Felismerés

Beküldő: Árvay Kata
Beküldés ideje: 2010. március 16.

 Tudta, már nem sokáig láthatja, hiszen az orvos szerint legfeljebb néhány napja van hátra, ezért minden percet ki akart használni, hogy vele lehessen.

- Félek a haláltól – szólalt meg, majd nagyon lassan kinyitotta szemét a nagymama.

- Sosem gondoltam arra, hogy egyszer majd meghalok. Mindig azt hittem, vár rám még valami nagyon jó az életben, egyfolytában vártam rá, és közben nem vettem észre, hogy eltelik az idő anélkül, hogy bármi igazán jó történne velem.

- Hogy mondhatsz ilyet nagymama? Hiszen szép, hosszú az életed. Van két gyermeked, öt unokád, két dédunokád, boldog házasságban éltetek nagypapával élete végéig, szerettétek egymást, ebben a szép, nagy házban laktatok, sosem szenvedtetek hiányt semmiben.

- Mégsem voltam boldog soha. Hozzámentem nagyapádhoz, mert amikor 20 éves voltam mindenki azt várta tőlem, hogy menjek hozzá az első komoly kérőmhöz. Én is ezt vártam magamtól. Aztán szültem neki két gyereket, de nem azért, mert igazán akartam gyereket, hanem azért, mert nem nő, aki nem szül gyereket, de legalább kettőt. Elláttam őket, és a férjemet is, de mindig feladatként, munkaként tekintettem a háztartás vezetésére, a gyereknevelésre. Gyereknevelés? Ezt nem is mondhatom, hiszen sosem neveltem őket, igazán fontos dolgokról nem beszélgettem velük, de ez meg is látszik, elvégre apád folyamatosan megcsalja anyádat, a lányom pedig titokban iszik. A házasságom is kudarc volt, ha egyáltalán annak nevezhetek egy teljességgel biztonságos, de lényegében egyhangú, élettelen kapcsolatot. Nem tudtam szenvedéllyel nekilátni semminek sem. Nem volt olyan munka, amit igazán szerettem volna, amibe annyira belevetettem volna magam, hogy közben elfeledkeztem volna a világról. Csak azért kerestem magamnak a feladatokat, az emberek ismeretségét, és még az ünnepeket is, hogy eltereljem a figyelmemet szánalmas életemről. Nem volt olyan dolog az életemben, amiben igazán kedvemet leltem volna.

- Dehogynem. Hiszen 54 évet eltöltöttél nagypapával, szeretned kellett. Jártatok bálba, színházba, emberek közé, kirándultatok, többször elutaztatok a tengerhez is.

- Igen, sokat jártunk mindenfelé, de talán azért, hogy addig se legyünk kettesben. A bálban pironkodva szemet hunytam, amikor az öreg flörtölgetett, vagy éppen felöntött a garatra. A színházban legtöbbször nem figyeltem a darabra, unalmas volt, csak azért mentem, mert sok megbecsült ember járt oda, és akkor úgy éreztem, én is közéjük tartozom. A kirándulások, nyaralások alkalmával mindig ismerkedtünk, kártyáztunk, összejöttünk emberekkel, talán azért, hogy eltereljük a figyelmünket a saját problémáinkról, arról, hogy nem élünk, csak várjuk, felkeljen a nap, és hozzon valami mást, valami jobbat. Hidd el nekem, nagyapád sem volt boldog. Munka után fásultan jött haza, evett, újságot olvasott, megivott pár pohárral, néha kiment a kertbe, hogy lefoglalja magát, de sosem láttam igazán boldognak. Nem láttam olyan boldognak, mint téged, amikor tavaly az udvaron görögdinnyét ettél, a kezed csupa ragacs volt, közben csillogott a szemed, vagy amikor napoztál az udvaron, és közben táncra perdültél, amikor simogattad a kiskutyádat, de sorolhatnám még tovább azokat a pillanatokat, amikor igazán boldognak láttalak. Benned ott van a szeretet és a szenvedély, ami éltet, amit én egész életemben elnyomtam, vagy legalábbis nem figyeltem rá, mert csak vártam, hogy történjen valamilyen csoda, amitől minden színes lesz és szép. Közben pedig észre sem vettem, hogy milyen sok szép pillanat van az életben, vagy lehetne, ha figyelnék rá, esetleg keresném. Már késő. Félek, mert igazán sosem szerettem senkit és semmit. Még magamat sem, ha szerettem volna, nem így élek.

- De legalább most ebben a pillanatban felismerted, az élet értelmét, azt is, hogy mi az, amire mindig vágytál, tudod, hogyan kellett volna élned. Sokan észre sem veszik, hogy tartalmatlan az egész életük, és értetlenül állnak a halál előtt. Tudod már azt is, hogy sokszor elterelted a figyelmed magadról, az életedről.

- Igazad van kislányom, csak az a kár, hogy ilyen sok idő kellett hozzá. Kérlek, hozz nekem egy kis hideg görögdinnyét. Jól esne ebben a melegben.

A lány kiment a konyhába, a hűtőből elővette a dinnyét, vágott belőle egy jó nagy szeletet, lapos tányérra tette egy kiskéssel, és elindult a hálószobába felé.

Késő, forró éjszaka volt, Rebeka a díványon feküdt, szeme hirtelen kipattant. Arra gondolt, milyen jó, hogy nem igaz, amit álmodott. Nagymama egyáltalán nem haldoklik, nagypapa is él, sosem ivott, nem flörtölt, és már legalább 54 éve szeretik egymást. Viszont ő sosem evett dinnyét boldogan, nem táncolt napozás közben, nincsen kiskutyája, és mindig arra várt, hogy egyszer majd minden jobb lesz. Ebben a pillanatban felismerte, hogy mostantól kezdve sok mindenen változtatnia kell.