Égésnyom

Beküldő: Szabó Lili
Beküldés ideje: 2010. április 11.

’Csak szólj, s hang a hangra lassan válaszol.
Behunyt szemmel figyelsz, ismersz jól,
Tudod, hogy messzi úton járok már valahol,
És olyan jó, jó’

Sszsz! –  a felszisszenéssel egy időben a tepsi is csattant a konyhakövön. Az áfonyás muffinok fejjel lefelé szerencsétlenkedtek, némelyik teste teljesen kifordult a formából. Az édes süteményillat belengte a lakást. A gyerekek a kertben játszottak, és Ibolya a muffinok felszedegetése közben az iskolai farsangot átkozta. Hagyján, hogy éjszakába nyúlóan varrta az űrhajós jelmezt meg a Csipkerózsika ruhát, de hogy a hétvégéje is a mulatságra való készüléssel teljen! Mindegy, a gyerekek boldogok. Büszkék a maskarájukra és süteményeikre, nem mellesleg az anyjukra, aki mindezeket készítette. Ennyi elég is. Tibor még nem ért haza, bár ha otthon van se nagy segítség. Mókázik a srácokkal vagy barkácsol a műhelyében. Eleve műhelynek, mi több műteremnek nevezni egy 5*5 méteres sufnit! Ráhagyta. Az az ostoba tepsi tényleg forró volt, átlósan égette meg a csuklóját, már most ott piroslik a nyoma. Újabb heg, szinte tökéletesen illik egy régibe. A régi ’sérülése’ alig 4,5 mm – hajdanán lemérte, csakhogy tudja mi marad a nagy szavakból – szilárd kis forradás, az elmúlt 28 évben csak izmosodott. Hogy az ember lánya soha ne feledje azt az éjszakát. A végek és végzetek éjszakáját. A bohémság és szertelenség éjszakáját. Az éjjelt, ami rendeltetésszerűen magával hozta a keserű eszmélések reggelét. Legyintett, majd felmosta a konyhát.

’Ha szól, eláraszt a hömpölygő idő,
S néhány halvány arcot hív elő,
Szelíd emberek voltak, s nincsenek,
És hozzám szólnak, vagy a szél hoz egy sóhajt.’

Mióta főszerkesztő  lett több a munkája és rugalmasabban kezeli a szabadidejét. Asztalát megjelenésre érdemes alkotások halmaza borította. Szomorúsággal vegyes büszkeséggel töltötte el a kegyetlen szelektáció. Az újság terjedelme véges volt. A címlapfotó aktuális javaslatait böngészte. „Ibolya, Ibolya! A művészeti vezető keres! Ibolya hallasz? Felveszed? Merre jársz?” Hát nem itt, - mormogta maga elé miközben felvette a telefont.

’Meddig jössz velem, hogyha hívlak,
Csukott házakon nyitni ablakot,
Hova napsugár rég nem ragyog?
Meddig jössz velem, hogyha hívlak
Hűvös messzi tájba menni mindhiába?’

Nem hagyta nyugodni az a kép. A lap már a nyomdában, a család álomban, ő pedig már a 7852-ik báránykát számolta. Igaz, nem pont olyan volt, amilyenre emlékezett. Már amennyire emlékezett. Mégis. Fekete fehér fotó, olyan életszagú. Sokat tapasztalt paraszt bácsi ül a mezőn. A földjén, vagy annak szélén. Kezében bicska, rajta a zsírját villantó szalonka, ölében kenyérvég. Nadrágszára feltűrve, inge csupa folt. Látta már ezt a képet valahol. Nem egészen így, de mégis. Gyakornok volt, anyagot kellett gyűjtenie a hazánkban tomboló környezetvédelemről. Talán erre hivatkozott, mikor napzáró előtt néhány órával elviharzott. Zuhogott az eső, a csizmája teljesen átázott, mire beesett múzeum fűtetlen előterébe. Aznap akció volt: egy jegy áráért az összes tárlat megtekinthető. Ezt már Bandi mondta, aki húsz perce rendületlenül várta. A portástól való nehéz és hosszadalmas elbúcsúzás után az órájára nézve tudta, hogy késni fog. Ahogy azt is, hogy Bandi megvárja. „Tudod, hogy mindig megvárlak.”  Nyugtatta meg a fiú, kinek a szeme se állt jól, Ibolya mégis tudta, hogy számíthat rá.

’Csak szólj, hangról-hangra másképp érkezem,
S valamit talán súgnak még nekem
Az ismeretlen, rég volt emberek,
És tőlük van az összes hang és szó, a rossz és jó.’

Ebédidőben ment a galériába, remélve, kevesen lesznek. Leginkább senki. Milyen hely ez? Jellemző. Valami földalatti bungaló, néhol erősebben világító izzókkal. A falon penészfoltok és vakolat. Innen-onnan összeszedett asztalkák, hozzájuk nem illő székekkel. Az egyik sarokban egy megboldogult lóca árválkodott. Fűtés természetesen nincs. Állt az abszurd hely közepén és arra gondolt, ha Bandi látná, hol lógnak a munkái, oda lenne a gyönyörtől. Szerencsére a tulajdonoson kívül senkit sem talált, ő meg az ebédjével foglalkozott helyette. Tőle maradhat, ameddig akar, csak hagyja békességben elfogyasztani a babgulyását. Azt hitte Bandi képzeletbeli örömét nem lehet felülmúlni. Tévedett. Ahogy annyiszor vele kapcsolatban.

’Hát meddig jössz velem, hogyha hívlak
Jobban érteni régi képeket,
Újra kezdeni, ami elveszett.
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak?
Míg a szívem hajt, végig jössz-e majd?’

A különböző  pillanatokat megragadó portrék között akadt egy, ami nem illett a sorba. Szabályosan lebénult. Egy örökkévalóságig állt és nézte a képet, meg amit rejtett. Színes volt. Nem az a vibráló szín kavalkád, amibe belefájdul az ember feje, hanem az a határokat feszegető fajta. Zöld női szempár kacag határozottan a kamerába. Sötét pilláit derűsre festi a finoman ráhulló citromsárga szemfesték. Gesztenyelevélszerűen szétágazó ujjai közül sejlik ragyogó tekintete. Arca két tenyere védelmébe süpped. Tűzpirosra lakkozott körmeiből árad a szenvedély. Jobb mutatóujja csak félig lapított ki egy könnycseppet. Száradásra váró elemei izgalmassá teszik szeme sarkát. Mennyire dühös volt! Bandi napok óta nem kereste, és persze Ibolya se hívta. Büszkeség is van a világon! Aztán egyszer csak megjelent délután a szerkesztőségben. Aznap a körúti turkálóból szerzett sárga garbójában ment dolgozni, és hirtelen nagyon sajnálta, hogy nem valami csinosabb darabot választott.

Tudok egy jó helyet. – közölte Bandi.
Dolgoznom kell.
Jó.
Különben is, miért mennék Veled?!
Csak. Mert süt a Nap.
 

’Meddig jössz velem, ha hívlak
Őket keresni, akik szerettek,
Örök fák alatt, örök föld felett?
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak
Repülni, mint a képzelet, mint a víztükörben a fellegek?’

Állt a valahai kocsmából avanzsált galéria közepén, nézte a képeket, mosolya beragyogta a teret. Ráncai kisimultak és a néhol rosszul megvilágított fotók között nyugalom fogta el, hogy Bandi boldog. Az utcán az éjszaka fényei mutatták a haza vezető utat. A sötét taxi üvegen újból felismerte saját arcát. Egy férfira gondolt, aki rég elfeledte a múltat, s vele együtt őt is. Egy férfira, aki valahol, messze, szabadon a világot járja. A férje vacsorával várta, a gyerekek még mindig a farsangi jelmezükben pompáztak. A kicsi kézen fogta, behúzta a szobába, csillogó szemei elárulták, valami különlegesre készül. Épp a csuklójánál szorította, ahol még zsibbadt az új égésnyom. Egy új heg, aminek a vége összeért egy régivel.

’Meddig jössz, ha hívlak,
Hogyha megérteném, utak nincsenek,
Csak az érzés van, csak a hang vezet?
Meddig jössz, meddig jössz?
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak,
Hogyha látod már, hova indulok,
Hogyha nem tudom, vissza hogy jutok?
Meddig jössz?’