokain mindig sütött a nap, a pillangók mézédes nektárt szívhattak a virágokból, mert közel s távol nem gyűlt felhő felettük az égen. Jozef király esténként befeküdt a királyné mellé a nagy paplanos ágyba, de előtte gondosan megtisztogatta koronáját, és kalapja mellé tette a kis asztalra. A királynéval minden este kézen fogva aludt el és a ház népe a zárt ajtók mögül sokszor hallott olyan kuncogást, amilyet csak a gyerekszobákból hallani. Boldogan élt Jozef király, nem vágyott soha a fényűzésre. Reggelente kiment a mezőre, végignézett a csillogó földeken és érezte királysága fenséges ragyogását. Szerette a kezei alatt érezni a pergő búzaszemeket, szerette végigsimítani a tehenek hátát és csillogóra fényesíteni a lovak szőrét. Nem adta volna semmiféle pompáért ezeket a perceket. Volt ennek a királynak két lánya. A két lány nem tudta, hogy királylány. Úgy születtek, hogy vakok voltak látni Jozef királyságát. Hiába jártak a mezőre, hiába keltek kakasszóra, aludtak el madárdalra, egyre csak elégedetlenkedtek és cicomára, pompára vágytak. A királynő és a király azt remélték, ha felnő a két lány, lecsillapodnak majd és meglátják a kincseket, melyeket szüntelenül kerestek, de nem láttak a nagy kapkodásban. Nem így lett. Amikor felnőttek, arról álmodoztak, majd csak beléjük szeret valami királyfi és jobb soruk lesz. Vasárnaponként szélesre tárták a kaput és onnan nézték, milyen idegen ifjak járják a falut. Jöttek is a cicomás királyfiak, vitték a lányokat, Jozef király együtt örült gyermekeivel, atyai szíve remélte, megtalálják a boldogságot. Csillag és Bíbor csivitelve ment új urával idegen városba, de mindkettő vissza-visszanézett a kis falu határából. Aranypor csillogott az út szélén, ahogy a napsugár megcsiklandozta a hajladozó mogyorófákat, huncut feketerigók kacagtak az ágakon. Nem volt a levegőben szomorúság, csak valami furcsa csönd lett úrrá az utcákon. Kettesével kezdték szedni az emberek a lépcsőfokot, Jozef király jobb szeme sarkában pedig egy könnycsepp kezdett igazgyöngyé formálódni. A felesége kicsit szorosabban fogta Jozef kezét esténként a királyi ágyban, a korona pedig tompábban csilingelt, mikor a király az éjjeli szekrényre tette. Múltak az évek, a királyi házba unokák jöttek vendégségbe, majd végül maradtak, mert kiderült, a pompázatos királyfiak udvarában az almák belül férgesek, a szőlő erjed a tőkén, a tyúkok zöldellő tojást tojnak, az udvar népe pedig olyan rest, hogy az ebéd odaég a fazekakban, ha egyáltalán főzésre kerül sor. A csalódott lányok visszasomfordáltak falujukba, Jozef szíve pedig még melegebben sugározta szeretetét, hogy enyhítse a lányok bánatát. Királysága minden kincse továbbra is rejtve maradt gyermekei előtt, mert azok olyan mélyen elmerültek bánatukban, hogy csak saját sebeiket nyaldosták Könny áztatta ruhájukat miközben fejük felett színes pillangók cikáztak és ezüst csengettyűkkel ébresztette őket a pirkadat. Egy boldogsága mégis akadt Jozef királynak. Az unokák olyan lágy tekintettel néztek végig a birodalmon, hogy azonnal nyilvánvaló volt, látják, amit a király is lát. Nekik sem kellett megmutatni a koronát, tudják, hogy ott van. Esténként a királyi pár ajtaja előtt hallgatták nagyapjuk és nagyanyjuk csilingelő kacagását, és ezzel a dallammal tértek nyugovóra. Néhány év múlva, egy meleg nyár után furcsa színekkel köszöntött be az ősz. A fák levele máshogy vörösödött, a szőlő illata émelyítő volt, a száraz kukorica pedig olyan hangosan zörgött a szárán, hogy ha szellő mozgatta, nem lehetett aludni a házakban. Mindenki érezte a változást, az unokák nyugtalanul ültek vacsoránál asztalhoz. Jozef király beteg lett. Ahogy hűlt az idő, a király is egyre csak gyengébbnek érezte magát. Esténként nem volt már kuncogás, az ajtón keresztül sóhajok szűrődtek ki. Az állatok búsan lógatták fejüket, a fecskék nem utaztak délre, csak búsan pislogtak ki kis tapasztott fészkükből. A gólyáknak sem akarózott útnak indulni, mintha nem tudnának elválni a királytól. Eljött a karácsony. Az unokák most nem boldogságtól, hanem könnytől csillogó szemmel álltak a karácsonyfa alatt. Az angyalok nem hoztak ajándékot, hanem elvitték magukkal Jozefet és a koronáját. A csengettyűk zajában legurult Jozef szeme sarkából az igazgyöngy és darabokra hullott. A királyág gazdátlan maradt. A falu fölé bárányfelhők gyűltek, az állatok elkószáltak. Nem volt már fényes szőrű ló, nem volt csillogó búzamező sem. Csillag és Bíbor a gyászban sem vették észre, milyen kincseket hagyott hátra apjuk, a királyné  pedig lehunyt szemmel ült, hogy ne is lássa a birodalom hanyatlását. A falu aranyporos útjait lesöpörte a szél és idegenek járták az utcákat. A régi házakba más nyelveken beszélő emberek költöztek, és már senki sem viselt kalapot. A pillangók színe mind vörösre változott, a vadlibák pedig elkerülték a környéket. Az unokák csalódottságukban nekivágtak szerencsét próbálni, mert látták, hogy a királyság menthetetlenül hullik szét. Csak a királynét sajnálták otthagyni teljes szívükből, de ő  mindhármuknak adott egy-egy darabot az igazgyöngyből, és meghagyta nekik, hogy helyezzék a szívük fölé, és el ne veszítsék, mert ha a gyöngy gazdátlanná  válik, akkor már nem lesz több reményük. Ezután a távolba nézett és régi idők szépségeivel vigasztalta magát, miközben fülében csengett a király kacagása. Jozef király hársfák tövében nyugodott és a bárányfelhők mögül kukucskált, aggódva várta, mi lesz szeretett birodalmával. Évek teltek el, úgy tűnt semmi nem változik. A királyi ház tetejét puha moha lepte el, a szőlőtőkék nem adtak már bort, így kivágták őket. A falu megváltozott, csak a tücskök ciripeltek kitartóan. Sirályok lepték el a mocsarassá vált mezőket, és idegen kutyákat hoztak a házakhoz. Az emberek nem mentek már dolgozni a mezőre, hanem gépek arattak. Nem volt már dinnyeárus az utcákon, aki a rekkenő hőségben hűs dinnyéken ülve kiabál, hanem zenélő autó hozta a furcsa ízű édességeket. A királynő csak ült és tekintete még mindig a távolba révedt. Csillag és Bíbor megöregedtek, az unokák pedig csak futólag jöttek látogatóba. Amikor a királynő már el-elunta a távolba révedést, egy téli este, késő őszi időben, megszületett Zoé, a legidősebb unoka gyermeke. Kicsi kezével azonnal megmarkolta az édesanyja szíve fölött pihenő igazgyöngy darabkát és többé nem eresztette. Az unoka azonnal észrevette Zoé apró, áttetsző szárnyait, és elmosolyodott. A király örömében egy jóízűt harapott a habos bárányfelhőből és csilingelő kacagásba kezdett. A királynő felébredt a jól ismert hangra a dunyhák között, és sírni kezdett örömében. Zoé életének második nyarát már a faluban töltötte. Kis lábain fürgén szaladva beszélgetett a fákkal, veszekedett a vakondtúrásokkal és megénekeltette a falu összes kutyáját. A lovaskocsik lassítottak, ha ő elment mellettük, a gólyák vígan kelepeltek és tiszteletköröket tettek Zoé örömére, aki nagy gyönyörűségét lelte a királyságban. Aranyhomokot szórt dundi kis kezeivel az emberek szemébe, és serényen tanította az elfelejtett dalokat a királynőnek. Akkora volt az ő hatalma, hogy még a vén királylányok is megálltak egy pillanatra, mert néha úgy érzeték, mintha valami fenséges birodalom csodáit látnák. Az öreg ház életre kelt és táncot roptak a szobák sarkai. Néha megtréfálták a lakókat és összekeveredtek, hogy a szétguruló üveggolyókat nehezebb legyen rendre parancsolni. Amikor a kis tündér először járt a vén hársfáknál, leült a földre és hosszasan nézte az égen bodorodó  aprócska bárányfelhőt. Egészen biztos, hogy Jozef királyt nézte.