Beküldő: Rottem Longley
Beküldés ideje: 2008. december 8.

Talán igazából ez tesz boldoggá, az esélytelen keresgélés, a tudat, hogy olyasmire vágyom, amit soha nem kaphatok meg. Hiszen ha megkapnám onnantól nem lenne érdekes...Száz meg ezer elgondolása van az embernek, hogy vajon milyen lesz ha elér ezt vagy azt, ha beteljesíti az álmait. Ez teljesen természetes, hiszen az emberi elme gazdagon képes felállítani szebbnél szebb álomképeket. De vajon, megközelíti-e, netán eléri-e a beteljesült valóság a rózsaszín ködben született mámoros képeket. A válasz sajnos egyértelműen nem A megoldást erre a problémára senki sem tudhatja, hiszen minden csalódás után, ha már nem is ugyanolyan elánnal ,de hajlamosak vagyunk  belelovalni magunkat elérhetetlen vágyak hajszolásába. Újra és újra... És ez az ördögi kör soha nem akar megszűnni. Hiába mondjuk, hogy "Na én aztán soha többé...", hiszen lelkünk mélyén a mondat megfogalmazásának pillanatában tudjuk, hogy igazából csak a következő alkalomra várunk, hogy önáltatással újra beléphessünk az ábrándok csodálatosnak tűnő világába. Ez a világ azonban csak a képzeletünkben létezhet, a valóság távol áll ettől, s marad újra a könnyekkel áztatott csalódás. S akkor szemrehányóan a világ felé fordulunk, mondván miért pont nekünk nem sikerül semmi... Holott nem a környezet a hibás, hiszen nem ő sugallja nekünk a mézes-mázos képzeteket, hanem saját magunk taszítjuk lelkünket a szomorúságba. Szó sincs arról, hogy el kellene fogadnunk a világot olyannak, amilyen. Együtt kell működni vele reális célokat kell megfogalmazni, amiket ha elérünk méltán sikerélményünk lehet. Ki kell építeni a saját világunkat, de ebben a munkában sem szabad túlságosan elrugaszkodni a valóságtól. A saját világunkban egyértelműnek kell lennie, hogy mit akarunk, és mi az amit végképp nem tennénk meg. Az apró célok elérésével egyre feljebb lépdelünk a képzeletbeli lépcsőn, s a kudarcokat sem kell világtragédiaként megélni, hiszen, aki képes a saját ballépéseit átvészelni, s abból képes tanulni is, az erősebben lép át a felsőbb szintekre...

Nehéz azonban fejlődni, hiszen vannak  emberek, akik alapvetően szeretik ha sajnálják őket, s erre jó adag önsajnálattal rá is segítenek. Csak azt nem értik meg, hogy a másik vigasztalása csak időleges megnyugvást hozhat. Amíg nem tudja elfogadni magát, addig mindig is rá lesz szorulva ezekre a "másokra", s egy idő után természetessé válik, hogy a gondjait ne saját maga próbálja megoldani, hanem a többiek tanácsát, segítségét várja. Persze bölcsebb tanácsát megfogadni hasznos dolog, de a bölcsek sem tudják megoldani a problémát, ők "csak" megmutatják a lehetséges utakat, de a lépéseket nem tehetik meg helyettünk...Ha valaki elég erős, akkor képes végigmenni a helyes úton, ellenkező esetben elbukik, s éli tovább életét a szánalmasság sötét barlangjában...”

- Bah... - tört ki belöle ,s azzal összecsapta a naplót.

- Én a "nagy" John Baker megmondom a frankót a világnak... Megint csak össze-vissza hadoválok dolgokról, mintha én lennék a nagy bölcs, a tanító... Francba…- gondolta elkeseredetten, s nyugtatólag rágyújtott egy cigarettára. Johnnak az volt a terve, hogy a naplójában összeírt gondolatokat egyszer majd publikálja valamilyen formában, hátha ezzel sikerül elindulnia a hírnév felé. Nem vágyott ő a sztárok csillogására, sem az elvtelen rajongók hadára, egyvalamit kívánt igazán elérni, azt, hogy évek múltán is emlékezzenek a nevére, a műveire. Nagy álma azonban mindeddig megvalósulatlan maradt, mert John igazából nem tett semmit azért, hogy valaki ki is adja a már megírt verseit, novelláit, elmélkedéseit. Talán arra várt, hogy egyszer csak becsönget hozzá egy kiadó igazgatója, amire valljuk be nem sok esély van a való világban...

A cigaretta némi megnyugvást hozott Johnnak, s mivel úgy gondolta az írást ma már nem erőlteti ezért inkább lefeküdt. Beletelt egy bő órába mire sikerült is elaludnia. Szinte soha nem jött könnyen álom a szemére, mert alvás előtt még képes volt órákon át töprengeni fontos vagy kevésbé hasznos dolgokon, viszont az is igaz, hogy félálomban jöttek a legjobb gondolatai. Annál azonban lustább volt, hogy felkeljen és azonnal le is írja, ha valami jó ötlete támadt. Reggelente aztán már nem is tartotta olyan szupernek az alvásközeli állapotban beugró eszmefuttatásokat, így kevés ilyen gondolatot vetett papírra.

Álma most sem volt szokványos. Teljes sötétség vette körül, s a feketeségben egyszercsak előtűnt egy keresztfa, amit éppen két jól megtermett ember húzott fel. A kereszten egy magas, vékony alakot vélt felfedezni. Próbált közelebb menni, hogy pontosabban lássa a történteket, de lábait mintha ólomsúlyok húzták volna, alig tudott pár centit haladni. Teljesen lelassult minden. Kiáltásokat hallott, nők, férfiak, gyerekek kétségbe esett hangú jajveszékelését. Befogta a fülét, de hiába a zajt valahogy belül hallotta, az agyában. Újra felnézett a keresztre, s a vérző testű férfiban felismerte saját magát...

John hirtelen riadt fel álmából. Csapzottan nézett körbe szobájában, még nem tért teljesen magához az őrült vízióból. Nyomasztó érzés uralkodott el rajta, szíve majd kiugrott a helyéből. Ez sem volt újdonság számára, hiszen szentül hitte, hogy egyszer a szíve fogja elvinni, s azt is érezte, hogy ez már évek múlva be is fog következni. Most volt 32 éves, más ilyenkor ereje teljében éli életét, ő mégis megtörtnek, és öregnek érezte magát. Főleg az ilyen éjszakai élmények után.

- Elegem van már ezekből az őrültségekből, elegem van már mindenből... - gondolta magában elkeseredetten. Fordult egyet az ágyon, s próbált lenyugodni. Tovább aludni már nem tudott, szinte csak percekre tudott álomba merülni.

5:00-kor, mint minden hétköznap reggel, most is csörgött az órája, ami azt jelentette, hogy kelnie kell. Nyúzottan kászálódott ki az ágyából, s megmosdott, megreggelizett, és indult is munkahelyére, ami a város túlsó végén volt, így csipkednie kellett magát, hogy időben beérjen a zsúfolt tömegközlekedésben. John egy számítógépes játékokat fejlesztő cégnél dolgozott programozóként. Nem túlzottan kedvelte munkáját, de csak ehhez értett, s mivel az írás csak szellemileg elégítette ki, anyagi hasznot nem hozott, ezért több,  mint 10 éve hajtotta már az igát. Gondolkozott persze azon, hogy valami más munkát keres, de sohasem szeretett kockáztatni, és ez az állása már évek óta megteremtette szerény életvitelének feltételeit.

Sok barátja nem volt a cégnél, mint ahogy a civil életében sem. Úgy tartotta mindig is, hogy elég az a kevés is, akikre azonban mindig számíthat, és ugyanezt tőle is elvárhatják.

Este 7 órára ért haza munkahelyéről, nem volt túl fáradt, hiszen csak rutinfeladatokat bíztak  rá, semmi különleges. Elköltötte szerény vacsoráját, s úgy érezte folytatnia kell naplóját...

- Ma sem történt velem semmi érdekes... Még jó, hogy nem egy hagyományos naplót írok, mert ha mégis leírnám, hogy mindennapom egyforma, akkor csak azok akarnák elolvasni, akik direkt kínozni akarják magukat... -  gondolta magában fanyar mosollyal az arcán.

„Kint esik, már napok óta estefelé vihar támad. Ülök és hallgatom, hogy zuhog. Elsötétítettem a lakást, csak egy gyertya ég. Szinte megadom magam a természet tombolásának. Ellazulok, furcsa módon megnyugtat a vihar. Nincs is szebb zene a természet dörgő dallamainál. Legszívesebben kiállnék az utcára, s hagynám, hogy a szél belemarkoljon hajamba, összeverjen az eső. Nem érdekelne, hogy más mit szól hozzá, ha kinéz az ablakon és meglát. De a szomorú valóság az, hogy mégiscsak érdekel, hogy őrültnek néznének, hiszen mindig is betegesen adtam más véleményére, s ha az különbözött az enyémtől, akkor egyből nekik adtam igazat. De vajon miért írok múlt időt, hiszen mindmáig ezt csinálom...”

A kiábrándító felismerés elkeserítette Johnt. Abbahagyta az írást, hogy káros szenvedélyének a cigarettázásnak hódolhasson. Egyszer-egyszer a kinti villámlás borította el fényességgel a lakást, s ebben a fényben minden dolog idegennek hatott számára. Hirtelen ötlettől vezérelve nehezen ugyan, de kinyitotta nappalijának legnagyobb ablakát. A függönyök furcsa, bizarr táncba kezdtek a széllel. John ott állt a kitárt ablaknál, s felemelte kezeit, mellkasát a viharnak tartotta, s ordítani kezdett. Erősnek érezte magát, abban a pillanatban istennek tűnt, akit nem győz le a természet hatalmas ereje. Ruháját, arcát, testét, mindenét átáztatta az eső, hosszú haját vadul tépte a szél, de őt mindez cseppet sem zavarta, sőt élvezte. Jó pár percre átadta magát ennek a különleges élménynek, ám egyszer csak összeroskadt. Fázott, rosszul érezte magát, az ablakok nekicsapódtak a falnak, szilánkok repültek minden irányba. John összekuporodott, s várta, hogy elmúljon a vihar.

-Hát mégsem vagyok olyan erős- méltatlankodott szomorúan. Tudta nagyon jól, mitől esett össze. Egy kép rajzolódott ki szemei előtt. Egy nő arca, azé a nőé, akit egész életében szeretett, mégis ő maga küldte el. Veronica Rosefield volt az, a híres írónő. Már több mint tíz éve nem találkoztak, s még telefonon sem érintkeztek egymással. Mindig elszorult a szíve ha rá gondolt, de mégis furcsának találta, hogy éppen akkor látta maga előtt a nő arcát, hiszen mióta szétváltak még álmában sem tudta felidézni. Mikor vele álmodott csak érezte, tudta, hogy vele van Ő is, de soha nem látta pontosan az arcát.

A vihar lecsöndesedett, de John közben elaludt a földön kuporogva. Sok év után először történt meg vele, hogy reggel igazán kipihenten, s frissen ébredt. Felkelt a padlóról, s szörnyülködve nézett körül. Szinte az egész lakás a feje tetején állt. A szél mindent felforgatott a szobában, arról nem is beszélve, hogy üvegszilánkok hevertek szerteszét a padlón. John végigpillantott magán. Testét apró sebek borították, mivel volt szerencséje az üvegdarabok közt aludni. Elhatározta, hogy aznap nem megy be dolgozni, hanem helyreállítja lakása rendjét. Feltakarított, s hívott egy üvegest, akinek az ablak rossz zárjával magyarázta a történteket.

Este újra nekilátott az írásnak, gondolta már úgyis régen meg akarta írni a Veronicával való kapcsolatuk históriáját.

Szinte napra pontosan 12 évvel ezelőtt ismertem meg Veronica Rosefieldet. Mikor megpillantottam rögtön éreztem, hogy ő lesz életem legmeghatározóbb alakja. Tudom, sablonosan hangzik, de mégis így van. Az interneten keresztül ismerkedtünk meg, olyan "találkozó" volt ez, amit semmi képpen sem lehet a véletlen számlájára írni. Különben sem hiszek a véletlenekben.

Beletelt egy hónapba mire rávettük egymást, s magunkat arra, hogy az email váltásokat valódi találkozás kövesse. Személy szerint nagyon vártam a napot, ugyanakkor féltem is a dologtól, mivel  a személyes kontaktus sokat számít, s azon rágódtam, mi történik ha valami rosszul sül el. Ez szinte kizárt volt, ugyanis lélekben már annyira vágytunk rá, hogy élőben is megismerjük egymást, hogy mentális úton már előbb megtörtént a találkozás. Fantasztikus, borzongató érzés volt ez az asztrális úton létrejött együttlét. Egy olyan élmény volt, ami csak kevés embernek adatik meg, s azok is maximum egyszer élhetik át.

Ezt nem sokkal követte a személyes találkozás. Szinte minden percére emlékszem ilyen hosszú idő távlatából is. Meglehetősen sokat késett, amint később rájöttem, ez szokása volt. Olyan arca volt, amit elgondolni sem tudtam volna addig a pillanatig, amig meg nem láttam. Gyönyörű, hosszú fekete haj verdeste vállait, s a szemei...A szemei megbabonáztak, fogva tartottak, olyan volt, mintha nem is egy ember tekintetét látnám. Hosszú percekig, talán órákig alig tudtunk kipréselni magunkból pár értelmes szót, csak ültünk egymással szemben, és néztük a másikat. Egy idő után aztán némileg enyhült a zavar, s belőlem ömleni kezdett a szó. A szavakat később forró csókok törték meg, s akkor azt kívántam bárcsak ez örökké tarthatna...

John lerakta tollát,s elmélázóan bámult a semmibe. Azon gondolkozott, hogy mégsem kellene ilyen őszintén leírnia a történteket, hiszen ez kettejük élménye, egy olyan dolog, ami nem tartozik senki másra. Aztán úgy döntött mégis folytatja...

Kapcsolatunk kezdetén sokszor találkoztunk, ami kicsit körülményes volt, hiszen Veronica egy távoli városban lakott. Akkoriban mindketten szerelmesek voltunk egymásba, és én úgy éreztem mintha nem is a Földön élnék, egyszerűen nem hittem el,hogy velem is megtörténhet ilyen. A kezdeti boldogság azonban idővel múladozott, mert mindketten nehéz emberek voltunk a magunk módján. Olyan jellemek,akik ha együtt vannak abból vagy valami csodálatos, vagy valami szörnyű keletkezik. Mindazonáltal Veronicában és bennem nagyon sok jellemvonásunk, izlésünk,s egyéb dolgaink egyeztek meg. Valahol sorsszerű volt, hogy találkozzunk. Sajnos azonban idővel megszaporodtak a már említett problémák, s mindkettőnkből kiveszett a szerelem csodálatos érzése, s valami furcsa kapcsolat alakult ki közöttünk. Ez több volt a barátságnál, de kevesebb volt a szerelemnél, egy olyan valami ami azért mindenképpen lehetett volna egy tartós kapcsolat záloga.

Két év után azonban mégis úgy éreztem, hogy el kell szakadnom tőle, ami lelkileg azonban máig nem következett be. Hogy miért tettem, azt még most sem tudom, de akkor úgy éreztem ez a helyes lépés. Elhatároztam ugyanis, hogy akkor térek vissza az életébe, ha szellemileg teljesen egyenrangú leszek vele, mert fájó bevallani, de nem voltam az. Döntésembe, mint azt utólag sikerült tisztáznom magammal, belejátszott az az őrült gondolat, hogy én magányra itéltettem...

Azóta semmilyen módón nem kommunikáltunk egymással, pedig sokszor elhatároztam, hogy felhívom, de az elhatározást tett nem követte. A miértre egyszerű a válasz:féltem,félek az elutasításától... Várok valami jelre, hogy igen elérkezett az időm, s újrakezdhetjük a dolgot. Addig is megmarad a fantáziavilágom, ahol ő és én úgy élünk, ahogy mindkettőnknek jó. Sokszor képzelem este azt, hogy újra ölelhetem, csókolhatom illatos bőrét, vagy csak azt, hogy beszélgetünk egymással...

Napjaim nagy részében is szinte minden gondolatom róla szól, mégis az esték a legnehezebbek. Akkor ugyanis nem lehet elmenekülnöm saját lelkem elől, s bizony az ma is vágyik rá, várja őt. Talán a jelet most kaptam meg, hogy újra magam előtt láttam az arcát, a lényét...

El is határozta, hogy másnap felhívja Veronicát. Persze itt is megmutatkozott halogató gondolkodásmódja, de úgy érezte elég erős az elhatározása, hogy holnap valóban meg is tegye.

Izgatottan forgolódott ezután az ágyában. Magában százszor is lejátszotta találkozásuk lehetséges kimenetelét. Ezek közül persze nem mind végződött mesébe illően, mégis bizakodva várta a másnapot.

Egész éjjel tűnődött szinte alig várta, hogy reggel legyen. Gondolta ír még pár sort a naplójába, s azután felhívja a nőt. Aztán elbizonytalanodott...Vajon tényleg fell kell hívnia, vajon tényleg  "égi jel" volt a látomás, vagy csak ő beszélte be magának mindezt. Aztán arra gondolt, hogy ha meg sem próbálja, akkor ugyanaz a gyáva, s gyenge jellem marad, aki annak idején megfutamodott a nő jelentette kihívás elől. Így hát nagy levegőt vett, és tárcsázott. Feszült várakozás...Kicseng...

Hirtelen átvillant az agyán, hogy lehet, hogy már régen nem is lakik ott, vagy csak megváltozott a telefonszáma...De már nincs visszaút, mert valaki felvette, s John egy női hangot hallott a vonal túlsó végén:"Igen, itt Veronica Rosefield beszél..."

Talán órák is elteltek, mire mindketten letették a kagylót. John boldog volt, hisz sok idő telt el mióta utoljára beszéltek egymással. A férfinak valamivel könnyebb volt a helyzete, hiszen Veronica minden kötetét olvasta, így tudhatott róla egyet s mást, de ezalatt a nőnek semmi információja nem volt Johnról. A férfi lázasan készülődött a délutáni eseményre, nem túlzás az esemény szó, hiszen akivel ennyi évig nem történik semmi, s minden napja egyforma, annak már egy történés is nagyon nagy dolog.

Pontban délután 4-kor indult el lakásából a város túlsó felén lévő kávézóba. Nem szeretett késni,  ezért előre átgondolta, hogy kb mennyi időre lesz szüksége, hogy pontosan érkezzen a helyszínre.

Gondolatai szinte föl sem fogták a külső történéseket. Eltelt fél óra és már megpillantotta a kávézót. Már csak egy zebrán kell átmennem, és ott is vagyok- gondolta.

Nem is vette észre, hogy piros a lámpa, hiszen lélekben szinte repült a hely felé. Egy pillanatra azonban nagyon rossz érzés lett úrrá rajta. Becsukta szemeit és pár másodpercig azt sem tudta hol van...Majd az érzés hirtelen elmúlt, s bár kicsit valószínűtlennek tűnt számára  minden,de továbbment,bement a kávézóba beült az egyik asztalhoz és rendelt magának egy pohár fehér bort. Kisvártatva megjelent Veronica is. Talpig fekete elegáns, ámde szexis öltözékében. Az arca, teljesen olyan volt, mint annak idején, mikor először megpillantotta. A nő semmit sem öregedett, sőt John szebbnek látta, mint valaha. Valami gyönyörűséges, földön túli érzés fogta el a férfit, el sem akarta hinni, hogy még egyszer megtörténhet valakivel az, amivel vele éppen történt. Hosszasan álltak egymással szemben, s csak bámulták egymást meghatottan. Zavarukban leülni is elfeljtettek, s a pincérnő megjelenése zökkentette vissza őket a valóságba. Órákig beszélgettek önfeledten, mindketten nagyon jól érezték egymást a másik társaságában. Már későre járt, mikor észrevették, hogy ők az utolsó vendégek, s hogy a pincérek már záráshoz készülődnek. Hosszú forró csókokkal búcsúztak hát egymástól, s megbeszélték, hogy másnap a nő lakásán találkoznak. John és Veronica talán még soha nem volt ennyire boldog...

Veronica könnyes, kisírt szemmel nézett a mellette fekvő férfira, akit már csak a gépek tartottak életben. Nem tudta felfogni még, hogy ilyen igazságtalanság megtörténhet velük...

Veronica szokás szerint késett a találkozóról. Őt is roppantul felkavarta a férfi aznap délelőtti telefonja. Örült neki, hogy végre hallott valamit egykori nagy szerelme felől. Ideges volt, és izgatott, mert nem tudta, hogy mi lehet John célja a találkozóval. Ő is megannyiszor elgondolkodott rajta, hogy újra kellene kezdeniük,de érezte, hogy valami nem stimmel közöttük, s egyre fájdalmasabb lenne a próbálkozás. Megmagyarázni nem tudta, hogy mi hiányzik, mégis biztos volt benne, hogy nem sikerülhet nekik a dolog. Kicsit már kezdett is bosszús lenni,mert azt érezte, hogy fölöslegesen bolygatják meg a múltbéli dolgokat. Befordult a kávézó irányába, amikor nagy tumultusra lett figyelmes az út közepén. Egy véres férfi testet állt körül a tömeg. Veronicának hirtelen nagyon rossz érzések törtek az elméjébe, odafutott, hogy megnézze a sérültet. Balsejtelmei beigazolódtak, a vérben úszó John feküdt a lábai előtt. Az ott bámészkodó emberek hevesen magyarázták, hogy hogy történt a baleset. Elmondásuk szerint John teljesen figyelmetlenül ment át a piros lámpán, s a szabályosan közlekedő autó már nem tudott fékezni,és felöklelte a férfit. Pár perc múlva megérkeztek a mentők és a rendőrség. Veronica ragaszkodott hozzá, hogy végig John mellett lehessen a mentőautóban.

Az orvosok mindent megtettek, hogy a férfi sérüléseit ellássák.Lázasan dolgoztak, hogy az eszméletét vesztett férfi kibírja az utat a kórházig. Munkájukat siker koronázta, de még hosszú,és nehéz  műtéteket kellett elvégezniük, hogy megszűntethessék az életveszélyt. Veronica eközben kint ült a váróban és a semmibe bámult. Mérhetetlenül aggódott Johnért, s a várakozás idegőrlő volt. Tehetetlennek érezte magát. Becsukta a szemét, s próbált megnyugodni, ami ebben a helyzetben szinte lehetetlennek tűnt. Egyre mélyebben lélekzett, aztán lassan megszűnt körülötte a külvilág. Johnt látta már csak maga előtt, minden gondolata róla szólt. Furcsa érzés járta végig minden porcikáját. Annyira akarta tudni, hogy mi történik Johnnal, hogy egyszer csak azt vette észre, hogy gondolataiban újra csak a kávézó felé tart. Nem értette, hogy miért gondol most ilyesmire, mikor szerelme bent fekszik a műtőben élet és halál között lebegve...

Tudta, hogy tovább kell mennie. Benyitott a kávézóba és meglátta a várakozó Johnt. A férfi szeme felcsillant mikor meglátta Veronicát, aki kezdte megérteni, hogy miről van szó. Rájött, hogy John elméje az óriási fájdalom helyett az álomvilágot választotta, így mentesítve őt a valóság gyötrelmétől, melyet a baleset okozott. John képzeletében úgy folytatódott minden, mintha a szerencsétlenség meg sem történt volna.A kettejük között lévő szoros lelki kapcsolat következtében Veronicának sikerült belépnie John világába. A nő mivel tudta, hogy valószínűleg már soha nem beszélhetnek, nem lehetnek boldogok egymással a való világban, ezért könnyen belement a "játékba", s idővel teljesen megfeledkezett az igazából tőle pár méterre fekvő, az életéért küzdő John-ról, hogy azzal a John-al lehessen, akit szeretett, és évek óta várt. A találkozó így tehát tökéletesre sikeredett, s valóban boldogan váltak el egymástól. Akkor úgy érezte, hogy valóban ő az, akit párjául szánt a sors. A búcsúzás azonban ráébresztette,hogy ez mind csak a képzeletükben történt meg velük, egy olyan világban, ami talán soha nem jön el...

Remegve ocsúdott fel az "álomból", s újra ott ült a műtő előtt. Gyengének, és fáradtnak érezte magát, mégis szinte görcsösen próbált visszatérni abba a lelkiállapotba, abba a világba , ahol kettejükön kívül más nem számít, de nem sikerült. Ha becsukta a szemét újra és újra csak azt látta, mint bárki más ilyenkor...a sötétséget...

Már órák óta várt,mire egyszer csak kinyíltak a műtő lengőajtói, és kijöttek az orvosok. Veronica odaszaladt az egyikhez és kétségbe esetten érdeklődni kezdett

-Doktor úr!Hogy van John?Ugy fel fog épülni?

-Sajnos, nem tudok jó hírekkel szolgálni. A sérülései nagyon súlyosak voltak, el kellett állítanunk a belső vérzést, ami sikerült is, ám a műtét közben kómába esett. Jelenleg gépek tartják életben. Fájó, hogy ezt kell mondanom, de nagy valószínűséggel nem éri meg a reggelt.Ezért ajánlom, hogy menjen be hozzá, beszéljen hozzá, s bízzon a csodában...

Veronicát szinte letaglózták az orvos mondatai. Nem értette, hogy lehet egy orvos ennyire őszinte, és rideg egy ilyen helyzetben, mikor a szokás azt diktálná, hogy ködösítsen, s hamis reményekkel táplálja őt. Persze ő már a bizonyos lelki-kapcsolat megszakadása után érezte, hogy nagy a baj, de az igazság, ily könnyedén kimondott szavai nagyon megrémisztették...

Lassú léptekkel közeledett John ágya felé, igyekezett nem nézni a férfi magatehetetlenül fekvő testére. Leült mellé, s két keze közé fogta John hosszú ujjait. Próbálta kizárni agyából a fájdalom legkisebb gondolatát is, de ahogy az arcára nézett, - amit szinte teljesen eltakart a lélegeztető gép - a szomorú látvány legyőzte, s könnycseppek jelentek meg szemeiben, s végtelenül lassan végigfolytak az arcán. Ahogy a szomorúság egyre jobban eluralkodott rajta, egyre nagyobb erővel szorította John kezét. Majd a különböző csövektől nem zavartatva ráborult a férfi mellkasára és szíve szakadtából zokogott. Egyszer csak érezte, hogy óriásit dobban a szíve, felegyenesedett, s könnyektől fátyolos szemével látta, hogy különös fény veszi körül John testét, s a fény lassan alakot öltött és kiszakadt porhüvelyéből. Az alak lassan Veronica mellé lépett, s a füléhez hajolt

-Ebben a világban nem lehettünk boldogok, de egyszer eljön majd a mi időnk is. Mindig is szeretni foglak, és várok Rád, és arra, hogy bekövetkezzen, amire vágyunk. Sajnos most mennem kell, de még találkozni fogunk, ezt biztosan tudom...- S lágy csókot nyomott Veronica homlokára, majd lassan eltűnt...

Az írónő ezután cseppet sem volt szomorú, hiszen tudta, hogy be fog teljesedni valamikor, amit az eltávozó John lelke ígért neki. A férfi testét végrendelete szerint kevés rokona, barátja részvételével egy ősi szokás szerint felállított máglyán hamvasztották el.

Veronicának hónapokkal később sikerült összegyűjtenie a férfi összes irodalmi munkáját, melyeket aztán saját költségén kiadva a nyilvánosság elé is tárt. John Baker nevét megismerte a világ, de őt magát, csak egyetlen ember ismerte igazán...Veronica Rosefield...