Én, Rufus (részlet)

Beküldő: Polgári Szilvia
Beküldés ideje: 2009. március 2.

---

Mama különben mindig hozta a kutyaügyben jól bevált trükkjeit (igazából e nélkül is nagyon bírtam) és már az autóban elkezdett turkálni a kosárban, szabadjára engedve az addig bezárt összes illatot. Csibe ugyan rászólt, hogy ezt ne csinálja, így is épp elég kutyaszőr van már itt, nincs szükség még nyálra is, és biztosan mindent össze fogok kenni, de nem volt túl meggyőző, mert Mama meg se hallotta az észérveket. Sorra érkeztek a kedvenceim, a fasírozott ugyan kissé csípte a nyelvem, meg a torkom, igazából az egész szám égett, de a bundás kenyeret semmi sem múlhatta felül. Ami azt illeti, nagyon ügyeltem a tisztaságra, épp úgy ettem, ahogy az egy rendes kutyához illik, egyetlen morzsa sem maradt hason kívül, nyálcsorgatás tekintetében viszont nem nyilatkozhatok ilyen biztonsággal. Mindegy, a szándék a lényeg, az pedig maradéktalanul meg volt. Otthon aztán a fonott kosár teljes tartalma a nagyasztalra került és bár már nem voltam különösebben éhes, ez nem jelentette akadályát annak, hogy továbbra is komoly érdeklődésemet fejezzem ki a finomságok iránt. Ami azt illeti bármikor, bármennyit képes voltam enni, függetlenül attól, hogy reggel volt, vagy este. Mielőtt Csibét megismerem, mindig csak egyfélét kaptam, aminek az illata nem volt rossz, de az íze leginkább a dohos fűrészporra emlékeztetett. És miután abból is csak igen csekély mennyiség jutott egy főre, merthogy nagyon sok kutya volt még ott rajtam kívül, így nemigen gondolkodtam az ízeken, egyszerűen befaltam amit elém tettek. De ahogy ideköltöztem, mint minden más az életemben, az étkezés is teljesen megváltozott. Emlékszem, a legelső, ami a tányéromba került langyos-szaftos-lefetyelős volt, olyan egyszerre megrágós és elnyelős féle. Azelőtt soha nem ettem még ilyet és annyira ízlett, hogy másodpercek alatt eltüntettem a tányérból. Csibe azt mondta erre, hogyha ilyen sikere van, ez lesz a Rufus féle rizses hús, aminek a titka abban rejlik, hogy egyrészt sok csirkealkatrészt tartalmaz, másrészt húslevessel készül. Büszke voltam magamra, végre lesz valami, ami nemcsak hogy finom, de az ÉN nevemet viseli! Azt mondják, a kutyák nemigen érzik az ízeket és szinte mindegy mi az, amit esznek, csak ehető legyen. Hát szerintem ez úgy, ahogy van, baromság! Igenis, hogy tudok különbséget tenni, arról nem beszélve, hogy nekem is megvannak a legkedvencebb kedvenceim, mint például a már említett bundás kenyér. Mióta itt vagyok rengeteg féle-fajta ételt megkóstoltam, így bizton állíthatom, hogy rendelkezem a megkülönböztetés képességével. Az összes, létező húson kívül rendkívül szeretem még a túrós csuszát, a töltött paprikát, a vajas kiflit és a görögdinnyét. Amúgy meg bármi jöhet, az a lényeg, hogy Csibe kezéből jöjjön. Egyszer ugyan a számba dugott egy darab utálatos ízű zöldséget, amit igen megtévesztő módon, előttem halászott ki a készülő vasárnapi húslevesből. Azt mondta zeller és hogy egyem meg, mert nagyon egészséges. Kivételesen azért nem voltam oda, de hogy a kedvére tegyek, lenyeltem. Gyanítom, ő maga is utálta, de ezt nem firtattam, mert nyomban utána kaptam egy jókora húsos csontot, ami elfeledtette velem a zeller rémes ízét. A nagyasztalon lévő holmik között szerencsére nem volt zeller, a szagát azóta is jó messziről kiszúrom, de volt tepertős pogácsa, amit útközben még nem állt módomban megkóstolni. Felugranom és az asztalról lopnom nem volt szabad, ezt is már rögvest az elején tisztáztuk, viszont jó nagyra megnőttem, így kényelmesen megszaglászhattam, amit csak akartam. A pogácsa sajnos pont középre került, ezért minden igyekezetemmel azon munkálkodtam, hogy elérjem, egészen addig persze, amíg Csibe rám nem ripakodott. Halálosan sértett pillantások közepette fújtam visszavonulót és hangzatos szusszantás kíséretében feküdtem le a kedvenc helyemre. Számomra ez volt a ház legkedvesebb zuga, innen pont mindent szemmel tudtam tartani, ami fontos lehetett. Amikor először jártam itt, nyomban kiválasztottam magamnak, így később már hivatalosan is az én birtokomba került, miután Csibe egy saját, rojtos szőnyeget terített oda nekem. Ez volt a Rufus-zug. Volt oldala, meg teteje, és rajta egy csomó kacat, amik Csibe szerint a munkájához kellettek. Eleinte fura lehetett neki, hogy pont a munkája alá költöztem, és sokszor rám is lépett, miközben belemélyedt a dolgozásba, de később szerintem nagyon is örült, hogy ott vagyok. Sokszor órákig dögönyözött a csupasz talpaival, miközben ült a nagy, színes, képes doboz előtt. Azt mondta a közelségem ihletet ad neki, mert olyan megnyugtató, máskülönben meg amúgy is folyton fázik a lába. Nekem ugyan nem rémlett, hogy bármit is adtam volna, ihletet, vagy más egyebet, de azért nagyon jól esett, amit mondott és azután mindig igyekeztem megmelengetni a fagyos lábait. Megfigyeltem, hogy sokszor napokig le sem ült a képes doboz elé, máskor pedig kora reggeltől késő estig csak azt bámulta, miközben a zugom tetején kopogtatott. Azt hallgatva, bármikor, pillanatok alatt álomba szenderültem. Idővel arra is rájöttem, hogy a dolgozós és a nem dolgozós napok, szabályos időközönként váltogatják egymást. Munka közben gyakran dünnyögött magában, máskor meg hangosan magyarázott a kis fekete valaminek, ami számomra meglepő módon, vissza is válaszolgatott. Emlékszem, amikor először meghallottam, annyira zavarba jöttem, hogy csak forgattam a fejem, majd mérges ugatással válaszoltam az emberül beszélő kis, fekete izének. Egyáltalán nem tudtam mire vélni a jelenséget, sokáig nagy izgalommal figyeltem akkor is, amikor teljesen néma volt. Egyszer pedig, egy hosszú, dolgozós nap végén, miközben Csibe épp vizet eresztett magára az átlátszó kabinban, a kis izé meg csak sunyin lapult a kanapé párnái között, úgy döntöttem közelebbről is szemügyre veszem. Felettébb kíváncsi voltam arra, hogyan képes emberül beszélni. Én is rengeteg hangot produkáltam már, Csibe mindig mondta, milyen jókat beszélgetünk, de bármennyire is igyekeztem, nem bírtam emberül megválaszolni egyetlen kérdését sem. Másrészt persze, természetesen minden szavát értettem, pontosan tudtam, mikor, mit akar, vagy mit nem akar tőlem és annak ellenére, hogy én csak a saját repertoáromat voltam képes hangügyileg bevetni, azt hiszem ő is pontosan értett engem. Megfigyeltem azt is, hogy minél többet beszélt hozzám, annál szélesebb skálában válaszolgattam vakkantással, dörmögéssel, sípolással, mormogással, egyszóval az összes Rufus-efekt bevetésével. Azt hiszem idővel már teljesen mindegy volt, hogy én rufusul, ő meg csibéül beszél, így is tökéletesen megértettük egymást. Ellenben ez a kis izé állandóan csak rezgett, meg búgott és fura, távoli hangok jöttek ki belőle, amikre Csibe hol rövidebben, hol hosszabban, de mindig válaszolt. Roppant mód idegesített, és akkor este úgy döntöttem, beszélek a kis izé fejével, felhívom a figyelmét arra, hogy legyen olyan kedves, hagyjon minket békén. Szerintem néha Csibét is zavarhatta, amikor elkezdett magától életre kelni, olyankor csak rápillantott és felcsattant – „Hagyjál már békén!”, ezért gondoltam, talán jobb lesz, ha kiviszem a hátsó kertbe. Ott aztán szövegelhet kedvére, senkit sem zavar, talán csak Idegbajt, ha felfedezi, bár még az is lehet, hogy örömüket lelik egymásban, végtére is épp összeillenek. Menet közben, hogy a közös problémánk egyszer, s mindenkorra megoldódjon, roppantottan rajta párat, a darabjai halk koppanással landoltak a padlón. A mogyoróbokor tövébe rejtettem, a kert leges leghátsó részébe, túl a sástón és a nagy diófán. Errefelé jó sok béka volt, gondoltam itt köztük biztonságban lesz, senki sem fogja keresni. Elégedetten osontam vissza a házba, és bújtam be a helyemre, miközben valami nyugtalanító, ostoba kis érzés kezdett motoszkálni bennem. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elfojtsam, de eszembe jutott, hogy a kis izé nem mindig idegesítette Csibét, sokszor nagyokat nevetett rajta és órákig is beszélgetett vele. Elbizonytalanodtam kissé, bár az érzéseim cseppet sem változtak. Mindegy, ami történt megtörtént, Csibe szavaival élve, a kemény tojást nem lágyítjuk vissza, mostantól a kis izé nélkül fogunk élni, slussz-passz! Nagyon reméltem, hogy ebben ő is egyetért majd velem. Amikor kijött végre az átlátszó kabinból, mély alvást színleve, résnyire nyitott szemmel figyeltem, kutatván rajta a kis izé nemléte okozta megvonási tüneteket. Semmi! Észre sem vette! Bevonult a Csibe-zugba, magára húzta a takaróit – volt belőlük néhány – és másodpercek alatt álomba zuhant. Az volt a ház egyetlen olyan zuga, ahová nem volt bejárásom. Nem nagyon bántam, mert egyrészt megértettem hogy mindenkinek kell egy privát kuckó, ahová elvonulhat, ha úgy tartja kedve, másrészt az ajtó folyton nyitva volt, így éjjel is szemmel tarthattam. Nagyon jó érzés volt hallgatni a szuszogását. Sokszor mesélt nekem így esténként, miközben én le sem vettem a tekintetem róla, néha ugyan beleszundítottam a mesékbe, de a hangja még álmomban is elkísért.

Gyerekkorában nagyon szeretett hintázni, Papa csinált neki az udvarban egy saját hintát és később, amikor már segítség nélkül is tudta lökni, azt képzelte, olyan magasra fel tud szállni, hogy találkozhat az égben az apukájával, meg az anyukájával. Ők már nagyon rég oda költöztek, és onnan fentről figyelték a dolgokat, csak hogy minden rendben legyen. Vigyáznak ránk – mondta, bár őszintén szólva én nem láttam senkit a közelben. Biztos olyan messziről vigyáztak, hogy még én sem láthattam őket, de mindenesetre Csibe szentül hitte, hogy ott vannak, és lassan én is kezdtem hinni neki. Arról is mesélt, hogy Papa mennyit olvasott neki esténként. Volt egy vers, amit leginkább szeretett, ezért Papának szinte minden este azt kellett felolvasnia. Egy kisfiúról szólt, Kisbalázsról, akit az anyukája altatóval ringatott el. Szó volt benne dunna alatt alvó rétről, meg álmában csöngető villamosról, de Kiscsibét leginkább az üveggolyó izgatta. Aztán amikor ahhoz a részhez értek, hogy „Látod elalszik anyuka” szegény Papának nem volt könnyű dolga, mert az ő Kiscsibéje, látszólag minden ok nélkül elkezdett pityeregni. Később Papa telerakta a zsebét szebbnél szebb üveggolyókkal, és minden egyes sornál a párnára tett egyet, de az sem segített. Így ment ez estéről estére, míg végül Kiscsibe elárulta neki, hogy igazán nem szeretné, ha Kisbalázs anyukája egyáltalán, bármikor is elaludna, mert mi van akkor, ha nem ébred fel többet? 

- Már miért ne ébredne fel? – kérdezte Papa, nem titkolva meglepettségét.

- Az én anyukám is elaludt, aztán elköltözött az égbe, anélkül hogy elköszönt volna. Nem akarom, hogy Kisbalázs anyukája elaludjon és kész! – válaszolta a gyerekek leghatározottabb elszántságával. Ezért hát Papa kénytelen volt átkölteni az utolsó két sort, megszentségtelenítve ezzel József Attilát, és azt követően az altató így végződött: „Tűzoltó leszel, s katona, vadakat terelő juhász, anyuka ébren itt marad, aludj el szépen kis Balázs!”

A pityergések időszaka ezzel lezárult, Kiscsibe pedig elégedetten nyugtázta, hogy a dolgokon igenis lehet változtatni.

Itt nálunk, másnap reggel viszont bebizonyosodott, hogy vannak dolgok, amiken sajnos legjobb szándékunk ellenére sem lehet változtatni. Csibe a szokásos reggeli tea elfogyasztása után, nyomban a kis fekete izé keresésére indult. Nem gyanakodott rám, egészen addig, amíg a mezítlábas talpával pont egy darabka izére nem lépett. Ezt a pechet!

Rufus, hol a telefon? – kérdezte, ijesztően éles hangon. Szóval telefonnak hívták, isten nyugosztalja. Jobb lett volna egyáltalán nem reagálni a kérdésre, de hát, ha egyszer kutyának születtem! – minden a képemre volt írva. Csak ültem lehajtott fejjel, ránézni sem mertem, annyira veszekedett, közben négy lábra ereszkedve a kuckómban kutakodott. Később módszeresen átvizsgálta az összes, létező rejtekhelyet a házban, miközben a szóbeli fenyítések csak úgy záporoztak felém. Annyira rossz volt hallgatni, hogy kimenekültem, egyenesen a mogyoróbokorhoz és bűnbocsánatért esedezve pillantgattam az engem követő Csibére. Ott volt a telefon hullája, sértetlenül, úgy láttam a békák sem tettek benne kárt. Csibe megkereste a szerszámoskamrában a gereblyét és azzal piszkálta ki, miközben fogadkozott, hogyha éppen most fog békával találkozni, miközben csak egy klott gatya van rajta, a lába meg tök csupasz, nos, akkor engem nemes egyszerűséggel kerékbe tör, felnégyel, majd a darabjaimat a ház különböző sarkaiban helyezi el. Tudtam, hogy ezt most nagyon elbaltáztam. Miközben a telefon maradékát vizslatta, nekidőltem a lábának és megnyaltam a térdét, de semmi. Nem is törődött velem, egyszerűen csak visszament a házba, majd az orrom előtt becsapta a hátsó ajtót. Teljesen összetörten feküdtem a lábtörlőre, rémesen éreztem magam. Közben hallottam kiszűrődni Mama hangját is, aki a nagy felfordulásra előbújt a vendégszobából. A hangfoszlányokból nem tudtam pontosan megítélni, miről is volt szó, de az ajtó sokáig zárva maradt. Csak vártam és vártam, hátha megkönyörül rajtam végre valaki, miközben Mama nevetése és Csibe zsörtölődése szűrődött át, onnan a túloldalról.

Kizárva lenni rossz! – ez az érzés kezdett elhatalmasodni rajtam és ettől vezérelve keserves, nyüsszögő hangok törtek fel a torkom legmélyéről. Persze, miután ezt nem a saját szórakoztatásomra produkáltam, és még mindig semmi változás nem következett be, gondoltam jobb lesz, ha ráerősítek. Kizárt, hogy ezt ne hallanák meg! A biztonság kedvéért a fejemmel halk, robajszerű koppanásokat eszközöltem a hátsó ajtón, ezzel adva egyértelmű jelét annak, hogy ideje lenne a büntetésemet felfüggeszteni végre. Apró jelzéseim meghozták a várva várt eredményt, az ajtó kinyílt és én villámsebesen benyomultam. Felszólítás nélkül mentem a helyemre, miközben igyekeztem a legbűnbánóbb ábrázatot magamra ölteni. Mama a konyhában tüsténkedett, Csibe pedig leült a zugom elé és mereven bámult rám, kezében tartva a halott telefont. Szerencsére már teljesen nyugodt volt a hangja, és arra kért, hogy ilyet soha többé ne tegyek. Elmagyarázta, neki a telefon mennyire fontos munkaeszköz, ráadásul jó sok pénzbe került, ami szegről-végről engem is érint, hiszen legjobb tudomása szerint nem levegőüzemmel működöm. Elmondta, hogy mennyi a havi bevételünk és mennyi a kiadásunk, ennek pedig mely részeit képezi az én jelenlétem. Csibe volt az egyetlen, aki úgy tudta elmondani a dolgokat, hogy aztán senkinek sem maradhatott kétsége, vagy kérdése az ügyet illetően. A pénz fogalmát ugyan nem értettem, de azt, amire át lehet váltani, nagyon is. A felsorolásból a reggeli és a vacsora tűnt a legfontosabbnak, a többire nem is nagyon figyeltem, bár szó volt doktorról, meg rezsiről és autóról, és hogy ezek összesen nagyon sokba kerülnek ám. Azt kérdezte, hogy miután a halott telefon egy havi reggelim és vacsorám árát teszi ki, mit szólnék hozzá, ha a tányéromba ez idő alatt csak kis, műanyag izédarabkák kerülnének bundás kenyér, rizses hús, finomtáp, vagy sült kacsatörzs helyett? Igazából szóhoz sem tudtam jutni, csak odakúsztam hozzá és az ölébe hajtottam a fejem, erre ő megvakarta a fülem tövét, pont ott, ahol a legjobban szeretem. Végre, szent a béke, túltettük magunkat a krízisen! Csöndben megfogadtam, hogy nem fogok több bosszúságot okozni és azon túl semmi olyat nem teszek, ami veszélybe sodorhatja megszokott életvitelünket, különös tekintettel a reggelire és a vacsorára.”…