Fölöttem

Fölöttem egy kisleány lakogat, aki telesírja a napokat. Nem pityereg, nem rídogál, még csak nem is szipog-szepeg, hanem bömböl. Hajnalok hajnalán szokta leginkább kiereszteni a hangját, amikor más az igazak álmát aludná, no meg délután, az ebédet követő csendes elmélkedés idején, de tulajdonképpen nem válogatós. Ha úgy látja jónak, bármikor rázendít. Amint hozzáfog, beindul a láncreakció: - Már megint mi bajod van? Csinálj már valamit ezzel a gyerekkel! Miért ordítasz, mondd meg!

Nagy sokára nyugszik csak meg a hölgyecske, aki egyébként rém aranyos. Gyakran kiül az erkélyükre, lelógatja lábait, közvetlenül az ablakom alá, onnan kalimpál mezítláb, lelkesen. Ha felnyúlnék egy partvissal, megcsiklandozhatnám. De nem teszek semmi ilyet, nehogy még megijesszem.

Nagyjából fél évvel ezelőtt költözött fölém a család. Már megjelenésük előtt azt hittem ránk szakad a pokol. Heteken át fúrtak, falaztak, romboltak a fejünk fölött. Úgy éreztem, szétpattan az agyam, ezért felmentem. Munkásnadrágos, öreg szaki izzadt a fúró végén, fiatal srác hordta alóla a sittet. Meggyötört arccal jelezte, rövidesen vége lesz az egésznek, csak türelem. Akkor még nem sejtettem, hogy a java ezután következik, hamarosan megérkeznek a lakók és megpróbálnak élni. A mama magas sarkú klumpában kopog, a nagyfiú hegedülni tanul, a kisleány zokog, az apa iszik és ordít.

Néha beülnek az autóba, ismeretlen helyre vándorol a család. Olyankor kikapcsolom a zenét, az ablakba állok, és gyönyörködöm a közeli kert békéjében. Nyaranta a tanító zajmentes élettérről

álmodik.  

Szintia

Szintia egy őz. Annyira őz, amennyire egy ilyen kecses állat egy elsőbés iskoláslány személyébe beköltözhet. Ahogy a fejét tartja, őztartás, ahogy mozdul, őzmozgás, futása őzszökellés, ahogy ül, őzkuporgás.

Azt hiszem, az iskolapadban a legőzebb, amikor olvasásra kerül a sor.

Tudvalevő, az őzek félénk, zárkózott, csendes állatok, ezért semmi meglepő nem lehet abban, ha a tanító néni így szólítja fel Szintiát az olvasásra:

-  Szintike, kiabálj, jó, szívem?

-  Jó! - ígéri meg minden alkalommal az őzleány, és jellegzetes őzköhécseléssel elrebegi a maga három-négy mondatát, amitől mindenki azonnal zavarba jön, mert kétségkívül valami elhangzott, de hogy pontosan mi, az rejtély a javából.  
 
Gyuszika

Gyuszika az új tanév meglepetése számomra. Gyenge képessége, rossz magaviselete miatt magántanuló lett, heti két alkalommal jár iskolába. Keddenként én próbálkozhatok nála az angol nyelv oktatásával.

- Mire számítsak?- kérdeztem főnökeimet, kollégáimat, és teljes volt az egyetértés, hogy nagyjából semmire. A fiatalember éppenséggel olvas, még számol is, de az angolhoz nem sok köze van.

Régi ismerősöm Gyuszika, annak idején együtt kezdtünk iskolába járni, de már évek óta nem láttam, pedig véletlenül mindketten ugyanúgy váltottunk. Egyazon időben érkeztünk ebbe az intézménybe. Belőlem közben a második bések Józsi bácsija lett, belőle magántanuló.

Magasra nőtt, beesett szemű, csontos legény. Jól emlékszem, a régi iskolában milyen szorgalmasan püfölte társait. Mostanra mintha megnyugodott volna. Halk szavú lett, illedelmes, kötelességtudó.

- Csókolom, Józsi bácsi!- köszön, és már pakol is elő a táskájából.

Ejtünk néhány szót és kissé meghökkenek, mert olyan a hanghordozása, mint aki nyugtatóktól álmatag: fakó és hangsúlytalan.

Számolással kezdünk. Előbb tízes számkörben, one-two-three, utána tíz fölé megyünk, majd egészen százig. A táblánál mozgatom, a munkafüzetében dolgozunk, csendben, nyugodtan. Örömmel látom, hogy egyáltalán nem hülye. Nagyon jól megjegyzi a nem túl könnyű kiejtésű szavakat, az eleven, a twelve, a twenty-three is tökéletesen hangzik a szájából.

Eltelik az óra, kicsöngetnek. Gyuszika feláll, kezd összepakolni, hangtalanul. Egyszer csak rám néz, és megszólal:

- Pedig maga nagyon szigorú volt régen! De most nagyon jó volt magával tanulni!

- Örülök neki! - mosolygok vissza, s arra gondolok, talán tényleg  csak egy kis türelem kell minden elveszett gyermekhez, és semmi más.
 
Mulo

Egy többszörösen bukott előéletű cigánylány, nagy, lóbarna szemekkel, kissé elmebajos röfögéssel kiperdült elém egyszer az iskolafolyosón, és a tőle telhető legmélyebb gúnnyal rám kiáltott:

- Mulo! Itt van a Mulo!

Zavartan pislogtam vissza, nem értettem, miről beszél. A hangsúly alapján szánalmas, megvetésre méltó állatnak bélyegeztek éppen, és ez nem kifejezetten jó érzés. Amennyire lehetett, megpróbáltam elfogadni a furcsa reakciót, hiszen pontosan tudtam, ez csupán a félelem, a bizalmatlanság jele. A lány alig ismert engem, éppen csak látott az iskolában, fogalma sem volt róla, miféle gondolatok forognak a fejemben, milyen érzések kavarognak bennem. Eltelt egy hónap, kettő, szaporodtak a vele való találkozások, s minden alkalommal előjött ugyanaz a gúnyos név, ugyanaz a megvető hanghordozás.

Nem kérdeztem, miről lehet szó. Úgy véltem jobb, ha nem tudom.

Csak amikor az iskolát magam mögött hagytam, s mint egy megpakolt bőröndöt cipeltem magammal a benne szerzett élményeket, akkor nyomoztam ki különös csúfnevem eredetét:

„ Vámpír féle alak a Mulo, ki halva született gyermekből lesz. Harmincadik évéig nő, és csak akkor tér be a holtak országába. A Mulo testében nincs csont, mindkét kezén hiányzik a középujj, melyet sírjában kell visszahagynia. Társai minden évben egyszer, születése napján megfőzik, hogy új életerőhöz jusson. Újév éjjelén a Mulók nőket szoktak elrabolni, kiket nagy üstökben megfőznek, hogy csontjaik kihulljanak, és ők csontnélküli Mulo-asszonyokká váljanak. Azért is a vándorcigánynők ezen az éjjelen fekvőhelyök alá csattantyú magot hintenek, hogy távol tartsák a Mulokat.”

Hajjaj

Alíz egy hónapja járt már iskolába, amikor odajött hozzám, és kijelentette:

- Józsi bácsi, én már tudom, ha nagy leszek, mi leszek: tanár!

- Igazán? És miért pont az?

- Mert akkor a többi gyereket tudom tanítani, és még játszani is lehet velük.

Mosolygott, mint a vadalma, valósággal beleragyogtak a szemei a kijelentésbe, látszott, máris el tudja képzelni magát ebben a számára kedves szerepkörben.

Eltelt az ősz, a tél, jött a tavasz, március, április, május. Májusban egyszer az uzsonnaidő alatt váratlanul elém pattant:

- Józsi bácsi, tudod, mi leszek, ha nagy leszek?

Válaszoltam volna, hiszen jól emlékeztem korábbi kijelentésére, elszántságtól túlfűtött tekintetére, de ő máris mondta a magáét:

- Író leszek! Azért, mert akkor legalább olyan szép verseket tudok írni, mint te! A gyerekek pedig örülni fognak neki, mert el is tudják majd játszani!

Mit lehet erre mondani? Gyönyörű pillanat volt, a legszebbek egyike. Nem is értem, miért dünnyögtem magamban utána halkan, hogy senki meg ne hallja:

- Hajjaj!

Szintia makkja

Iskolaudvarunk egy bokrokkal körülbástyázott szép darab betonpálya. A bokrok egyike mogyoró, és ez fontos, hiszen a mogyorónak termése van. A mogyoró termése egy iskolaudvaron nagyjából olyan érték, mint lakatlan szigeten a kókuszdió, csak nagyobb, hiszen méreténél fogva zsebben elfér, ölben szorgosan gyűjtögethető, ezáltal a többiek szemében státusszimbólummá emelhető.

Szintia, Dóri és Évi bukkantak rá elsőként e különös formájú kis bigyókra, amelyeket érdekes módon makknak neveztek el, és minden kijavításom ellenére makacsul kitartottak ennél a téveszménél.

A makk gyűjtögetése, rendezgetése, cserélgetése volt ősszel e trió legfontosabb időtöltése, mely Szintia életében kiemelkedő fontossággal bírt: ugyanolyan féltő gondoskodással rendezgette napi zsákmányát, mint egy tyúkanyó a költésre váró tojásokat. Szinte azt várta volna az ember, hogy ennyi melengetéstől egyszer csak kikelnek a makkcsibék. De nem ez történt.

Egyik délután Szintia síró arccal jött oda hozzám:

      -  Józsi bácsi! Az a fiú, elvette a legnagyobb makkomat!

Folytak a könnyei, szinte belerázkódott a hangtalan zokogásba.

Azonnal odahívtam a fiút, akinek ökölbe szorított kezében valóban ott lapult az elkobzott kincs, és feltettem neki a leghülyébb kérdést, amit egy tanár egyáltalán ebben a helyzetben feltehet:

      - Miért vetted el?!

A fiú konokul hallgatott, lehorgasztott fejjel.

      - Add vissza!

Egy pillanat sem telt el, máris régi gazdájához került az eltulajdonított értéktárgy, aki - túlzás nélkül állíthatom - úgy vette magához, mintha tulajdon testének, lelkének egy darabját szakították volna el tőle, mely most végre az érte kiáltó üres rész helyére került. Ekkor azonban egyetlen szemvillanás alatt felszáradtak Szintia könnyei, s azzal a jótékony mosollyal, melyet ezután többször is volt alkalmam megcsodálni arcán, a még mindig döbbenten álló fiúhoz fordult:

     - Tessék!  Legyen a tiéd! Majd keresek másikat!

És a szintén rá jellemző légiesen könnyed őztipegéssel elhagyta a színteret.

Pépes

Bemutató óra a napköziben. Az osztályban ott ülnek sorra a tanító nénik, minden figyelem Józsi bácsin és a második béseken. A táblán betűk, furcsa összevisszaságban, rűjóha, gús, nyáksár, és hasonlók. Ha megtaláljuk a helyes sorrendet, értelmes szavakat kapunk. A betűk mágnessel mozgathatók, könnyű helyre tolni őket. Az űrhajó, a súg, és a sárkány megfejtése után kipattan Dóri, és szerencsét próbál a seppével. Seppé, seppé -mi lehet ez? Segítségemmel sikerül megszülni a pépes kifejezést.

- Pépes…Mit jelent ez a szó? Ki tudná megmondani?

- Puha… finom…

- Igen, puha, finom… de mire mondják, hogy pépes? - nézek körül, és a szemem megakad Évikén.

- Évi, neked ezt jól kell tudnod, hiszen kistestvéred van… Mi az, ami pépes egy kisbabának?

Évike a tanár bácsira néz, elkerekednek a szemei a csodálkozástól, hogy ilyet ennyi ember előtt így ki lehet mondani, és csak félhangosan súgja a választ:

- A kakija…

Megint Gyula

Nálunk a magántanulók olyanok, mint az Első Számú Legvegyesebb Brigád tagjai: bármi kitelik tőlük. A különbség, mi szerint ők hús-vér emberek csak rontja a megítélésüket. Mivel osztályközösségbe nem ajánlott beengedni őket, ezért hetente néhány alkalommal külön tanárhoz járhatnak. Például hozzám.

Nem tudom, mi az oka, de nekem valahogy velük is szerencsém van. Itt ül velem például Gyuszika, akiről korábban már írtam. Angolozunk. Ez annyit jelent, hogy a segítségemmel szorgalmasan töltögeti a kizárólag neki készült feladatlapot. Rájöttem, szeret rajzolni, ezért több olyan próbatétel elé állítom, melyekben ezt gyakorolhatja. Tudása sajnos e téren is korlátozott, így fordulhat elő, hogy a következő szókapcsolat előtt megtorpan:

- Two bears… két… medve? Két medve… Ph… Én nem tudok medvét rajzolni!

- Ugyan már, kerek fej, két kis fül, nagy orr… próbáld csak meg…

- De én tényleg nem tudok…

- Semmi baj, akkor hagyjuk, menjünk tovább…

- De akkor nem teljesítettem a feladatot!

Ránézek. Ilyet még magántanuló nem mondott tanárnak. A gyerek kikéri magának a feladat mellőzését! Felhúzza a szemöldökét, szinte megbotránkozik.

- Hát akkor, tudod mit, én megrajzolom a fejeket, te pedig rajzold rá a füleket, az orrát, szemet, szájat, jó?

És Gyuszi, aki tíz éves kora óta bokszolni jár, és harminc meccsből csak három veresége van, két olyan macifejet produkál nekem, ami egészen felismerhető. Sem macskával, sem disznóval nem lehet összetéveszteni őket.
 

Zsák  a foltját

Kököjszi és Bobojsza, Biga csiga és Batka manó, Kukori és Kotkoda, Jánoska Alexandra és Engi Alíz. Hogy az utolsó párosról még senki nem hallott? Hogy nem is mesehősök?

Ami az első kérdést illeti, ez nagy tévedés. Nálunk, az iskolaudvaron minden gyerek tudja, miféle fura szerzetek ők ketten. Ha egyikük még tanórán van, a másik látszólag nyugodtan, ám legbelül titkolt türelmetlenséggel járkál az udvaron. Ha játszik, azt csak az idő múlását segítendő teszi, amolyan félkomolyan. Rajzolgat a betonra, ugrókötelezget, fogócskázgat, de félszemmel a kijárati ajtót lesi. Állandó hiányérzet gyötri, mely akkor enyhül csupán, ha a másik megjelenik a látótérben. Ekkor aztán nagy örömködések közepette Szandra felnyalábolja barátnőjét, és addig szeretgeti, amíg csak szét nem választom őket.

Igen, néha közéjük állok, mert a nagylányban még nem igazán tudatosult, hogy a kezeiben pislogó hajasbaba nem nyuszimuszi, hanem egy törékeny teremtés.  Szigorú közbelépésemnek ilyenkor nem örülnek, de úgy tesznek, mint akik tudomásul veszik, hogy Józsi bácsi már csak ilyen. A hozzájuk intézett aggodalmaskodó mondataimon csak mosolyognak magukban, és bólogatnak megértően. Miután elfordulok tőlük, s továbbsétálok, máris összetapadnak, mint az osztrigák. És ha valaki ilyenkor látná a csupamosoly Szandrát a kis tejfelesszájú, copfos Alízzal a hátán mamagolni, azt hiszem, a fenti kérdések közül a másodikat is megkérdőjelezné.

Rékuci

- Tanár bácsi, maga hogy született?- nézett rám két tánclépés között a másodikas Réka, amikor éppen nem volt velem tegező viszonyban.

- Ugyanúgy, mint maga!- vágtam ki a rezet nyomban, hogy a részletek további firtatását elkerüljem.

- Igen? Szintén császármetszéssel?

- Nem, nem...

- Hát akkor mért mondja, hogy egyformán születtünk?  
 
Noémi

Vedd Holle anyó jóságát, add hozzá Hófehérke ártatlanságát, keverd össze a delfinek önzetlen segítőkészségével, csöpögtess hozzá mélyen emberi értelmet, érzelmet, őszinteséget, tedd bele mindezt egy szőke, vakító kék szemű kislány személyébe, s megközelítőleg megkapod Noémit. A mi Noéminket.

Azért csak megközelítőleg, mert senkit nem lehet pár mondattal tökéletesen körülírni, különösen nem olyasvalakit, mint ő, aki az osztályunk lámpása, mécsese, szentjánosbogárkája.  Még röpdös is néha, amikor kirobbanóan jó kedve van, illetve táncikál magában fel-le, jobbra-balra, de ez ritkán megfigyelhető jelenség, hiszen ő remekül érzi magát kirobbanások nélkül is.

Noémi egy angyal- mondta róla Vivien, aki pedig körömszakadtáig küzd a gyerekcsapaton belüli minél jobb helyezésért.

Noémi egy csoda- mondta róla Piroska néni, az osztályfőnök, a félévi bizonyítvánnyal kezében. Még ha csak róla mondta volna, az semmi, de neki mondta ezt, így a szemei közé, nyíltan, egyszerűen. Azt hittem lefordulok a székemről, összehúztam a szemöldököm, ejnye, kedves kolléga, hogy lehet ilyet mondani egy gyereknek, mindenki előtt?! Még csak az kell, hogy ezt elhiggye magáról! Semmi nem rosszabb, mint egy csinos lány, akinek tudatáig eljut önnön nagyszerűségének határtalansága.

Ekkor még nem ismertem igazán Noémit. Persze tudtam róla, hogy egy csoda, ezt mindenki láthatja, akinek van szeme, de fogalmam sem volt arról, hogy ezt neki nyugodt lelkiismerettel el is lehet mondani. Aztán némileg megnyugodva láttam, hogy számára ez természetes, nincs benne semmi, van aki ilyen, van, aki olyan. Egyesek inkább rosszindulatúnak, mások viccesnek, s vannak, akik csodálatosnak születnek. Mit tehettem volna, beálltam a sorba bátran, s ma már én sem tudok hozzá másképp viszonyulni, mint a többiek.

A többiek, vagyis az egymást mindig mindenben kritizáló gyerekek az év végén sorra, egymás után kijelentették, hogy Noémiről kizárólag csak jót lehet mondani. Noémit mindenki szereti. Talán mert a feltétel nélküli, önzetlen szeretet minden szívbe zöld utat talál

Egyszer akaratomon kívül fájdalmat okoztam neki, mert megkérdeztem tőle mennyi kilenc meg nyolc meg hét. Ez még nem lett volna baj, az ilyesmi nála két másodperces rutinfeladat, csakhogy néha a legolajozottabb gépezetbe is porszem kerülhet, és az ostoba tanár erre azonnal lecsap.

- 23!- vágta rá Noémi, mire én faarccal, aljas módon kijelentettem:

- Nem.

Mondhattam volna azt is, hogy majdnem, ami hasonló, de mégsem hangzik olyan keményen, vagy maradhattam volna csendben, ami még jobb megoldás ilyen esetekben, ehelyett ránéztem, és csak annyit mondtam, hogy nem.Erre azonnal elkezdtek folyni a könnyei, s azokon keresztül szepegte:

- Huhu-szohon-néhégy!

Az osztály döbbenten nézett, mi történik itt?

Nem történt semmi különös, két rövidzárlat követte egymást, Noémi életében egyszer elszámolta magát, én pedig... na igen... Hogy is van a sztori azzal a jó pappal?
 
Évi és a narvál

Tavaly történt, még első osztályos korunkban, valamikor decemberben, annak is az elején, ha nem csal az emlékezetem. A napközi folytonosan hullámzó tengerárjából váratlanul a felszínre tört, s minden különösebb figyelmeztető jelzés nélkül megbabonázta Évit a narvál. A semmiből érkezve mutatta meg hihetetlen valóját, puha, szilva alakú, foltos testét, lélegzetelállító agyarát, ennivaló kis borjacskáját, és már ragadta is magával a lány képzeletét. Sorra kaptam asztalomra a mesterien megrajzolt narvál képeket. Egyik-másik alanya a csillagok közé ugrott fel esztelen ficánkolással, de akadt olyan is, amelyik iskolatáskát cipelt. Minden csoda csak három napig tart- gondoltam magamban, és mosolyogva vártam, mikor lesz Évi narválimádatának vége.

De azt várhattam! A találkozás, úgy tűnik végzetes volt.

- Találd ki Józsi bácsi, mi van az ágyam fölött!- kérdezte tavasszal, ragyogó szemmel

- Mi?

- Egy narválos poszter, én rajzoltam. Ki is színeztem. Ekkora nagy!

- Ugyan már, akkora papír nem is létezik!

- Tudom, de összeragasztottam négyet. A tesómnak is rajzoltam egyet, és majd a kistestvéremnek is fogok!

Csorgott, csordogált az idő, megszületett Évi kistestvére, minden figyelem a gömbölyű kis babára irányult, úgy tűnt a narvál bűvereje jelentősen megcsappant, talán el is múlt már, amikor a múlt héten, hosszú szünet után megint előkerült e furcsa lény.

Az utolsó tanóra után ebédhez készültünk, amikor pakolás helyett odavigyorgott a képembe Évike és angyali mosollyal rákezdte:

- Képzeld el Józsi bácsi, mit kapott a kistesóm ajándékba? Egy narvált!

- Csak nem!

- De igen! Voltunk anyuval meg a kistestvéremmel a játékboltban, és ott volt fent a polcon egy igazi narvál!

- Hogy fért be oda? Egy akkora állat…

- Egy plüssállat volt, meg is vettük, most otthon van, a játszószobánkban!

Lassan egy esztendő telt el azóta, hogy a Kék bolygó című filmsorozatból részleteket játszottam le az első béseknek. Szerepeltek benne cápák, ráják, polipok, tengeri csillagok, és még ki tudja hányféle tengeri bigyó. Ki gondolta volna, hogy éppen a narvál fog közülük egy gyermeki lélekbe ilyen erősen beköltözni? Persze érthető…  Hiszen fantasztikus külsejű, hatalmas, mégis békésnek tetsző lények ők… Nem is túlságos ördöngösség lerajzolni egyet.. Termetes farok, hozzá a hosszúkás test, igen-igen… Kis odafigyeléssel bárkinek sikerül....

Petike

Péter még csak első osztályos volt és úgy hívták Petike, amikor matematika órán kék színű, lyukacsos műanyag golyócskákba dugdostunk fehér pálcikákat, így építettünk belőlük kockát, házat, repülőgépet.

Kiborította maga elé az egész zacskó tartalmát, majd kaján vigyorral megjegyezte:

- Tanár bácsi, nekem olyan rendetlenek a golyóim!

Miután egy halvány mosolyon kívül semmit nem reagáltam rá, és a többiek fel sem néztek a munkából, még egyszer próbálkozott:

- Tanár bácsi, nekem olyan nagy a zacskóm!

És csak vigyorgott magában teli szájjal. Majd miután nem aratott túl nagy sikert, szép lassan elhallgatott, de a szemei még a következő órán is csillogtak a vagányságtól. Van valami, amit ő már tud, a többiek pedig nem. .Jaj, gyerekek...

A szegény ember és a medve

Mondanám nem úgy van az, de bizony éppen úgy! Az ember már a Magyar népmesékben sem bízhatik. Régi világban szólt úgy a mese, hogy a gyermek értse is, szeresse is, épüljön a lelke is, szíve is. Amióta atyáink történetei megrajzolódtak, s DVD forgalmazásban kényszerülnek a jóember fia-lánya asztalára kerülni, azóta senki se lehet tőlük biztonságban. El is regélem, hogy is volt ez velem, magammal, s egyik kis tanítványommal, aki Ivettnek szólítja magát.

Hideg téli napok egyikén, gondolván egyet bekapcsoltam a napköziben a tévét. Ne ítélj, mielőtt nem hallod, mi járt fejemben! Előkaptam fiókom aljából a szép papírba belehengergetett színes korongot, és uccu neki, gyerekek, nézzünk meg egy népmesét! Legyen pedig ez a történet a Szegény ember kilenc tyúkja és kakasa!

Hejj, hajj, ki gondolta volna, mibe nyúlok bele?! Már a címe is tisztára megtévesztő, mivel a szóban forgó parasztnak mindösszesen tíz baromfija szaladgált az udvarban, s azokból csak egy volt a kakas, a többi tyúk, de ez nem annyira lényeges.

Hát volt eccer egy szegény ember, akit szántás közben megtámadott egy iszonytató medve. Meg akarta enni. De aztán haladékot kapott tőle, éppen egy napot. Eltelt a nap, közeledett vissza a medve, csakhogy közben a róka kiokosította volt az atyafit, hogyan s miként csalhatja bele egy zsákba a medvét. Ezután a lompos elbújt a bokorban. Jön ám a medve rettenetes bömböléssel, most megeszi a szegény embert! Hanem a róka nekiáll kürtölni a bokorban:

-Trará! Trará!

A medve megijed, folyik róla a víz, segíts nekem szegény ember! Nem akarok a vadászok puskája elé kerülni!

- Nosza, akkor bújj bé ebbe a zsákba!

Egy nagy zsákot fogott a paraszt, a medve pedig beléereszkedett.

Most tessék figyelni, ezt látja a gyerek: A medve halálra rémülten bepréselte magát a zsákba. Érthető, ha az őt eddig elítélő hallgatóság együtt érez vele. Ezután megjelenik a róka, kaján vigyorral, és megkérdi:

- Mi van ebben a zsákban, te szegény ember?

- Szenes tuskó! - hangzik a válasz ( Az eredeti szenes tőke kifejezést a készítők megváltoztatták, hiszen ahhoz a tanárnak, szülőnek meg kellene állítania egy magyarázat erejéig a képet)

- Na, ha csakugyan tuskó, vágd bele a fejszédet! - hunyorít egymásra a két összeesküvő.

A paraszt elő is kapja a nehéz szerszámot, s agyonüti vele a zsákban mocorgó medvét, hogy csak úgy huppan.

Ebben a pillanatban szólásra nyitotta száját az első sorban ülő Ivettke:

- Úristen! Ezt miért csinálta?

Reá meresztettem ostoba szemeimet és elképesztő bárgyúsággal feleltem:

- A medve gonosz!

- Jaaa…- mondotta ő, és elhallgatott, miközben a szegény ember belerúgott a kinyúlt tetembe. Látszott a leányka okos arcán, mennyire nem győztem meg indoklásommal. S bizony, ma már tudom, mily igazságra tapintott ő itten rá! A medve ekkorra már egyáltalán nem volt gonosz, hanem inkább volt segítségre szoruló áldozat, mivelhogy harcképtelenül izgett-mozgott a zsákban. A gyermeki lélek tiszta etikája szerint épp elég lett volna ott hagyni. A jelenetet éppen ezért jól megjegyeztem, s azóta sem mutatom meg senkinek ezt a mesét. Miért tanítanánk értelmetlen bosszúállásra a felnövekvő generációt, nem igaz? Ha nem hiszitek, hogy úgy van, ahogy mondtam, hát járjatok utána! De teljesen felesleges, mert nem hazudok soha.  

Vivien és Vivien

Vivien és Vivien nagyon jó tanulók. Szeretnek olvasni, írásuk szép, mosolyuk bájos. Körülbelül annyira különböznek egymástól, mint mondjuk egy kazuár tojása a túzokétól, tehát semmiképpen nem lehetne a nevüket összevonva úgy beszélni róluk, a Vivienek. Ha nagyon akarnék, akkor talán tudnék ebben a formában igaz vagy hamis állításokat megfogalmazni rájuk, de nem akarok. Erőltetett lenne.

Milyen hülyén hangzana, hogy a Vivienek soha nem dobálják el a szemetet, a Vivienek senkit nem bántanak, a Vivienek imádnak szerepelni… na nem… hol maradnának akkor az önálló személyiségjegyek?

Hiszen például Vivien ügyesen furulyál, játszi könnyedséggel skálázik, hangról hangra képes visszaadni, amit hall, míg Vivien rettentő lelkes ugyan, de ujjai valahogy nehezebben mozognak a nyílásokon, ezért játéka kissé darabos. Mégis, van egy olyan érzésem, Vivien ezen a téren utolérheti Vivient, mert hihetetlenül elszánt.

Tudni kell Vivienről, hogy mindenben első szeretne lenni, (csakúgy, mint Vivien), és mindent tudni akar (akárcsak Vivien), és nem nyugszik, amíg nem így lesz.

- Pulzáló tehetség!- mondtam anyukájának, amikor gyermeke felől érdeklődött

- Igen? És miben tehetséges?- mosolyodott el a kedves mama

- Azt… még korai lenne meghatározni. Legyen elég annyi, hogy tehetséges. Be van sózva az agya. Másoknak a feneke van besózva, nem bírnak két percig egyhelyben ülni, míg neki az agytekervényei dolgoznak állandóan, mondhatnám szünet nélkül. Folyton kérdez. Kérdez és emészt. Variál és kombinál és próbálja összerakni a világot. Erre mondom, hogy pulzál. Lehet, hogy egyszer majd ez valamilyen formában előtör belőle, de az is lehet, hogy nem. A lényeg, hogy gondolkodik.

Világos, hogy a másik Vivien anyukája is nagyon örült, amikor kiderült, kislánya szerintem komoly tehetség. Remek zenei hallása van, igazi muzsikus vére, és gyönyörűen rajzol.

- De hát ezzel nem mondhatok újat, nyílván van muzsikus a családban…

- Nálunk? Senki. A férjem sem, én sem értünk a zenéhez.

- Érdekes. Rokonságból valaki?

- Nem, nincsen.

- Ahhoz képest az egyik füle jobb, mint a másik. Úgy látom, valósággal magába szippantotta a hangszerek világa. A rajzügyessége sem hétköznapi, kerületi versenyt nyerni nem kis dolog.

Büszke is volt a Vivien anyukája… hogyhogy melyik? Mindegyik.

Szépen haladt a tanulásban, pompásan helytállt a játékban, egyre okosabb és öntudatosabb lett… mármint a Vivien, és azt történt, hogy a második félévben odajött hozzám egy napon:

- Józsi bácsi, én azt találtam ki, hogy mostantól legyen a Vivien a Vivien, engem pedig szólítsatok inkább a második nevemen, vagyishogy Ivett!

- Nahát, Vivi, te lemondasz a nevedről, a Vivi javára? Ez fura. Hallod-e Vivi, mit akar a Vivi? Másik nevet választana magának, hogy te maradj egyedül Vivi!

- És akkor ő mi lesz?

- Ivett!

- Ez a harmadik nevem!- mosolyog Vivien, izé Ivett, mire Vivi tömören rávágja:

- Jó!

Így tehát, nálunk a Vivienek egyike nem Vivien valójában, vagyis valójában az, de egyébként nem az, mert Ivett lett a Vivienből, hogy amikor a tanító néni azt mondja Vivi, akkor egyszerre ne két fej emelkedjen fel, és ne két lány lendüljön ki a táblához, rögtönmintavillám megoldani a feladatot, hanem csak egy.

Utóirat: A második bések aranykorszaka is letűnik egyszer, s átadja magát a harmadik bések legendáriumának. Fogadjunk, nem találnátok ki, hogy hívják az új kislányt, aki a minap érkezett közénk Ózdról...

Apróság

Körben álltunk, labdáztunk az udvaron a második bésekkel, amikor Niki egy hangyát vett észre a földön, és azonnal megtámadta, tiporta, ahogy csak tudta, toporgott fölötte izgatottan, annak a gyermeknek örömével, aki végre kitöltheti valakin a mérgét. Mire megszólaltam volna, a többiek egy emberként hördültek fel, ne csináld már, ez fáj neki! Noémi, a mindig szelíd, csendes Noémi is felemelte a hangját:- A hangya is olyan, mint az ember! Ugye, Józsi bácsi?

Eltűnődve bólintottam a furcsa kijelentésre, mert nem pontosan így fogalmaztam volna. Pedig igaz

A másikon…

Az egyik legnagyobb kópé, akinek tanításához szerencsém volt, a Klubecz Pisti. Kékszemű, tejfelesszájú, szőke kölyök, egy igazi kombinátor. Fölöttébb jártasnak bizonyult a világ dolgaiban, amit egy alkalommal fényesen be is bizonyított.

Juhász Ferenc Nagymama című verséből olvastunk fel hangosan:

"Szusszant, sóhajtozik:
-Jó uram, szegényke,
jaj, csak szállhatnék már
hozzád föl az égbe."

Éppen csak végére értünk a részletes magyarázatot kívánó költői képnek, de Pityuka máris jelentkezett:

„ - Tanár bácsi, lehet hogy a férje nem is ott van…hanem ott lent, tudja, a másik telepen.”

Hasonló emlékezetes aranyköpését környezetismeret órán követte el a fiatalember, amikor egyik kérdésemet némi hangsúlyáthelyezéssel értelmezte, s válaszolt ennek megfelelő kristálytiszta logikával:

"- Mindegyik kígyó tojással szaporodik?

- Nem, van, amelyik azt eszi!