Epilógus (részlet)

Beküldő: Polgári Szilvia
Beküldés ideje: 2009. október 20.

Sosem mondtam meg neked, hogy már akkor is szerettelek, amikor gyűlöltelek. Azt sem mondtam, hogy én eredendően vagyok rossz, s ezért nem szabad haragudnod, mert nem tehetek ellene semmit, ezt rótták rám odafent, s ezzel kell együtt élnem. Gondoltam, magadtól is rájössz. Ha fontos, rájön – ezt mondtam Loncinak is, de ő akkor már nem értette a szót, csak bámult ki az ablakon, lassan forgatta a fejét, szép arcára torz grimaszok költöztek, s egy tétova nyálcsepp gondolkodott szája szélén, engedjen-e a gravitáció követelte végzetes zuhanásnak. Loncinak bizonyára már a nyála is tudta, a zuhanás megállíthatatlan, s kíméletlenül magával kívánt rántani mindent, megmaradt érzéseket, tiszta pillanatokat, vágyakat, szeretetet, mindent, ami Lonciból még itt ragadt. Zsebkendő után kutattam, csak ráztam, forgattam a táskám, belebújni kívántam volna, eltűnni innét, nem tudni a tényről, Lonci már nem Lonci többé, nem az a derűs, kedves, életerős gyerek-kamaszlány, aki egykor volt. Az átható vizelet- és fertőtlenítőszag orromba költözött, kúszott-mászott belém, mintha minden idegsejtembe egyenként akarna betörni. Ideges rántásaimtól végül a táska elszakadt, a varrás engedett, úgy érezhette, ennyi rosszal ő sem tud megküzdeni; tartalma fülsértő koppanással landolt a padlón. A telefon darabjai a többi holmit követve megállíthatatlanul csúsztak széjjel, akárcsak Lonci, gondoltam, s egy pillanatra morbid elégtétel költözött belém, végül is magának köszönheti, mi a fenének kellett éveken keresztül az a kurva sok gyógyszer, senki sem tartott pisztoly a fejéhez, hogy tömje magába, ő akarta, akkor meg viselje méltósággal.

Kezdődő, hisztérikus röhej csiklandozta torkomat, koncentrálnom kellett, ne buggyanjon ki belőlem, rajtunk kívül még hárman voltak a kórteremben, igaz, azok is Loncihoz hasonló zöldség állapotban, de mégis, méltóságot itten akkor sem illik emlegetni. Nem illik, nem illik, nem illik! De sokszor hallottam ezt az unalmas, ostoba két szót, külön-külön is utáltam őket, így együttesen pedig felingerelt az illemre tiltás eme rövid, személytelen, üres megnyilvánulása. Felrémlett Jutka tajtékzó, habzó lénye, ahogy átüvöltött Loncinak és nekem a gyerekszobába, nem törődve azzal, hogy a szomszédok is hallják, mert a panelfalakon minden átszűrődik, a legapróbb neszt és sóhajt is hallani a lakótelepek szabványkalickáiban, de az a fülsértő hang még a méteres, hangszigetelt betonon is átterjedt volna. Nem illik iskola után csavarogni! Csak a rongy kölykök kóborolnak az utcán! Közben már hallottuk, ahogy felkászálódik, s indul felénk, ő nem tudott egyszerűen, lágyan közlekedni, csak vonulni, mint egyszemélyes, napóleoni sereg, 150 centiméteres testének hullámai bekúsztak a küszöb alatt, s hangja hiába előzte meg, Lonci sosem tudott kellőképpen felkészülni a hullámok gátszakítására. Megszégyenülten, görnyedt háttal ült a leckéje felett, azt hiszem, várta, hogy megnyíljon alatta a föld, eltűnjön örökre, hát erre sajnos várnia kellett még néhány évet, gondoltam, de most nincs mese, szép lassan megtörténik. Azt hiszem már akkor is gyűlölte az anyját, a harsány erőszakosságát, melyet zseniális ritmusban tudott álszent képmutatásra váltani.

Ne zabálj annyit, már  így is dagadt vagy! – Jutka szavai arculcsapásként hatottak, Lonci pipacsszínre váltott, én zavartan szedelőzködtem, s a lépcsőházból még hallottam: - És ezt a lelencet se zabáltasd, nem tojom én a pénzt, mit gondoltok ti!

Attól kezdve Lonci minden étkezés után hánytatta magát, s én csak akkor mentem hozzájuk, ha az anyja nem volt otthon. Tizenhat éves korára bevált módszerességgel dugta az ujját a torkába, hányás után arcot és fogat mosott, kissé bepúderezte magát, majd békés, megtisztult arccal sugározta a világba a tökéletes fogyókúra receptjét. Rajtam kívül senkinek sem árulta el mit tesz magával, kiváló színésznővé érett, s otthon nem gyanították mitől is fogyott tizennyolc kilót, alig egy év alatt. Jutka bizonyos értelemben akár elégedett is lehetne, persze csak ha látogatná a lányát ezen a nyomorult helyen, ahová Maruzsán doktorral történt hosszas egyeztetés után bedugta, mert hiszen Lonci már nem dagadt és nem zabál, persze ez alól kivételt képeznek a gyógyszerek, mert azokat viszont kétpofára. Húsz éve űz sportot a fogyasztásukból, határozottan a Xanax lett a kedvence, némi víz- és hashajtóval kombinálva, de gyakorlatilag bármit magához vett, ami a tudatát módosította. Irtó büszke volt, amikor diagnosztizálták nála az anorexiát, majd a bulímiát, végül, jobb híján a borderline személyiségzavart. Hirtelen három dolog is lett, ami csak az övé, kizárólagosan az ő tulajdona, és soha de soha nem veheti el tőle senki, legfőképp az anyja nem. Tisztább pillanataiban csacsogva mesélt a betegségeiről, óvta és féltette őket, mint más a családját, simogató szavakkal jellemezte természetüket, a gyerekei ezek, gondoltam ekkor, s rögtön eszembe jutott Marci, aki tényleg a gyereke, s akit három éves kora óta Jutka nevel.

Emlékszem az első, látványos törésére, közvetlenül az érettségi után történt, egy pont hiányzott a bölcsészkarhoz, történelem-földrajz szakra jelentkezett, s biztos volt benne – felveszik. A család is biztos volt, a tanáraink is, hiszen Loncinál szorgalmasabb gyereket még nem hordott hátán a föld, nem lehet, hogy épp őt ne vegyék fel. Emlékszem a kis Orion tévére, Lonci tévéjére, kiszuperált vacak volt, de imádta, hát ezen a szobaantennától szellemképes ócskaságon néztük a felvételi ponthatárok nyilvánossá tételét. Koradélután volt, a szülei még dolgoztak, csak ketten voltunk, ő meg én, vigasztalni próbáltam, bár nem tűnt különösképpen elkeseredettnek. Kissé sápadt lett csupán, ennyit láttam rajta, észrevehettem volna pedig, hogy valami nagy és fontos dolog történt benne, valami megmásíthatatlan. Észrevehettem volna mire készül, hiszen ismertem, talán jobban mint magamat, vagy bárki mást, olyan volt, akár egy testvér, s ezért feltűnhetett volna, hogy túl hirtelen pattant fel, és túl lágyan, színtelenül mondta – pisilnie kell. Így utólag azt hiszem, akkor hozott életében először önálló döntést; ruhástól feküdt bele a fürdőkádba és mély, hosszanti vágásokat ejtett mindkét csuklóján.

Négykézláb szedegettem a holmimat, zsebkendő határozottan nem volt közte, szétnéztem, a szomszéd zöldség szekrényén százas csomag hevert. Belemarkoltam, köszönömöt dünnyögtem, hülye megszokás, ennek aztán köszöngethetek, tíz perce nyomtak bele egy adag Haloperidolt, akár a fejem tetejére is állhatnék, doszt mindegy, azt sem venné észre. Zsebkendőre sincs szüksége reggelig, van párna a feje alatt, csoroghat bőven a nyála, lesz ami felfogja. De Lonci nyála ne csorogjon. Ne csorogjon, amíg én itt vagyok, amíg nem akarom, nem engedem; amíg nincs itt az ideje.