Hej, Jancsika, Jancsika!

Beküldő: Vedres Ferenc
Beküldés ideje: 2010. február 15.

   Volt egy fiú. János. Kiment a kertbe kicsit sarabolni, már nem bírta a benti lődörgést a szabadidőben. Szólt Karcsinak, hogy el lesz egy darabig, csak a vacsorára akar visszaérni. Hát neki látott. Kicsit kavarogtak a gondolatai. Leszakított egy kis fürtöt a pölöskei muskotályból. Lassan megeszegette. Komótosan kapálgatott tovább. Ami eszébe jutott az már rég óta foglalkoztatta: Ő hogyan is áll az Úr előtt. Tanulta az iskolában, hogy mindenkinek van anyja és apja. Jaj, az az iskola. Milyen jól elvoltak Jól van, kellett tanulni is, de az nem árt meg senkinek. De azok a meccsek, fejelés rárúgással, mikor még a tanár bácsi is beállt. Szállt a por, milyen maszatos lett mindenki, mire a meccs befejeződött. Aztán le lehetett ülni a padokra az akácfák alatt és nézni egymást, beszélgetni erről-arról. Ott jó barátok voltak. Jól van, néha énekelgették a Jancsiról szóló nótát, de ez jó volt, vicces és érződött belőle a szeretet. Tehát anya és apa. Sokaknak voltak szülei. Egyik gyerek, talán a Pityuka mondta, hogy már néha megszökne, mikor ezek (így mondta: ezek) verik egymást, aztán elájulnak, s neki kell őket ébresztgetni, néha tisztába tenni. Hát ez nem jó. Mások jól megvannak. Van az apa meg az anya, meg hát a gyerekek. Ezt hívják családnak. Mások mondták, hogy ők árvák. Ez azt jelenti, hogy volt nekik apjuk és anyjuk, de azok meghaltak. De mi van a Jánossal?

Hát ennek a Jánosnak soha nem volt sem apja sem anyja. Hogyan jött hát a világra? Alighanem bokorban termett, mint a tök. Mert fán nem teremhetett, onnan igen nagyot lehet esni. Vagy csak kinőtt a földből, mint a növények? Netán a víz vetette ki? Ezt nehéz elképzelni, mert János nem nagyon szereti a vizet, legalább is hosszabb benne léttel. E komoly gondolatok alatt telt az idő. János úgy gondolta, kicsit pihenni kéne. Fogta a kapáját és a raktár tornáca alá vonult, ott csendben üldögélt. Karcsi megkérdezte, hogy kér-e egy pohár bort. A fiú tudta, hogy neki nem szabad inni ilyesmit az otthon előírásai szerint, de azt általában mindenki megszegi, hát így ő is kért egy pohárkával. Karcsinak is megemlítette ezt az árvaságot és azt is, hogy ő rájött, hogy ő nem is árva, hanem ősárva. Hisz nem volt neki sem anyja sem apja. Karcsi akart valamit mondani erre, de közben mentő szirénázását hallották. Jani futni kezdett a főépület felé.

   Volt egy leány. Ilona. Már több mint egy hete beteg. A doktornő naponta többször is meglátogatja. Kapott gyógyszereket, injekciót, de csak beteg még mindig. Valamelyik nap még Laci is meglátogatta, aki szinte mindig bagózna, az ujjai már feketék, mert tövig szívja azt a nyavalyás cigit. János ma már volt nála, tudta, hogy most a kertben van. Mikor ő is egészséges, együtt dolgoznak ott, bár van, mikor csak bócorognak, beszélgetnek. Most viszont eléggé vacakul érzi magát. Szája kiszáradt, lázas, kóvályog a feje és borzasztóan álmos. És már még álmosabb. Most már a legálmosabb. Már nincs is semmi…

   A mentő megállt az osztály bejáratánál. Ilonát hordágyon hozták ki. János ekkor érkezett. Józsi bácsi, a mindenki Józsi bácsija beszállt a mentőbe Ica mellé. János csak összetörten állt és nézett, fejét lehorgasztva. Józsi bá intett neki: Gyere te is Jancsi, szükség lehet rád! Jani is odaült Ica mellé és nézte annak halvány arcát, nyugvó kezeit és Józsi bácsival együtt hallgatták a csendet.

   A kórház. Mindenki rohangált. János nem tudott kiigazodni, oda ment ahova küldték, azt csinálta, amit mondtak neki. Elment pisálni, holott nem is kellett neki, ivott vizet, mikor nem is volt szomjas és evett egy szendvicset, mikor nem is volt éhes.

   Aztán ott találta magát Icu ágya mellett. A lány szeme csukva volt és milyen szép volt így is, mikor nem mókázott, nem kacsintott, mint máskor, oly vidáman, hogy Jani szíve olyankor majd kiugrott. Csend volt mindenfelé. Jani csak nézte a lányt és mesélni kezdett: Tudod Icus, amikor esni kezd az eső, az esernyők kinyílnak. Piros, fehér, fekete, lila és a tarkák is. Kinyílnak és táncolni kezdenek. Jobbra – balra, le és fel, körbe – körbe. Ott kint az utcán hullámoznak, áradnak, majd ritkulnak. Csak az esernyők vannak, olyankor övék a világ. De hisz együtt láttuk őket a múlt szombaton. Emlékszel? Emlékszel Icukám? Sétáltunk a városban. Nem volt semmi dolgunk, csak lődörögtünk. Battyogtunk ott a nagy fák alatt. Egyszer csak eleredt az eső és kinyíltak azok az esernyők. De hogy kinyíltak. Icu, mondd, hogy emlékszel. Mondd! Kellene, hogy szólj. Vagy legalább nézz rám!

   Késő délután volt. Naplemente. Hűs szellő járta be a kórtermet, a falon néhány kép, a lepedőn néhány ujj keresgél, ráncokat kiigazítani. Icu! A lány kinyitotta szemét és a kitágult pupillákban János meglátta saját arcát. Elmosolyodott.