Én, Báthory Erzsébet (részlet)

  Az utamat addig kemény munka tarkítja, tudtam, de gyakorta figyelmeztem környezetemet, lestem minden jelét a tekintélynek, melyet a sors rám szabott, és lázadtam minden olyasfélétől, ami ez ellen működött. Nagyasszony leszek, ennek megfelelően kellett egyre jobban láthatóan cselekednem. Parancsaimat határozottan adtam ki, követeltem immár és nem kértem. Különböző papírokat kellett átall néznem, melyeken jussom lett felsorolva egyesével. Hosszú sora volt ez a betűknek, több ezer gunyhós jobbágyot jelentett, több várat, mezőt, erdőt, legelőt, hozzájuk tartozó lábasjószágok garmadát, házakat Pozsonyban, Bécsben, Pesten, sok- sok apró ingóságot, melyek közvetlen személyemhez kötődtek, vagy csak a várakban vártak rám, mint megfelelő gazdájukra.

  - A varannói vár Nádasdy  Ferenc hitveséé – jelentette ki anyámasszony többször még éltében, de hallottam már a drugeth vagyon sorsáról, az is a mi háztartásunkat gyarapítja majdan. Férjuram lesz mindezek kezelője, én, mint asszonyszemély, a napi feladatokat látom el, bár azt sem lehet kevesellni. Olyan udvarok irányítása, melyek tele léhűtőkkel, különféle cselédekkel, kemény dolog még egy olyan munkához szokott úrnőnek is, mint én vagyok. Hozzátehetem, mindig is van olyan személy, aki tohonya, lusta, vagy éppen hanyag, nem törődöm. Ezek fenyítése, nevelése is az én feladatom lesz. Szokás szerint ütni-verni kellett őkelmüket, hogy megfelelően cselekedjenek. Szóból nem értő siserehad, bár néha látni gyűlöletet szemükben, mégis a deres gyakran használatba lett véve, minden igazi szokást figyelembe véve, csak így lehet rend.

Itt az idő, már zöldült a természet, az illatok is jelezték, kivirul a táj lassan. Május lesz röpke két hét alatt. Nyolcadika, a nap, mely esküvőmre terveztetett, már itt állt előttem, szinte csak kezemet kellett kinyújtani és elveszek az események zivatarában. Készen álltak a szekerek, holnap hajnalban indulunk a varannói várba. Nehéz szívvel hagyom itt ezt a lápos – mocsaras vidéket, a nyári erőteljes fűszeres illatokat, melynek leheletére csak a lápvilág képes. Ez volt a védelem is, éjszakáim nyugodalma függött tőle, a halk neszezés altatott és a vízi madarak rikácsolása ébresztett. Napba néztem, talán látom majd a lápnélküli jövőmet, de csak vakított a fény, hiába vártam estéről estére a mocsári boszorkányok jelzéseit is, nem történt semmi, amitől okosabb lehetnék. Csendesen búcsúztam hát, már régen lobogtak a gyertyafények szobámban, de még mindig a jeleket lestem. Feküdtem vánkosomon, szinte moccanni sem mertem, csak úgy összekucorogva, nehogy elriasszak valamit, vagy rosszat tegyek, olyat mely a búcsú perceit mérgezi. Pendelyem alá nyúlnék szívesen, megérintsem mi vár Nádasdyra, de félek, mit utolsó este tapasztalnék, elvenné minden erőmet. Így hát lassan elszenderedtem, mint a gyertyák leégett kanóca. Próbáltam bújni a való elől, legalább addig, míg a hajnali vöröslő ég és a megszokott neszek nem ébresztenek.  

  Másnap félig álmosan keltem ki ágyamból, de ahogyan lábam leért szobám döngölt földjére, a nyirkos, hideg tapintás ráébresztett sürgetős cselekedetem fontosságára. Lenyeltem a kenyeret, ami már ott árválkodott egy kanna habos tej kíséretében a ládám tetején. Asztalom nem volt, hiába kértem bátyámat, mindössze egy íróállvány volt a szobámban, mert az írást jómaga is fontosnak tartotta. A falakra védelem és dísz gyanánt három medvebőr volt felaggatva. Ahogy néztem még így is félelmetesen vicsorító pofájukat, úgy gondoltam, az egyik szekér tetejére felférnek, akkor szobám illatának egy részét talán által vihetem újdonsült helyemre.

  - Zsuzsánna! Szaladj csak! – kiabáltam jó hangosan a lánynak, ki egyik fülére siket volt már jó ideje. – Vidd innen ezeket a bőröket a szekér tetejére, keményen kötözzétek le.

  - Igen, kisasszony!

  - Hány szekér lett megpakolva?

  - Két kezemnyi lett, az biztos! – mutatta ujjait felém.  

Akkor úgy számolhattam, tíz szekérre fért fel leánykori holmim, hozzávetve a szolgáimmal együtt. Nem kevés ez, tudom jól, de ki is jár annak, aki ilyen hatalmas családba beleszületett. A szobát nagy levegőt véve hagytam magam után, gyorsan kifutottam kedvenc bástyámra a csaholyira, hogy valami módon mégiscsak búcsút vegyek gyerekkorom tanúitól, a mohával benőtt falaktól, a gőzölgő vizenyős területtől, vijjogó madaraktól, a hajnali vöröslő Nap ecsed környéki lustán ébredező sugaraitól. Összeszorítottam a szám, csak szemem lett kicsinykét párás, de hamar túljutottam a dolgon.

  - Na kisasszonyka, örülsz? – bátyám kedvességből hívott így, én pedig mindig azt éreztem, gúnyolódik, hisz személyem mitől is lehetne kedves számára. Osztania kell a vagyont, a hatalmat, velem és leendő férjemmel, bár gondolhatta úgy is, csak gyarapodik a jó férjnek való által.

  - Igen. – Tudtam, nem hangzott meggyőzően, de ő is olyan volt, mint a többi férfi, asszonyszemélyre soha nem hallgatott, így azután nem vehette észre, valójában semmi öröm nem volt a hangomban és szememben sem a fényes jövő által ébresztett boldogság csillogott.  

Felültem az egyik szekérre, intettem még egyet és elindultam. Vissza sem néztem, nem is akartam, meg nem is igazán tudtam volna. Fejem lecövekelt előre, az út irányába, csak keszkenőmet szorongattam erőteljesen, azt sem tudtam mi végre, de valami szokatlant mégiscsak tennem kellett a történések súlya alatt. Bátyám sóhaja szinte alig ért el fülemig, lehet nem is szólt, csak én hittem azt.

  - Légy kemény, Erzsébet, olyan amilyennek lenni illik egy magyar nagyasszonynak!

Ezután nem hallottam mást, csak a lovak dobbantásait, a szolgák köhécseléseit, ásítozását. Egyébiránt nem szólt senki semmit. Zötyögött a kocsi a göcsörtös földes úton, rázkódtam én is a kerekekkel együttéve. Nem gondoltam semmire, fejem olyan volt, mint egy üres hordó, úgy himbálódzott helyén, tudomást sem véve arról, hogy talán most sírni, jajgatni kellene, potyogni a könnyeknek, sóhajtozni az elmúlás fájdalmától. Mert igaz, ezzel a nappal elmúlt fiatal leányságom, utat engedve a feladatokkal ellátott úrnőnek.