Csemő  felé akácsorok szabdalta szántóföldek között áll a kicsiny, rozzant tetejű tanya. Vályogfalai dőlnek több irányba, ki tudja mi tartja a tetőt, mert az elkorhadt tetőgerenda nem. A tető fele beroskadt a ház egyik szobájába. Az akácoszlopok is rég elkorhadtak az öt évtized alatt, mióta utolsó lakója is kihalt a háznak.

     Kerékpárutam közben sokszor elnéztem a rozzant épületet, hogyan hanyatlik és lesz az enyészeté évről évre. Tavaly még megvolt a tető  egy része, mára már benőtték a bokrok és akácok, gyökerükkel, ágaikkal feszítve az évszázados vályogot.

     Már a tetőt is a gyom verte, gerendái elváltak a faltól, és a porzó  vályogot a nyári szellő fuvallatai köpködték ki a téglák közül.

     Egyéb gazdasági épületnek nyoma sem volt. Bár, minek. A bolond Ferike egyetlen disznaja mindig a ház körül legelészett, evett, amit talált. Ferikének az anyja főzött valami levest, amibe legfeljebb egy kis krumpli, répa és hagyma jutott, jobb napokon talán csirkeláb.   

     Gyula barátommal néztünk be a tanya kicsiny ablakán. Bent homály, szétdobált holmik. A roskatag tetőn beszűrődő fényben ezüstösen csillannak meg a pókhálók, és a fénysugarak rávetődtek egy porral fedett ócska ágyra.

     - Ezen aludt Ferike - mondta Gyula. Szegény kis bolond, kölyökként mennyit csúfoltuk, pedig vagy harminc évvel volt idősebb nálunk.   

     - Képzeld! Egyszer elment katonának, de oda sem vették be, olyan együgyű  volt. Az anyja pakolt neki elemózsiát - mint a mesében - így indult el a toborzásra. Bátran a toborzóőrmester elé lépve megtalálta a két legmegfelelőbb mondatot, amellyel biztos léptekkel indulhat a marsalbot felé.

     - Kezit csókolom - köszönt, majd a világ legtermészetesebb módján közölte, hogy neki ebédre otthon kell lennie, hisz lassan kész a leves.

     - Na menj szépen haza Kisbarátom amíg meg nem fürdetlek abban a levesbe! – mondta az Őrmester, nem felvállalva a „ferikejelenséget”  dicső honvédseregünk soraiban.

     - Csak gondolj bele! Ferike, a „megkésett Svejk”. Rákosi „törökverője"! - röhögött Gyula.  

     A kis bolond naphosszat semmit nem csinált, csak barangolt a környéken, mindig valamit keresve, mindenütt megjelenve, vagy éppen gyerekviccek elől szaladva. Rótta az utakat, valamit mindig hozva, cipelve, majd ha megéhezett, hazament, és megette az anyja levesét.

     - Ferike kihűl a levesed! - ugratták a szomszédok. Így sehol nem maradt sokáig, mondván, az anyja várja haza.   

     Egy napon a szomszédok figyelmét felkeltette, hogy már két napja nem látták Juliska nénit, Ferike édesanyját, pedig minden nap kiállt a ház végébe, kisétált a mezőre, a malac után nézett, majd visszaballagott.

     A kis együgyű persze rótta a maga útjait a szokásos egykedvűségével. Aztán harmadnap az egyik szomszéd csak megkérdezte, hogy mi van a mamával. Ferike értetlenül magyarázta, hogy lustálkodik, alszik. Napok óta csak alszik, és nem akar neki levest főzni. Hiába rázza, nem tudja felébreszteni.

     - Még meg is szidtam a mamát, mert nem figyelt a malacra sem. Ma este is én hajtottam a ház mellé.             

      A szomszédok az ágyon fekve találtak az öregasszonyra, napok óta halott volt. Elvitették, a kis bolond magára maradt.

     Még vagy húsz évet élt.  Csak az isten tudja, hogy ki főzött neki levest.