Érkezés

Beküldő: Misku-Horváth Ágnes
Beküldés ideje: 2010. január 8.

Ennyi az élet.

Aztán fény. Fehér fény.
 

Az érkezés

Sokan azt hiszik, hogy színes és nyüzsgő ez a világ. Pedig színek nincsenek is. Egyetlen tónus van, a semmilyen, ami az írisznek csak vaksötétként érzékelhető. Zaj sincsen, nincs az a titokzatos morajlás, amit sokan gondolnak. Egyfajta zúgásról, egyenletes ütemben emelkedő és csendesülő, kissé reszelős hangról beszélnek, de ez csak az, amit az elme elképzel, a fül azonban legfeljebb saját szőröcskéin a levegő belső áramlását hallgatja.

A hangokat – mint mondottam, – csak az elme kreálja, a színek pedig...nincsenek és mégis vannak.

Csak ők érzékelik saját árnyalataikat, ritkán az aranylót. Leginkább az ibolyát, a zöldet, a kéket, a pulzáló vöröset, és persze az olykor narancsba hajló sárgát. Valójában a szivárvány színei ezek. Igazság szerint egy híd ez Isten és ember között, egy ív a látható világ és a megfoghatatlan túlpart örökké vágyott kapcsolódása. Csak áldott pillanatokban valósulhat meg.

Abban a világban ugyan minden mozdulatlan, olyan mintha az ember egy álló képet vizsgálna, legalábbis vaksi szeme csak ezt látná, úgy, mint az autóút mentén elhelyezett makettbirkákat. Léteznek ugyan, de látszólag sosem mozdulnak. Látszólag.

Pedig nagy a nyüzsgés. Mondhatnám tülekedés van. De mindez mégis oly lassú. A nem sietünk, de oda kell érnünk, az időtlen idő és a rohanó világ ellentéte feszül itt egymásnak. De ők ezt még nem érzik. Mi pedig már nem tudjuk.

Majd. Ráérünk belefulladni a másodpercek tengerébe.

Ott még semmi sem érték. Ami van, az nincs.

Egyetlen fontos dolog létezik: az érkezés.
 

xxx

A test

Az asszony felsikoltott. A kéj kínja szelte ketté. Egy másodpercre két részre szakadt, elutasítóra és befogadóra. Testre és lélekre. Majd a kettő eggyé vált, az aurák egymásba fonódtak, a két kúpos forma egységes gömbbé állt össze. Csak néhányan látták, amint két kis fénycsík egymásba fonódik. Fátyolos szemünkkel mi csak annyit érzékelhettünk volna, hogy két test egymásban oldódik fel.
 

xxx

A lélek

Azt gondolnánk, hogy van egy furcsa kifutópálya, ahol gyülekezni kell. Előtte pedig egy hangárféle valami, ahol tömegben, vagy szépen sorjában várakoznak. Nincs ilyen. A Semmiben nem definiálható a tömeg. A Semmiben csak a Minden értelmezhető. De ahogy véges agyunknak felfoghatatlan a végtelen tér, úgy fel nem foghatjuk a létező, a megfoghatatlan, a leírhatatlan mindenkoriságát. Az égi lehetőségeknek így szabnak határt a földi korlátok.

Olyan vonzás ez, mint amikor a mágnes hatására formába rendeződnek, besűrűsödnek a kis fémreszelékek. Különbözőségükben válnak eggyé.

A lélek ugrása semmihez sem fogható. Egyszerre taszítanak és tartanak vissza, löknek és rántanak, éljeneznek és sajnálnak, bátorítanak és óvnak. Fognak, tartanak, de valójában hozzád sem érnek. És ez csak tünékeny pillanat. Vagy örrökkévalóságba dermedt idő?

Az ugrás szédítő. Fullasztó. Szabadság és egyszerre rabság. Szárnyalás és szárnyaszegett zuhanás. A vállalás bátorsága, a vállalhatatlan félelme. Mindent várás és semmit nem remélés.

xxx

A test

Odabent furcsa. Kicsi a tér. Ismeretlen barlang, de valahogy mégis testreszabott. Itt igazi színek vannak. Vöröses, kékes, talán lilás. De ezt csak sejtem, még nem tudhatom. A szabadságnak vége. A térnek vége. Vagy csak most kezdődik?

És a hangok. Erős zúgás, morranások, folyamatos zubogás, süketítően hangos és mégis oly békés-békítő. És az a hang. Azok a hangok. Ismerős, megnyugtató. A Teremtőé? De hisz ő hangtalan-hallható. Erre még emlékszem. A teremtőimé? Ők lennének azok?

xxx

A lélek

Már itt lebegek. Külön vagyok, de mégsem vagyok igazán. Az ők-én már odahagyva a Semmi Mindenségében. Én itt vagyok a Semmi-Minden küszöbén. Félelmetes ez az Én. Ez az egyedüllévőség. Mégsem félek, mert nem tudom mi a félelem. Azaz tudom, de nem emlékezhetem rá. Letiltva.

Várok, régóta, nem igazán tudom, hogy mire. Érdekes, hogy látok. Felhőket vagy párát, ami oszlani tűnik. Igen, ott van egy asszony. Mi közöm lehet hozzá? Őt választottam volna? Emlékeztet rá, de akkor szép volt, fiatal, gondtalan.

Most verejtékben úszik, az arca grimasz. Ki ez?

xxx

A test

A nő egy erdő szélén áll. Tavaszi vagy őszi hűvös van, ezt nem tudom. Ő ott áll a fenyves bejáratánál fekete nadrágban, barna pulóverben. Érdekes, papucs van a lábán. - Jól érzi magát a bőrében. Otthonosan – mondja a hipnotizőr. A nő kezében egy piros lakktáska. Hogy kerül ez ide? Mindig is utálta az ilyen holmikat – Bizarrium, belefér – súgja az álomszerű képbe a szakember. - Egy őz jön felém – mondja az asszony – nagy szemekkel néz rám, tudom, hogy tőlem akar valamit, velem van dolga. De csak az út kétharmadáig ér el – ijed meg a nő, aki az anyám lesz. Nyugalom – mondja lágy hangon a pszichológus – ne is jöjjön tovább, hisz még csak a terhesség kétharmadánál járunk.

xxx

A lélek

Itt vibrál előttem. A Semmiben itt van egy Valami. Színe van és formája, de ezt nem látom, nem láthatom, csak tudom. Érzékelem, érzékszervek nélkül. Egy cső. Kékes-vibráló, lilásan izzó, kanyargó-kígyózó örvény. Ugrás vagy vetődés? Talán inkább magától értetődő benne lévőség. Ez most nem jó! Örvénylik! Gyökértelen vég vagy kezdet ez? Hullám-tekervény-áramlat! Másnélküliség-egyedüllebegés és jaj! Lökés a Semmibe.

xxx

A test

Egyre kisebb a tér. A kies barlang kegyetlenül szorít. Nyomódom. Összeszűkülök, göbbedek, magamba fordulok-ferdülök bele.

Kitaszítanak. Kilöknek. Megint. A vágyott, bent már nem kívánatos személy, én.

Nyikorgó, nyöszörgő hangok, mintha fogaskerekek csikordulnának, pedig csak a csontok, ízületek préselődnek össze, anyám kíntól nyög. Már apró vagyok, kisebb voltam, próbálok kimászni egy meg nem határozható résen, ahol valaha bejöttem, pedig nem is itt, vagy még nem most, hanem majd, amikor már kint leszek, akkor jövök be, de ez most már mindegy, történik, nem lehet visszafordítani, nem lehet megállítani, csak zajlik, folyik, ömlik, öntudatlanul az élet.

xxx

A lélek

Felperzselődöm, eddig hűvös voltam, pontosabban nem volt hőm, de most bezuhantam valahová, talán éppen a Föld légterébe, felperzselődöm testben és lélekben, mert közben valahogy testem is lett. A tudásom eltűnt, már semmire nem emlékszem, pedig enyém volt az Univerzum, egy voltam vele, magam voltam a Teremtő, és most lettem a teremtett. Emberré váltam. Nagyon fáj...