---

      Mogyorónyi pók mászott alá a plafonról vékony, szinte láthatatlan fonalán valami ismeretlen, rejtélyes cél felé. Időnként megállt, lengett kicsit jobbra-balra, majd ereszkedett tovább egy arasznyit. Talán egyedül érezte magát a szobában, ami a végtelen teret jelentette számára. Pedig nem volt magában, halálos ellensége, az ember figyelte mutatványát.

       De a fiúnak nem volt ereje, hogy bántsa. Nézte a pókot megbabonázottan, mint egy delejes álomban és nem nyúlt hozzá. A bizonytalanság tonnás súlya nyomta tagjait. A pók már majdnem földet ért, mire sikerült kiszakítania magát a bűvöletből és szinte menekülve rohant ki a konyhába, ahol remegő kézzel töltött magába egy konyakot. Nem szerette a tömény italt, ezt az üveget is ajándékba kapta jó fél éve a házfelügyelőtől, cserébe azért a tengelyért, amit egy roncstelepről hozott neki. Fel sem bontotta eddig, de ma nem bírta megállni. Erőt akart gyűjteni, hogy el tudja viselni a csalódást, ami ma fogja érni. Rettegett a gondolattól, hogy ma sem találja meg Dórát.

       Visszament a szobába. A pókot nem látta sehol, eltűnt valamerre. Végigmustrálta magát az öreg, kopott, ovális tükörben, és megállapította, hogy menetkész. De hát az volt már fél órája, csak az indulást próbálta húzni, és az idő megértő társ volt, nem ellenkezett, hajtotta szépen tovább a törött üvegű óra mutatóját monoton egyhangúsággal.

       A fiú végre elszánta magát. Gyorsan magára kapta a felöltőjét  és az elhatározástól megkönnyebbült sóhajjal zárta be maga mögött az ajtót. Látta, hogy égve felejtette az előszobában a villanyt, de ez nem tudatosult benne. Azt is csak a kapuban vette észre, hogy a kulcsot még mindig a kezében szorongatja, ideges mozdulattal tette zsebre.

       Kerülő  úton indult a Bérkocsis utca felé. Minden Kőrúti kirakat előtt megállt, mintha érdekelné, hogy mit mennyiért adnak. Hallotta, hogy mellette középkorú nők vitatkoznak arról, hogy az a barna bunda coboyból, vagy nyestből készült-e, de ő csak egy gesztenyeszín hajkoronát látott maga előtt, egy mosolygó arcot, és szinte érezte, amint férfiassága a nedves üregbe hatol, ami megőrjíti őt, és nem érdekli a másik öröme, csak az önnön boldogsága.

       Igen, először csak tárgyként kezelte Dórát. Büszke volt magára, hogy vette a bátorságot és elment a Bérkocsis utcába, ahol a lányok sétálgattak fel-alá kuncsaftra várva. Sokadik alkalommal volt már Dórával, mikor egyszerre megérezték egymást. Együtt mozdultak, együtt sóhajtottak. És ettől a naptól kezdve új időszámítás kezdődött a fiú életében. Ezekért a szerdákért élt, amikor Dórával lehetett. Nem gyűjtött többé kabátra, cipőre, csak a szerdákra, ezek a napok töltötték fel energiával a hét többi napjára. Átkozta a sorsát, hogy nincs több pénze, hogy többször együtt lehessen a lánnyal.

       Dóra két hete eltűnt! Ajánlkoztak helyette mások, de a fiú a gondolatba is beleborzongott. Csüggedten hazabotorkált és várta a következő szerdát. Eljött a múlt héten is, de Dórát akkor sem találta. A feszültség, kielégítetlenség, szeretetre vágyás megbénította az agyát, minden gondolata a mai napra koncentrálódott, ma ott kell találnia Dórát, különben megőrül.

       A lány ma sem volt ott! Összeszedte minden bátorságát és kérdezősködni kezdett felőle. Kinevették és kigúnyolták, de félelme, hogy soha többé nem találja meg Dórát nagyobb volt gátlásosságánál, elszánttá tette, makacsul tudakozódott tovább, míg végül egy alacsony, kövér prosti kibökte, hogy többször látta Dórát kijönni a Futó és a Tömő utca sarkán lévő házból.

       A bérház babfőzelékszagot árasztott; a kukák a kapualjban, a málló  vakolat, az obszcén kőkori rajzok a falakon, a körfolyosók korlátai. Tulajdonképp azt árasztott az egész utca, meg az emberek; a járdát söprő házfelügyelők, a sarki vegyesboltba betérő asszonyok, még az unottan sétáló rendőr is. De a fiút a szag akkor vágta igazán mellbe, amikor belépett a házba. A lebetonozott udvaron gyerekek játszottak valami ismeretlen és érthetetlen játékot, de amikor meglátták őt elcsendesedtek és gyanakodva figyelték. Csak akkor folytatták a furcsa kergetőzést, amikor rájuk mosolygott és elindult a lépcsőház felé.

       Tétován ment végig a körfolyosón, minden ajtó egyforma volt. Az egyiket zöldre festették valamikor rég, a másikat barnára, a harmadikat valamilyen meghatározhatatlan színűre, mégis ugyanolyan volt mindegyik. Névtáblát egyiken sem látott. Tanácstalanul ácsorgott egy darabig, aztán bekopogott csak úgy találomra.

       Elhúzódott a függöny, valaki szemrevételezte bentről, majd kinyílt az ajtó. Egy piszkosszőke, csúnya, fiatal nő állt előtte, karján egy piszkosszőke, csúnya poronttyal.

       – Elnézést a zavarásért, én Dórát keresem.

       – Tessék?

       A fiú megköszörülte a torkát.

       – Dórát keresem. Gesztenyebarna hajú lány, ebben a házban lakik… azt hiszem. Annyira egyformák itt a lakások… Gondoltam megkérdezek valakit, hátha tud segíteni.

       A nő gyanakodva nézte. Talán nem is volt olyan csúnya.

       – A rendőrségtől jött?

       – Nem, nem a rendőrségtől. Baráti látogatásra jöttem. Egy üzenetet hoztam.

       Hogy a nő elhitte-e a hazugságot, azt nem lehetett tudni, mindenesetre az egyik szemben lévő ajtó felé bökött.

       – Ne haragudjon, meg kell etetnem a gyereket – fűzte hozzá gyorsan.

       A fiú nagy sóhajjal indult a mutatott lakás felé. Lenézett az udvarra. Meghatározhatatlan korú nő terített ki éppen egy foszladozó szőnyeget a porolóra és kezdte el verni lassú, kemény csapásokkal.

       Végre ott állt Dóra lakása előtt, vett egy mély levegőt és bekopogott. Bentről csak a csend áradt felé, a babfőzelék szagú csend. Kopogtatott másodszor, majd harmadszor is. Senki sem válaszolt, ő meg csak állt tétován, ott maradt volna talán órákig is, de kinyílt a szomszéd lakás ajtaja, és megjelent benne egy tarka kötényes öreg nő.

       – Mit akar?

       – Dórát keresem.

       Az öregasszony szúrós tekintettel nézett rá. Hegyes, barna fogai voltak, hogy a nikotintól, vagy a rárakódott lepedéktől, azt nehéz lett volna eldönteni.

       – Minek keresi? A rendőrségtől van?

       – Nem. A barátja vagyok.

       – Maga?! A barátja?!

       – Valójában nem a barátja, hanem egy üzenetet hozok neki.

       – Üzenetet? – bizonytalanodott el a nő.

       – Üzenetet! – bátorodott fel a fiú.

       – Hát… Jöjjön be! Itt van Dóri apja, neki megmondhatja, mit akar. Ilyenkor, mikor hazaér munka után, mindig bejön hozzám meghallgatni a híreket. Meg, hogy milyen idő lesz holnap. Na, jöjjön!

       Dóra apja egy hokedlin ült a konyhában és szardíniát evett a dobozából. A halnak is babfőzelék szaga volt. Az asztalon zsebrádió szólt, ősöreg darab, valószínűleg szovjet gyártmány, a szocialista cserekereskedelem maradványa. Magyar nótát adtak, egy kellemes hangú pacsirta énekelt a szerelem gyötrelmeiről.

       – A fiatalember Dórit keresi, valami üzenetet hozott neki.

       Dóra apja felnézett. A fiú sohasem látott még ilyen megtört, fáradt tekintetet.

       – Üzenetet? Dórának? Kicsoda maga?

       – Egy barátja.

       – Dórának nincsenek barátai!

       – Mindenkinek vannak barátai – vágta rá a fiú, de rögtön belevillant, hogy ez nem igaz, hiszen neki sincs senkije. Csak Dóra! A barátja, testvére, szerelme, kurvája, anyja, talán a leánya is: mindene. Az a körülmény, hogy Dóri erről tud-e, elfogadja-e, teljesen jelentéktelen volt, nélkülözhetetlensége csak most, a hiánya okozta jeges pánikban vált nyilvánvalóvá.

       – Nem igaz! Nekem sincsenek barátaim, a lányomnak sincsenek. Nem ér ő rá barátkozni. Őt a munkája teljesen leköti. Komoly üzletemberekkel találkozik, tárgyal, hogy volna neki ideje ilyesmire.

       – Mikor jön haza?

       Az öreg furcsán nézett rá.

       – Dóra nem lakik nálam – válaszolta az apja kissé zavarodottan. – Az ő pozíciójához nem illik ez a környék. Egy igazgató asszisztense ennél jobbat érdemel.

       A fiú megértette. Dóra az apját szokta meglátogatni ebben a házban, akinek fogalma sincs arról, hogy lánya pár utcával arrébb a testét árulja. Nem, ez az ember nem hazudik; hiszi, hogy a lánya parfümre cserélte a babfőzelékszagot.

       – És… Hol találom meg?

       Az öreg fénytelen szemének mélyén még pislákoló kis csillogás is kialudt a pillanat egy töredéke alatt.

       – Amerikában – mondta az apa nagyon halkan, és a fiú megértette, hogy az öregnek tényleg nincs senkije, most már tényleg senkije. – Egy díjat kapott. Mit is, Terike?

       – Ösztöndíjat – felelte az asszony. – Pályázaton kapta, és most elment egy évre.

       – De megígérte, hogy fog írni. Hamarosan fog! – mondta az apa, és talán el is hitte. – De maga azt mondta, hogy valami üzenetet hozott a lányomnak!

       – Nem, nem, nem… Valami tévedés… Félreértés történt – nyögte ki a fiú nagy nehezen. – Bocsánat a zavarásért! Kérem, ne haragudjanak!

       Ezzel kimenekült az ajtón, valahogy, maga sem tudta miként, az utcán találta magát. Gépiesen elindult. Agyát, gondolatainak külvilágtól ostromlott menedékét elfoglalta, megsemmisítette a rettenet: Dórának ő semmit sem jelentett! Képes volt a lány egyetlen szó nélkül elmenni! Ahogy a lábai öntudatlanul vitték hazafelé keresztül utcákon és tereken, zöld és piros lámpákon, tudatosult benne az elmúlás mindent legyőző ereje, amikor az váratlanul, előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak előbukkan és közli ridegen, hogy vége. A fiú tudta, hogy vagy a lányt temeti el mély sírt ásva neki emlékezetében, aztán rárakja hátralévő életének minden percét, hogy ne tudjon alóla kibújni az a mosoly, az a gesztenyebarna hajkorona, vagy saját magát.

       Észre sem vette, hogy hazaért, ösztönösen kereste ki holmijai között a végzet kegyelmet nem ismerő segédjét, a kötelet. Az ítéletet már meghozta a szíve és az agya nem tudott, de nem is akart ellenkezni vele: meghajolt gazdájának legrettenetesebb, legkegyetlenebb ellenségének hatalma, a magánytól való félelem előtt. Ha a lány csak egy szót szól, talán megpróbált volna fellázadni benne az életösztön. A remény mindenható ereje átgördíthette volna a fiút a napok, hetek, hónapok végeláthatatlan sorfalán is. De Dóra nem mondott semmit és ez a némaság megölte a holnapokat.

       Mikor elindult lefelé a közönyös lépcsőkön, csak a teste vánszorgott a mosókonyha ajtaja felé, lelke már nyugalmat talált az utolsó  együtt töltött percekben, mindörökké tartó egyesülésben ölelte át Dóra emlékét.

       Egy gondolatok bilincsétől megszabadult kéz vetette át a kötelet a mosókonyha magasra szerelt vízvezetékcsövén és kötötte hurokra, majd igazította el saját torkán, az ádámcsutka alatt. Az utolsó pillanatig kitartó érzékek még tudatták vele a megfeszülő kötél pendülését, majd azok is elvonultak Dóra ölelésének örökkévalóságába.