Félelem

Beküldő: Sebestyén Irén
Beküldés ideje: 2009. február 12.

    Legnagyobb félelmem, - na lássuk csak...Hát ez az...Nagyon ciki lenne ugye, ha kiderülne, hogy nem vagyok normális. Most hagyjuk azt, hogy mi a normális.Igyekszem és tudok is úgy viselkedni, mint a normálisak, - csak éppen szerep. Olyan, mint a mikor a normális úgy tesz mintha hülye lenne. A különbség az, hogy ő néha megengedheti magának, - én meg egyfolytában kell vigyázzak,hogy véletlenül se tűnjek hülyének, mert akkor jön az igazi tánc. Én akkor vagyok elememben. Az engem nem vigasztal, hogy a hordóban lakó filozófustól kezdve, Black-en át egészen Dali-ig, mindegyik felvállaltan enyhén hibbant volt, - mert híresek voltak és gazdagok. Na jó, az a hordós a gazdagságból kivétel, de mert nappal lámpással járni és Nagy Sándornak is csak annyit vetett oda, hogy lenne szíves félre állni, mert eltakarja a napot. De nálam gáz van. Se híres, se gazdag. Csak a sima hülyeség. Ez sem volna olyan nagy baj, ha volna gatyám felvállalni, - de nincs. Én mindenáron normális akarok lenni. aligha van rosszabb kérdés az én számomra, mint az, hogy milyen is vagyok? Be szoktam vallani, hogy nem vagyok normális, de bárkinek is mondjam, - az legyőzhetetlen kísértést érez rögtön, hogy bebizonyítsa, bizony nagyot tévedek, - én tudniillik, nagyon is normális vagyok. Túlságosan is. Hát ez az. Túlságosan is normális ember nincs. Illetve én volnék, - de én tisztába vagyok magammal. Olyan jól eljátszom a normálisat, hogy magamon kívül mindenkit meg tudok győzni. Sőt, - néha általuk engedem magam ideig-óráig meggyőzni.
    Mondjuk, hamar kiderül egy emberről, hogy milyen, ha szóba jönnek rejtett vágyai. De nálam ott is gáz van. Mert mi az én rejtett vágyam, elérhetetlen messzeségben lebegő menyország-ideálom?! Hát, hogy igazi, profi bűnöző legyek. Bankrabló, szélhámos, hamiskártyás, - mindegy, hogy mi csak a nevem hallatára megbolyduljon az Interpol-tól a Scotland Yard-ig minden hivatalos bűnüldöző szerv és a gengszterek közt olyan legyek, mint Woody Allen a filmiparnak. De ehelyett én mit csinálok? Én normális?! Itthon ülök, családot alapítottam, hogy még véletlenül se legyen lehetőségem bűnözőnek állni, nevelek három gyereket, tanítom erkölcsre, tudományokra és vallásra és tör a frász, hogy egyik gyerekemen máris kezdenek kiütni a kleptománia összetéveszthetetlen jelei. Hol egy radír, hol egy csillogós paszta, hol egy kis színes jegyzettömbbel, szájfénnyel bővül a szertára, és én frászolok, - mert mi van akkor, - na mi van akkor, ha a gyerekek viszik tovább azt a rohadt késztetés vagy hajlam-rendszert, amit a szülők kínjukba, hogy olyan normálisak legyenek, - nem mertek kiélni?
Mi  van ha a szülők, rejtett, titkolt vágya, hajlama a gyerekben lesz látható? Hogy lehet szégyenkezés nélkül feltenni a kérdést, hogy mi van ezzel a gyerekkel? Vajonkire ütött? Hát csakis arra, akit nem ismerünk már a felmenők közt, vagy akit ki nem állhatunk. De véletlenül sem lehet bevallani, hogy na bazeg, - ebből tolvaj lesz, - mert én nem lettem az. Az én eltolott, letagadott, kierkölcsözött tulajdonságom szépen ráragadt. Ő még gyerek. Nem épült bele a megfelelési kényszer, nem akar mindenáron normális lenni, - etikáról gőze sincs. Ő sem tudja megmagyarázni miért csinálja, - pedig tudja a tíz parancsolat 'ne lopj'-át, - de váltig tagadja, hogy lopott volna. Csak elvette. De miért? Nem tudja. Neki is van. Azt tudja. De akkor miért? Megint nem tudja. Csak. El kellett vegye. Muszály volt. Na itt a muszállyal van a gáz. Mert nekem nem lett volna muszály lerendesednem. 20 éves koromig minden jel, történés az életemben arra predesztinált, hogy tolvaj, betörő legyek.Szívem legmélyebb vágya is ez volt. a tengődő koldulástól, a kisstílű lopásokon át a közepes szintű zsebtolvajlásig vittem. Aztán a temesvári 6-os villamoson beleszorultam egy idős úriember zsebébe, aki nem tolvajt kiáltott, hanem szépen a zsebébe megfogta a kezem és a következő megállónál akartam-nem akartam kézenfogva leszálltunk. Választhattam volna, - de ez volt ésszeszrűbb. Még utolsó szó jogán bevágtam, hogy 'errere humanum est', - de peches voltam, nem engedett el, - csak a kiejtésemet korrigálta. 16 éves voltam és a rossz útra tévedt ártatlanság ragyogott szemeimben. És szépen a megállóban egymás iránt érdeklődve elbeszélgettünk. És én marha, - ott helyben megjavultam. Nem kívül látványosan, - hanem belül megszólalt a vészharang. Van aki egyenesen lelkiismeretfurdalásnak nevezi. Nincs is baj olyanoknál, akik eleve jónak születtek és valóban beletévedtek a rosszba...de nálam ez volt a lehető legrosszabb lépés. Ez a nyavalyás megjavulni akarás. Mert mi van akkor, ha eleve úgy születtem, hogy belőlem egy nagystílű bűnöző legyen? És elbuktam egy egyszerű jó útra terelő kísértésen. Ahogy születnek a jók, akik a rosszra való hajlmot kell legyőzzék magukban, miért ne születhetnének eleve rosszak is, akik a jóra való kísértést kell legyőzzék magukban?
 Vállald fel önmagad! Olyan ez nekem, mint ördögnek a szentelt víz. Mert akkor mit is kellene tennem? Fel a hosszú balont, kalap, kesztyű, pisztoly és irány az első bank. Vagy benzinkút. Vagy játékbarlang. És seperni. Élni a bűnözők hol itt-hol ott életét, menekülni, bújkálni, borsot törni a hatóság orra alá és majd öregen valamelyik szeretetotthonban szépen álomra hajtani a fejem. Majd menni büszkén, bátran az Úristenhez,hogy - hát nézd öregem, nem volt ez egy nyugis élet, de végigcsináltam, - elvégre így egyeztünk. Átadnám lelkem fekete dobozát, melyben benne lennének a kifosztottak átkai, ijedségei, kérései és félelmei s azt mondhatnám, - 'látod öregem, - ilyenek az emberek ha kirabolják őket'. De így? Itt egy frusztrált élet, amely kimerül abban, hogy mindenféle krimiben, sorozatban a tolvajnak, szélhámosnak, betörőnek szurkolok és közben attól rettegek, hogy nehogy, nehogy egyszer jöjjön valaki egy olyan ötlettel, hogy menjünk bankot rabolni, vagy csapjunk fel szélhámosoknak, - mert akkor vége. Akkor kár volt családot alapítani, kár volt lerendesedni, akkor fölöslegesen éltünk 20 évet...így is csak egy szegény mafla vagyok,aki egyik adósságból a másikba tántorog...míg úgy?!
Eddig már valószínű volna nevem és rangom az alvilágba, pénzem biztos több mint most és legfönnebb attól félhetnék, hogy ahogy telik az idő egyre inkább lerendesedem.
De ez egy tisztességgel végigvitt bűnöző karrier után nem gáz lenne, - hanem érdem. Ha nem egyenesen követendő példa.

  Mert ugye minden mindennel összefügg...vegyük a jó öreg Lucifert.Mi lett volna, ha ott a legelején a nagy közös megegyezés alatt nem azt mondja hogy, - na jó Uram, legyek én a gonosz és legyen neked üdvtörténet, hanem el kezd frászolni, hogy hát izé, meghogy pont én...dehát én jó akarok lenni...és tesz rá az egész teremtés történetre és nem csábítja el Évát.
Mi, - márha volnánk -, unalmasak lennénk, jó esetben valamilyen valakik és annyi. Se Plátón, se Swedenborg, se Salamon, se Szólón, se Merlin, se Cseh Tamás, se Al Capone, se Jung, se Ahasvérus,se Buddha,se...se...se...egy rakás kimaradt lehetőség.
És ha ott errre ráébrednénk, - üvöltenénk az elkárhozásért és egy gyáva szarjankó lenne Lucifer, akit még a frász is törne, hogy micsoda, de micsoda sötét fejedelem lehetett volna...s na mi lett?
Egy skrizofrén angyalka, - akire ráadásúl duzzog az egész paradicsom.