Egy karosszék naplója

Beküldő: Dabóczy Gergely
Beküldés ideje: 2009. augusztus 27.

Sir Singleton már nem mai bútordarab volt. Eljárt felette az idő, ez meglátszott a karfáján, a párnázatán, és a huzaton, melyet viselt. Mégis, rendületlenül és hűségesen szolgálta első és egyetlen gazdáját.

Sir Singleton helye a könyvtárszobában volt a kandalló előtt. A karosszék főleg az estéket szerette, mikor a ház ura, elköltvén vacsoráját, egy pohár konyak és egy jó szivar társaságában elfoglalta rajta a helyét. A könyvtárszobából óriási üvegajtók nyíltak a villa parkja felé, a teraszra. Sir Singleton egész évben csodás panorámában gyönyörködhetett. Kiváltképp a téli estéket szerette, mikor a kandallóban ropogott a tűz, és közben bámulhatta a hóesést.

 Valamivel több, mint negyven év alatt láthatta, hogyan változik a park képe évről-évre. Hogyan vágják ki az elöregedett fákat vagy bokrokat, miként ültetik a régi helyére az ifjú suhatagokat, és azok hogyan nőnek meg. Láthatta a cselédséget cserélődni. A gazda gyermekeit, majd unokáit játszani a kutyákkal. És láthatta azt is, ahogyan a kutyák születnek, és elpusztulnak. Láthatott sok kerti mulatságot, sütést, táncot, és síró arcokat.

 Sir Singleton szerette, ha a tavaszi szél koncertet ad a park fáinak lombjain.

 Szeretett nyári reggeleken a fakopáncs hangjára ébredni. Szerette a távolról beszűrődő kacagó hangokat, a vízcsobbanás hangját, mikor a gyerekek a medencébe ugrottak. (Az öreg karosszék sajnálatára a medencére nem látott rá.)

 Szerette mikor a hulló, sárgás-barna levelek között osont az ősz.

 De a legjobban azt szerette, mikor a tél fehérre festett mindent. Várta a téli reggeleket, mikor a szobalány szellőztetett, és a hideg levegő felkúszott a lábain keresztül egészen a támlája tetejéig, majd tovább, megtöltve a szobát friss levegővel. Ilyenkor egy jóleső borzongás futott végig a huzatain, a rajta lévő kis bolyhok meg-megremegtek. A kandalló tüze hamar visszamelegítette a szobát.

 Csak a szoba volt változatlan. A szobában megállt az idő, és Sir Singletonnak ez így tökéletesen megfelelt. Sosem hagyta el a szobát, mégis az ajtókon keresztül egy kisebb világ tárult elé, mely világot jól ismerte.

 Sok évtizeden keresztül fáradhatatlanul biztosított kényelmes helyet az úrnak. Az esti szivar füstjében maga is megmártózott, a konyakospohár pereméről lecsöppenő italt olykor ő maga is megízlelhette.

 Sir Singleton állandó társa volt Miss Madlein az íróasztal. Bizalmas diszkrét viszonyt ápoltak ők ketten. Szerelmük bár plátói volt, annál hűségesebb, és őszintébb.

 Miss Madlein nem sokkal volt fiatalabb Sir Singletonnál. Kicsivel később került ő a házhoz, mint Sir Singleton. Mikor először megpillantották egymást tudták, ez szerelem első látásra. Ívelt formáin az idő mit sem fogott, ám csillogása valamivel alábbhagyott már, asztallapján néhány keményebb tárgy koppanásának nyoma és egy - két kör alakú folt árulkodott koráról.

 Az asztalon, egymásra helyezve, állandó vendég volt három könyv, melyeket az úr esténként olvasgatni szokott. Sorban haladt a könyvekkel; Ha az egyikkel végzett, azt visszatette a könyvespolcra, a helyére, majd levett egy másikat és az asztalra tette, a könyvoszlop aljára.

 Sir Singleton ezt az állandó könyvhármast még évekkel ez előtt elnevezte „a könyvek triumvirátusának”, amin Miss Madleinnel mindig igen jót nevettek.

 Miss Madlein legjobban a textilkötésű könyveket szerette, mert az, mikor rátették vagy levették róla megcsiklandozta, és mikor rajta hagyták, melengette.

 Mindkét bútordarab szerette a könyvek illatát. Különösen odafigyeltek a papírlapok jellegzetes hangjára lapozáskor. A csend, az olvasó  generálta álomszerű csend körülfonta, betakarta őket. Ezt a csendet olykor megszakította egy-egy sóhaj vagy nevetés, és néha együtt érzően pillantottak egymásra, ha a sírástól megrázkódott a Báró úr teste.  

Egyik téli este, miközben az úr a szokásos esti szivarozása közben a füstfelhőn keresztüllesve egy könyvet lapozott, bekopogott a komornyik. Ezt oly ritkán tette, hogy az úr felhúzott szemöldökkel fordult az ajtó felé. A komornyik tudta, hogy az urat ebben az órában csak vészhelyzet esetén zavarhatja. Miss Madlein kérdő pillantást küldött Sir Singleton felé. A komornyik kimért hangon megszólalt, majd a Báró felállt, a könyvet az asztalra tette a konyakos pohár mellé, majd ő is mondott valamit. Sir Singleton és Miss Madlein számára teljesen érthetetlen emberi beszéd röpködött a levegőben, az arcokról és a hanglejtésekből olvastak csupán, amiből megállapíthatták, hogy valami baj van. A komornyik elment. A Báró leült a székre, és csak meredt maga elé a szőnyegre. Tekintete elveszett a szőnyeg mintáiban. Bal kezével nyugtalanul dobolni kezdett az asztalon, jobb kezét a szék karfáján pihentette, a benne tartott szivar vékony füstöt eregetett magából. Egy leégett hamudarab hangtalanul a szőnyegre hullott.

 Ekkor az ajtó kicsapódott, és három fegyveres katona lépett be. Mögöttük jött a szobalány és a komornyik, ez utóbbi erősen gesztikulálva, hangosan magyarázott.

 Az egyik katona előre lépett a Báró felé, és kemény pattogó  hangon utasította valamire. Az úr felállt, valamivel csendesebben válaszolt, hangja alig észrevehetően megcsuklott. Ekkor a komornyik berontott az ajtón a Báró és a katonák közé állt, közben hangosan magyarázott. Az elöl álló katona puskatussal a gyomrába vágott, mire a komornyik összegörnyedt, és a padlóra rogyott. A szobalány odaszalad hozzá, hogy felsegítse. A Báró, nyugalomra intette a katonákat, és mintegy megadva magát, a karját széttárva, a vállát megrándítva elindult az ajtó felé. Mikor bátortalan léptekkel elhaladt az első katona mellett, az puskájával megtaszította a Báró hátát, és az ajtó felé lökte. Hirtelenjében mindenki elhagyta a könyvtárszobát. Az ajtót maga után behúzta a szobalány. Miss Madlein szinte remegett a félelemtől, aggódó tekintetét le sem vette Sir Singletonról. Talán így merített erőt belőle, mert Sir Singleton erős akarattal gyűrte le félelmét, inkább a düh, és a tehetetlenség béklyója volt leolvasható róla. Tekintete megakadt Miss Madleinén, erre kissé ellágyulva, vigasztaló pillantással nyugtatta meg.

 Az ajtón túlról emberi kiáltásokat, veszekedéseket hallottak. Csörrenések és puffanások hangja szűrődött be a szobába. A két bútordarabot a bizonytalanság kényelmetlen, és aggasztó indái fonták körül. Fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik. Az addigi kényelmes, lassú, számukra kellemesen monoton és kiszámítható mindenapjaikat az előbbi események annyira felkavarták, hogy össze voltak zavarodva. Már-már azt hitték, ez valami borzalmas álom lehet, annyira idegen volt számukra az, amit átéltek.

 Felocsúdva belső, elmélyült gondolataiból Sir Singletonnak feltűnt a hirtelen beállt csend. Ha lehet ez, ugyanolyan félelmetesnek hatott most, mint az előbbi zűr-zavar. Miss Madlein üveges tekintettel nézett maga elé, annyira elmerült zavarodottságában, hogy szinte nem is volt jelen a könyvtárszobában. A lábai egyszeriben megereszkedtek, az asztallapja pedig enyhén homorúvá hajlott, amit bár szabad szemmel nem is lehetett látni, ám a konyakos pohárban maradt ital elárulta.

 Dübörgő  hanggal egy teherautó állt meg a terasz előtti kavicsos úton. Miss Madlein felocsúdott, és Sir Singletonnal együtt szomorú  pillantással figyelték a kinti eseményeket.

 A báró, kezében egy bőrönddel botladozva ment a teherautó platója felé. A ponyva alatt többen is lehettek, mert az öreg Báróért segítő kezek nyúltak ki, mikor megpróbált hátul felkapaszkodni. Bőröndjét valaki beemelte, majd felhúzták őt magát is. Egy ember kikukkantott, körülnézett, majd mikor az egyik katona ráordított, visszahúzta a fejét a ponyva alá. Két katona beszállt a teherautó fülkéjébe, majd elindultak. A komornyik szótlanul állt a hóesésben, a szobalány pedig a komornyik mellkasára hajtott fejjel zokogott, amit csak a meg-megrázkódó test árult el. A teherautó mögé egy motorbicikli fordult, lámpájának sárgás fénye egy félkörívben végigpásztázott a komornyikon, bevilágított az üveg teraszajtón, végigszaladt az karosszéken, az asztalon, és a falon, majd mikor motorbicikli egyenesbe állt, a fénycsík szuronyként előre szegezve felhasította a sötétséget. Megvilágította a hulló hópelyheket, és beleütközött a távolodó teherautóba.

 Elmentek és itt hagyták a csendet. A csendet, ami most nem az az édes és nyugodt "olvasó csendje" volt, hanem a rémületé.

 Ebben csendben telt el egy év.

 Még azon az éjjelen, mikor a Bárót elhurcolták, a cselédség távozott a villából. A mozdulatlanság az egész villában szétterjedt. Sir Singleton és Miss Madlein kezdeti rémülete alábbhagyott, majd keserű nyugalomba fordult. A nyugalomnak ez a fajtája még számukra is szinte elviselhetetlen volt. A könyvtárszobában rég nem nyílt ki az ablak, a levegő már kissé áporodott volt, bár nem volt annyira zavaró, rengetek könyv jó illata uralkodott még mindig. A tűz már rég elhamvadt. Az asztalt, és a karosszéket finom fátyolszerű por takarta. A konyakospohárból az alkohol elpárolgott, csak valamilyen sárgás, olajszerű anyag ült a pohár fenekén. Az ital egykori szintjét egy halvány, vízszintes, a pohár pereméhez viszonyítva, ferde vonal jelezte. A pohár mellé tett nyitott könyv álmosan ásított a plafon felé. Egy félbehagyott mondat várta, hogy befejezzék.

 A két bútordarab a hatalmas üvegajtón keresztül követte az évszakok múlását.

 A havat a teraszról, nem lapátolta el senki, csak a napsugarak tüntették el idővel. A parkban elburjánzott a növényzet, a fű magasra nőtt. A faleveleket a lépcsőkről csak a szél söpörte arrébb. Majd mikor ismét leesett az első hó, Sir Singletonnak hiányérzete támadt. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett, aztán rájött, hogy a hiányérzete honnan ered: A hóesés látványa már nem okozott neki akkora örömöt, mint azelőtt. Közönyösen bámult kifelé, és a csalódottság lyukat mart szívében.

 Azon a télen hatalmas hó esett. A varjak serege ide-oda repkedett a park két legnagyobb fája között.

 Egyik éjjel, Miss Madlein arra ébredt, hogy halk duruzsolást hall az ajtón túlról, valahol messze. Először azt hitte, csak a képzelete játszik vele, de a zajok egyre csak erősödtek. Ajtók csapódtak, és az egyre közeledő léptek hallatán Sir Singleton is felocsúdott. Reménykedve vártak, és végre kinyílt az ajtó. Egy katona állt ott, tetőtől talpig havasan. Körbenézett a szobában, majd megjelent a válla felett egy másik fej is. Mutogattak a polcokra, az asztalra, a székre, majd mindketten kimentek a szobából. Ahol álltak egy is tócsa csillogott a padlón.

 A két bútordarab rendkívül csalódott volt, és újra hatalmába kerítette őket az aggodalom.

 Kis idő  múlva a két katona visszajött. Odamentek Miss Madleinhez. Az asztal tetejéről lesöpörtek mindent. Kis porfelhő szállt fel a levegőbe, a pohár a padlóra esve széttört, a könyvek halk puffanással estek a földre, szintén vékony fátyolszerű porvihart kavarva.

 Az asztal lapját, a por és a hólé keverékéből létrejött vékony sárréteg félkörívben csíkozta be.

 A katonák két oldalról megragadták az asztalt, nagy lendülettel felemelték, és araszolni kezdtek az ajtó felé. Miss Madlein borzasztóan megijedt. Még ifjú korában történ, hogy letették arra a helyre, ahonnan évtizedek óta el sem mozdult. Szokatlan volt a magasság, félelmetesnek hatott, hogy a lábai a levegőbe meredve lógtak. Az addig stabil környezete, imbolygott. Behunyta a szemét, és próbált lelkiekben a lehető legtávolabb kerülni a valóságtól. Az ajtón kifelé menet az egyik fiókjának a gombja az ajtófélfának ütközött, és letört. Sir Singleton hangtalanul kiáltott egyet. Nagyon féltette Miss Madleint, és megint átkozta önmaga tehetetlenségét.

 Mintha az idő lelassult volna, a fiók gombja hangtalanul úszott a levegőben, majd egy apró koppanással a padlóra esett, és elgurult.

 Ezt, sem a katonák, sem Miss Madlein nem vette észre. Csupán Sir Singleton látta, hogy mi történt. Először éles fájdalmat érzett, majd a fájdalom őrült, de tehetetlen dühbe csapott át.

 Egyszeriben a szék karfája hangosan reccsent egyet, és a két karfa tetején hosszában egy repedés keletkezett. Miss Madlein kinyitotta a szemét; a két katona megállt, és a székre néztek.

 Az egyik mondott valamit a másiknak, az rándított egyet a vállán, majd folytatva a munkát, kivitték az asztalt a szobából. Sir Singletont most már semmi sem érdekelte. Megadva magát szomorúan bámulta a pohár törött cserepeit. Nem gondolt semmire.

 Kis idő  múlva a két katona ismét megjelent a szobában. Odamentek Sir Singletonhoz, majd megragadták, felemelték, és őt is kivitték a szobából.

 Mikor Sir Singletont a hallban letették, lába nekikoppant valaminek. Legnagyobb meglepetésére és örömére ott találta maga mellett Miss Madleint, ráadásul, szokatlanul közel. Megkönnyebbülve sóhajtottak mindketten, majd Miss Madleint elpirulva lesütötte szemét. Sir Singleton kissé feszengve kihúzta magát, és boldog volt, hogy lábuk összeért.

 Három katona a jókora kandalló előtt ült, amiben tűz égett. Mintha figyeltek volna arra, hogy a láng ne legyen túl nagy, mindig csak egy-egy kisebb fát dobtak rá, ami mégis elegendő volt ahhoz, hogy sárga fénybe burkolja őket, és árnyékot táncoltasson a falakon. A három katona ritkán szólalt meg. Fegyverük, felszerelésük nem volt. Az volt mindenük, amit éppen magukon viseltek. Olykor-olykor váltottak pár szót, de leginkább magukban elmerengve üldögéltek. Minden apró neszre felfigyeltek. A nagyobb zajra felriadtak, mindhárman egy-egy ablakhoz siettek, és kilestek az éjszakába. A szél fújt, zörgette az ablakokat. A parkból a fák suhogása is behallatszott, a kémény mellől a tetőről megcsúszó, kisebb hókupacok puffantak a földre.

 Miss Madlein és Sir Singleton az izgalomtól kimerülten aludt el.

 Valamikor hajnal felé, Sir Singleton csattogó hangra ébredt. Mikor kinyitotta a szemét, fátyolos tekintetén keresztül látta, hogy az egyik katona egy baltával le-lesújt maga elé.

 Oldalra pillantott, és észrevette, hogy Miss Madlein nincs mellette.

 Mintha villám csapott volna belé, tekintetét visszarántotta a katonára, és valami szörnyű látvány fogadta. A másik két katona ölbe emelte a széthasított fadarabokat, és a kandalló mellé letették a földre. Egyet-egyet a tűzre dobtak. Miss Madlein a katona előtt feküdt, sápadt, erőtlen mosollyal próbálta megnyugtatni Sir Singletont. Ebben az utolsó mosolyban benne volt az együtt töltött negyven év minden emléke.

 Miss Madlein tekintetéből Sir Singleton leolvashatta, hogy amit tesznek vele, nem okoz fájdalmat.

 Mikor Miss Madlein örökre elaludt, Sir Singleton kétségbeesett fájdalmában rettenetesen magányosnak érezte magát. Kezdeti félelmét, felváltotta a türelmetlenség. Most már várta, sőt akarta, hogy ő is sorra kerüljön. A baltát, és a kandalló tüzét már megváltásnak vélte. Hiszen ha végre már ő is a kandallóba kerül, akkor hamvai ott lesznek összekeveredve Miss Madleint hamvaival. Tökéletesen eggyé válhatnak, olyan közel kerülhetnek egymáshoz, mint még azelőtt soha.

 Sir Singleton csak vár, és várt. Hol türelmetlen volt, hol teljesen megadta magát. Hol dühös volt, hol pedig kétségbeesett. Egyetlen dolog éltette még, bizakodott, hogy rövidesen ő is sorra kerül. Észre sem vette, mikor elaludt.

 Mikor kinyitotta a szemét a tűz már nem égett a kandallóban. A katonákat pedig sehol sem látta.

 Már világos volt, a szél is elállt. A bejárati ajtó tárva nyitva volt. Sir Singleton egyedül állt a kandallóval szemben. Ilyen fagyott csendet még nem hallott. Gyűlölet kerítette hatalmába. Gyűlölte ezt a házat, gyűlölte a csendet, és gyűlölte az embert. Gyűlölete pánikba csapott. Egyedül maradt.

 Keserűségében úgy érezte mélyen, valahol a huzat alatt, valami tompán megreccsen benne. Ezután egy hatalmas rúgó az ülőpárna huzatát  átszakítva kirobbant belőle. Sir Singletont gyengeség fogta el, ránézett a még remegő rugóra, bágyadtan mosolygott, lehunyta a szemét, és örök békesség szállt a szívére.