Beküldő: Polgári Szilvia
Beküldés ideje: 2009. május 2.

     Jucika halála óta, az öregember nem beszélt senkivel sem annyit, mint ezzel a kutyával. Simogatta, becézgette, tán még mosolygott is rá. Azt hitte, a sajátja, lehet hogy régen ő is német juhászt tartott, vagy a családból valaki. Mindenesetre, a maga módján, szeretettel kommunikált vele, és úgy tűnik, pillanatnyilag Marcus az egyetlen, akivel kapcsolatban ezt állíthatom!

     Kérem, Anna, gondolja meg! Bevallom, nekem is fenntartásaim voltak, amikor először megláttam, a méretei ijesztőek, de azon túl árad belőle valami…valami, nem tudom megfogalmazni…valami olyan, ami jó érzéssel tölti el az embert!

Kupaktanács a kerek-berekben, Csibe örül is, nem is, az egyik szemem sír, a másik meg nevet, mondja, Malu szórakozottan fényesíti a motort, dünnyög, látszólag nem figyel. Aztán, muszáj neki, Csibe nem hagyja békén, úgysem nyugszik amíg, Malu megadóan néz fel, Honda már úgy is csillog, leül a támfalra, már ketten ülnek ott. Lilaakác vet rájuk árnyékot, szeretnek alatta, én is sokszor fekszem oda, most csak nézem őket, hallgatózom. Malu értetlenkedik, mire ez az aggodalom? Csibe magyaráz, bosszús, nem akarja a kényszerhelyzetet, mert ha nemet mond, akkor mi van, mi lesz Mamáékkal, olyan jól érzik magukat, a Villa már az otthonuk. Utálja az olyan kérdéseket, amik visszafordíthatatlanok és csak egyféle, számukra kedvező választ tűrnek.

Különben is, ő az én kutyám, ne rendelkezzen vele más, és …és, ennyi. Hadarja egy szuszra, de a mondat befejezetlen, a pontot csak odaerőszakolta, lesüti szemét, lebuktam, ez van az arcára írva, most aztán rajtakaptak.

Malu elnézően mosolyog, nincs itt tudatos rossz szándék, nincs itt kényszer, mondja, a féltékenységet hagyd csak meg nekem, hagyd rám bátran, van benne gyakorlatom, ügyesen vállal részt a gyengeségből, elnyeri a másik bizalmát gyorsan. Csibe makacsul hallgat, még nincs meggyőzve, amaz folytatja, már könnyed nevetéssel, hiszen bottal sem lehetne elverni mellőled, ennek a kutyának te vagy a minden! Hát nem látod, hogy néz rád, minden mozdulatod árgus szemmel figyeli, a világ végére is követne!

Csibe rácsodálkozik, tényleg, honnan tudod te ezt?

Csak …tudom, és kész, most amaz jön zavarba, aztán kiböki, sokáig nem szeretett engem, legszívesebben kiebrudalt (mi az az ebrúd?) volna a házból. Ugyanazt a féltékenységet érezte, mint Csibe most, csak sokkal olyanabbat, de úrrá kell ezen lenni, nincs mese. Bízni kell, és aztán már jó lesz, jobb, mint előtte volt, zárt ajtók nyílnak meg, s az ember ki másban bízhatna jobban, mint a saját kutyájában? Hadd menjen csak bohóckodni, simogatást, s mellé még ezt-azt kunyerálni, mert azt csinálja ám, csak előtted nem! Csibe szemöldöke a homlokára szalad, már fojtaná el a mosolyt, de nem sikerül.

Téééleg? - adja az értetlent, téééleg, erősít rá Malu, grimaszol és dögönyöz, neki is vannak titkai, miért ne lehetnének, igazi férfi!

Elkomolyodik, már nem vagyok féltékeny, neked sem szabad annak lenni, örülj, mert igazán különleges kutya ez, és nem azért, mert fontos feladatot kap. Míg nem ismertelek, nem hittem, hogy képes lennék együtt élni, akármilyen állattal, csak szükséges rossznak tűnt, rosszabbnak, mint akár három gyerek. Riasztott a vele járó kosz, és kötelesség, az öröm pedig homályosnak tűnt, nem kézzelfoghatónak. Aztán, kevéssel azután, hogy idejöttem…nem akartam erről beszélni, de mindegy, most már elmondom.

Lenn voltam a hajón, s a kikötőben összefutottam Tonyóval, régi haverom, pontosabban a fiam haverja, annak idején együtt tanítottam őket vitorlázni. Rosszkedvű volt, gyűrött és másnapos, kérdeztem, mi a baj, á semmi, semmi, aztán csak kibökte, válik, az asszony lelépett egy fogorvossal, vitte a gyereket is. Téblábolt ott szerencsétlenül, látszott, semmi dolga, hát meghívtam, gondoltam vitorlázunk egy jót, isteni idő volt, legalább addig sem gondol másra. Felmentünk Tihanyig, ott megebédeltünk, befröccsöztünk, visszafelé szenvedtünk a negyedszélben, gondolhatod, estére kivoltunk, mint a liba. Tonyó az úristennek sem akart elindulni, nem erőltettem, maradjon, ha kedve van, végül is elférünk bőven, nő nincs, nem zavarjuk egymást. Örült, mint majom a farkának, kiment zuhanyozni, két üveg Unicummal jött vissza, az egyiket menet közben már megbontotta, vigyorgott, Ludibácsizott.

Ittunk, dumáltunk, eleinte ő, elsírta bánatát, aztán nekem is megoldódott a nyelvem. Kicsit szégyelltem magam, problémám eltörpült az övé mellet, de mégiscsak én vagyok az idősebb, meg különben is, ez az én hajóm, gondoltam, hát beszéltem neki rólad, rólatok. Figyelmesen nézett, nem látszott rajta a majd’ fél liter tömény, hallgatta aggályaimat, néha olyan bölcsen bólogatott, mintha az öregapám lenne. Hülye kölyök, gondoltam, mit mosolyog ez itt rajtam, aztán félszegen megjegyezte, neki is van. Mármint kutya. Csilinek hívják, mondta, csúf kis tacskó keverék, de nagyon ragaszkodik hozzá, szakasztott mása egy régi kutyájának. Meglepődtem, Tonyó mindennek tűnt, csak „kutyásnak” nem. Aztán mesélt egy történetet, gyerekkori semmiség, számára mégis meghatározó.

Matyóföldön nevelkedett, Mezőkövesden, vidéki kisváros, vagy kisvárosi vidék, mindegy, zavartan vihogott saját viccén, ami nem is volt vicces, gyanítom, ő is csak kínjában derült rajta. Más volt akkoriban az állattartás fogalma, kutya csak házikoszton, az udvarban, láncra kötve létezhetett, nem volt más oltás a veszettségen kívül, aki bolhás, vakarózzon!

Ajándékba kaphatott volna egy kiskutyát, tartoztak az apjának, s az ügyfél egy kuvaszkölyökkel kívánta honorálni adósságát. Csodaszép volt az a hófehér kis szőrgolyó, mint egy óriás vattapamacs, gombszemekkel, nedves, fekete orral. Azonnal beleszeretett, akarta, úgy, ahogy csak egy öt éves gyerek tud akarni. De mi legyen Morzsival?

Már mi lenne, jól elvan az a földszintes korcs az udvaron, nem sok vizet zavar, nincs láb alatt?! Eleinte a kérdést sem értette, Morzsi családtag volt, nem látta, mi összefüggést képezhet jelenléte, az új jövevénnyel? Márpedig két kutyát nem tartunk a portán, étel, s piszok, a kettő - sok! Válassz, fiam, döntsd el, melyik kell! Ha Morzsi marad, a kiskutya nem jöhet! Ezt amúgy zsarolásnak hívják, de mindegy, utólag nem számít már, mint az sem, hogyan hozta meg ötévesen, élete első, rossz döntését. Azóta, jogászként, férjként és emberként, még számtalan rossz döntést hozott, de talán egyiket sem bánt annyira, mint azt az elsőt. Morzsit Szentistvánra vitték, valakihez, nem tudni kihez, ismerős, barát, a kis Tonyót nem érdekelte, csak Rudival játszott, az új kiskutyával. Egy nap, szülei bosszúsan jöttek haza munkahelyükről, a mezőkövesdi Áfész irodából, mögöttük futott a zavarodott, sovány Morzsi.

Visszahoztátok? - kérdezte tőlük értetlenül, s a szülők csak később mondták el, a kis dög minden bizonnyal megszökött; hazagyalogolt.

Hat kilométert, Szentisvánról Mezőkövesdre? És miért pont az irodába, hiszen sosem járt ott? Gyors megoldást kell találni, mert két kutya…tudjuk!

Anyja, akkor már kínban volt, ő is érezte a képtelen helyzetet. Nem létezhet olyan, hogy egy arasznyi lábú kutya, hat hét után hazajön, s mégsem haza, hanem rögtön a gazdához, egy számára ismeretlen, sosem látott helyre! Ez nem tévéfilm, csodák pedig nincsenek! Ha nem értünk valamit, szabaduljunk meg tőle, ez a legbiztosabb módszer!

Tonyó itt már zavaros volt, keserűen röhögött fel, de kihámoztam a történet lényegét. Morzsit ismét elvitték, ezúttal szigorúbb gazdát kapott, kikötötték a kis szökőst, enni, inni, nem adtak neki. Hetekig élt saját ürülékén, s amikor ez a család tudomására jutott, már késő volt. A sors fintora, hogy Rudi, a tíz hónapos, gyönyörű kuvasz, alig egy nap alatt pusztult el, vérzett ki a kezeik között. Kissé bágyadt volt előzőleg, csupán ennyi tünet mutatkozott, a parvo kórt nem védték ki akkoriban. Tonyó-gyerek bőgött, megilletődve bámulta, ahogy a hatalmas, elöl-hátul vérző testet a csomagtartóba emelik. Biciklire pattant, nem bánta, hogy az anyja sír, az apja szót sem szól, minden az ő hibájuk, viseljék csak, a nagyi majd megmondja, hogy legyen jó, a nagyi mindig, mindent meg szokott mondani. Útközben Morzsit hívogatta, őt kereste, hátha még, talán… De nem jött a hívásra, és a nagyi sem segített. A csepp kutya eltűnt, elpusztult, nem volt többé. Képtelen volt belenyugodni. Dühöngött és toporzékolt, leborította a lavórt, a konyha vízben úszott, nagyanyja megpofozta. Haza menekült, s csak arra tudott gondolni, Morzsi hogyan kísérte mindenhová, türelmesen várva az ABC, vagy az iskola előtt. Sokszor bántotta, gyerekmód belerúgott, de annak ellenére, Ő mégis, hűségesen kitartott. Hűségesen ment haza családjához, azokhoz az emberekhez, akik kidobták, lecserélték, megalázták. Végül, idegen helyen pusztult el, étlen, szomjan, sorsára hagyva.

Tudod, Ludibácsi, ott a biciklin, esélyért fohászkodtam! Tudtam, hogy az én hibám, tudtam, ha egy kicsit erőszakosabb vagyok, maradhatott volna szegény, hiszen elfért volna! Szörnyű érzés betegségben elveszíteni egy kutyát, de így? Erre nincsenek szavak. Egyszerre nehezedett rám a kínzó tehetetlenség és a bűntudat. Anyám, azóta is emlegeti, talán ő sem bocsátotta meg magának. Mindegy, késő bánat, eb gondolat!

Micsoda marhaság ez különben, horkantott, akkor már matt részeg volt, eb gondolat! Vajon mit gondolhatott Morzsi, amikor hazajött, ember, vagy bocsánat, kutya feletti erővel leküzdve a számára hatalmas távolságot, és meglátta az udvaron azt a másikat? Mit gondolhatott, amikor nem örömmel fogadták, hanem elutasítóan, majd ismét elvitték? És amikor egy idegen helyen, láncra verve, éhen pusztult?

Fura, Ludibácsi, fura, motyogta, közben lefektettem, levettem a cipőjét, csak remélni tudtam, nem hányja össze a kabint, benn bírja tartani az Unicumot. Mi a fura, Tonyókám, gondoltam, ha szóval tartom, nem lesz hányingere, hát az, nyögte, az, hogy az emléke, idővel egyre élesebb, Ludibácsi, ennek nem pont fordítva kéne lenni?

Akkor éjjel sok minden átértékelődött bennem. Nem tudtam aludni, hallgattam Tonyó ütemes hortyogását, és rátok gondoltam. Eszembe jutott, hogyan néz rád Marcus, miközben a teraszon fekszik, s te virágot ültetsz, vagy a konyhában főzöl, vagy csak olvasol a kanapén. Fél szemmel téged figyel, mindig, fél füllel téged hallgat, még alvás közben is érzékeli mozdulataidat. Te pedig, gyengéden bánsz vele, mindig, ösztönösen teszed fejére a kezed, szórakozottan simogatod, s még ha rosszat csinál is, kedvesen dorgálod. Addig a pillanatig, bevallom, féltékeny voltam, úgy éreztem, ellopja a szeretetedet, s nekem, miatta nem jut annyi. Gyerekes, tudom, mégis,…az ember már csak ilyen! Nem is az ember, inkább csak a férfiak, kizárólagosságot akarunk, egyeduralmat, osztozkodásról szó sem lehet. Nem értettem a köztetek lévő, számomra szokatlan, bonyolult és különös kapcsolatot. Úgy éreztem, lemaradtam valamiről, titkoltok valamit, ami csak rátok tartozik, s én kiszorulok belőle. Akkor este először, megpróbáltam Marcus szemével, Morzsi tükrén át nézni a helyzetet, és egyszerre megértettem a ragaszkodást, a szeretetet, a hűséget, ami az állatot köti. Persze, hogy imád téged, hiszen az ő szótára szerint, kimentetted arról a helyről, s olyan élete lett, amilyet bármelyik állat kívánhat magának. A kutya alapvetően hűséges, sokszor még akkor is, ha rosszul bánnak vele, Marcus esetében pedig, ez a hűség felsokszorozódik, hiszen nem kölyökként került hozzád, tehát van viszonyítási alapja, s elég okos ahhoz, hogy érzékelje a különbséget. Utólag már csak nevetek saját magamon, azon, hogy szakkönyvek mögé bújva akartam őt kezelni. Nem kell ide tudomány, a kutya olyan, mint egy tükör, vagy inkább, mint a közmondás – amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten. Ha szereted, ő is szeretni fog. Ha jól bánsz vele, meghálálja, nem egyszer, hanem ezerszer. Azóta nem érzem kívülállónak magam, beengedett a világotokba, és ez rendkívüli élmény számomra, soha meg nem tapasztalt csoda. Tudod, nem hittem volna, hogy valaha ezt kimondom, de most már azt nem tudom elképzelni, milyen lenne nélküle?

Csibe könnyes szemmel hallgatta a történetet, végül megnyugodni látszott, s ott, a lilaakác alatt, némán adta áldását a különös kérésre. Másnapra aggodalma, s kételyei úgy tűntek el, mintha sosem léteztek volna, lendületesen nyitott be az irodába, s kíváncsian hallgatta Igazgatónőt, milyen tervet eszelt ki, személyem általános megkedveltetésére. Nem hazudtunk nagyot, a lakóknak csupán azt nem árultuk el, jelenlétem immár tudatos, a nyakamban lévő láncra pedig, (amit különben mindig viselnem kellett, ha kiléptünk a kerek-berekből) kaptam egy fityegőt. Az volt ráírva – MARCUS. Így, csupa nagybetűvel. Csibe azt mondta, akinek csupa nagybetűvel írják le a névét, annak kötelessége állandóan jól viselkedni, szót fogadni, nem ételt, szót, figyelsz Marcus? Naná, hogy figyelek, szót fogadni, nem kunyerálni, előbbi menni fog, utóbbi is majdcsak megoldódik valahogy, rajta leszek, ígérem!

Csibe folyton a közelemben volt, figyelt, akár a kertben, akár a társalkodóban tartózkodtam. Egyszer sem kellett beavatkoznia, Bélabának köszönhetően, aki saját kutyájaként mutatott be, s büszkélkedett velem, bárkinek, akivel találkoztunk. Idővel persze ez a félreértés is tisztázódott, s az öregre senki sem neheztelt, örültek inkább jókedvének, beszédességének. Olyan is volt, aki nem rajongott értem, Jenő bácsi járt ebben élen, de ellenszenvének oka sosem került napvilágra. Idővel megszokták, hogy kedden, és csütörtökön látogatunk, így a társalkodóba csak azok jöttek e két napon, akik kedveltek, s látni akartak. Csibe egyre többet hagyott magamra, volt, hogy Mamához szaladt át, volt, hogy a városba ment, s csak órák múlva jött értem vissza.

Bevallom, eleinte igencsak nehezményeztem távollétét, mert ugye, ha én elcsavargok a kertben, az egy dolog, olyankor tudom, hol tartózkodik, hová kell visszamennem, de ha ő csavarog el, az egészen más tészta! Honnan tudjam hová ment, és mikor jön vissza? Nyugtalanító!

Mindenesetre Bélabá olyannyira lekötötte figyelmemet, hogy gyakran nyugtalankodni sem volt időm. Hol Bukfencnek szólított, hol Szancsónak, s csak legritkább esetben mondta ki az igazi nevem. Mesélt szélmalmokról és hős csatákról, amikben én, mint hű fegyverhordozó voltam jelen, mesélt kormányválságról, urakról és miniszterekről, és kutyákról, olyan kutyákról, akik mindenben különböztek tőlem. Zavaros történeteiben Jucika folyton visszatérő vendégként szerepelt, olyankor pityergett kicsit, tisztára, mint Csibe a kisbalázs korszakban, aztán szippantott egyet, s folytatta, ahol abbahagyta.

Vicuskát is Bélabá miatt ismertem meg, az öreg felcsempészett az emeletre, mindenáron meg akarta mutatni szobáját, ahol él, s ahol Jucika is élt egykor. Ragaszkodott hozzá, hogy kövessem, hívott, gyere Bukfenc, gyere na, nem kell félni, csak nem ijedel meg ettől a pár lépcsőtől? Nézzed csak, két rossz lábam van, oszt mégis nekivágok!

Dehogy ijedek, nem vagyok én olyan ijedős, de ami azt illeti, valóban tétováztam, felrémlett a határozott tiltás, ami mozgásteremet kizárólag a földszintre korlátozta. Toporogtam, jobbra néztem, balra néztem, senki! Sehol egy teremtett lélek, mindenki a társalkodóban, a televízió hangosan szólt.

     Na gyere, nem tudják meg, gyere bátran! - mintha a gondolatomban olvasott volna, meggyőzött, hát megindultam, egy pillanat alatt mellé értem, s onnan az ő tempójában folytattuk a mászást.

Tizenhárom lépcsőfok. Jobbra fordult, s míg a zárral matatott, felfigyeltem a résnyire nyitott, szomszédos ajtóra. Jobbra, a második ajtó. Halk zene szűrődött ki, s hirtelen elfogott valami szívmelengető, ismerős érzés. Mágnesként vonzott a rés, izgatott kíváncsisággal léptem eléje, s az orromba kúszó illatot azonnal beazonosítottam - levendula. Megdermedtem! Csibe a szobában van? Mikor jött vissza, és én miért nem láttam? Zavaromban ösztönösen dugtam be a fejem, meglepődtem, hogy csak egy idegen ül az ablak előtt, bár azon is meglepődtem volna, ha Csibét találom ott. Az ő illatát éreztem, de valahogy mégsem az övét.

     Láttalak a kertben – szólalt meg az idegen, üres hangjában sem biztatást, sem elutasítást nem véltem felfedezni. Nem fordult felém, még csak rám sem nézett, olyan semleges volt az egész, mintha csak azt nyugtázta volna – ma megint esik.

Zavaromból, Bélabá hívására ocsúdtam, merre kódorogsz mán, te kutya, hagyjad aztat, még beárul, tompa puffanás odaátról, nem árullak be, vén hülye, Bélabá suttogóra fogta, ez a szokása néki, ha valami nem teccik, falhoz csapkodja a könyveit. Ááá, bolond jány…

Az öreg tett-vett, a komódban turkált, poros iratok és megsárgult képek között. Az ajtón halk kopogás hallatszott, keze megállt a levegőben, tekintetében riadalom, a csend kiabált, még egy kopogás.

     Csak én vagyok, Vica,…nyissa ki! Béla bácsi, kérem…! Csak,…csak szeretnék kérdezni valamit! – kicsit megnyugodtunk, nagyot sóhajtottunk.

     Semmi baj, Bukfenc, még mindig suttogva, aztán krákogott, nagyot, hangosat, nyitva van, gyere, ha akarsz, oszt kérdezzé!

Vicuska begurult, a látványtól hátrahőköltem, egészen a falig tolattam.

      Ájjá mán meg, halálra rémíted a jószágot, hát nem látod, hogy megijedt szegény? Várjá, türelemmel, míg megszokik téged!

Vicuska szemei szikrát szórtak, arca pipacsszínre váltott, de indulatát visszanyelte, dühét elnyomta a kíváncsiság, felém fordult, szeme már mosolygott. Közelebb mentem, körbeszaglásztam, nincs baj vele, csak ha gurul. Tétován nyújtotta kezét, innen jött hát az illat, épp, mint Csibéé. Megnyaltam, már a másik keze is a nyakamon volt, mi a neved kutyus?

      Bukfencnek híjják – válaszolt helyettem Bélabá, mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon.

      De hiszen, itt az áll, hogy Marcus! – kimatatta a fityegőmet, kérdően nézve rám, s miután rájött, nem válaszolhatok, az öregre.

      Bukfenc, ha mondom – mély meggyőződését, bólogatással nyomatékosította.

      Hát,…jól van, Bukfenc-Marcus, csak ezt akartam tudni! – mosolygott üdvözülten, s egy könnyed mozdulattal megfordítva székét, nesztelenül kigurult a szobából.

Ismét visszahőköltem, nem félelemből, inkább csak meglepett a gyorsasága.

     Mondtam, hogy lassan! - kiabált utána az öreg, mogorván, gazdáknak kijáró látványos ingerenciával.

     Viszlát Bukfenc-Marcus! Viszlát vén hülye! – nézett vissza az ajtóból, s angyali mosolya az arcán maradt.