Kedveseim, most egy olyan bácsiról mesélek nektek, aki igen híres a világ más tájain, elsősorban az Óperenciás-tengeren túl, ti azonban vélhetőleg nem ismeritek. Nem is hallottatok róla. Pedig megérdemelné.

Hogy volt, hogy nem volt, volt egyszer egy böhöm nagy ország, az Amerikai Egyesült Államok - rövidítve: USA -, melynek élén különbféle jobbnál rosszabb elnökök és kormányok állottak. Az egyik ilyen adminisztráció a második nagy háború után úgy döntött, üldözni kell a nemzet ellenségeit. Parlamenti bizottság alakult, ún. házbizottság, Un-American Activities néven. Vagy inkább álnéven, mert kicsit sem az antiamerikai tevékenységgel foglalkoztak, hanem inkább a baloldali művészeket vették célba. Na ja, akkortájt mi voltunk az ellenség, vagyis az antiamerikaiak. A Szovjetunió vezette béketábor, ahogyan magunkat hívtuk. A szovjet és gyarmatai, ahogyan ők neveztek bennünket. (Vö.: keleti blokk.) A zaklatottakat előszeretettel a híres írók és színészek közül pécézték ki, azaz Hollywood csillagállományából. Így az ügyek jelentős sajtóvisszhangot kaptak.

Ekkor, a negyvenes évek végén, az európai fasizmus fölött aratott amerikai győzelem nyomán szinte minden haladó gondolkodású értelmiségi kissé baloldali volt. Sokan nagyon. Ott mást jelentett. Aki sosem volt baloldali, az nem is volt fiatal, mondta a házbizottság elé idézettek egyike, Arthur Miller, a drámaszerző. Az amerikai jog szerint a parlamenti bizottság nem bíróság, a beidézett megtagadhatja a választ. Akkor azonban a bizottság megsértése miatt perbe foghatják. Amennyiben viszont az illető hajlandó "együttműködni", utána minden kérdésre köteles válaszolni (az igazat és csakis az igazat). Márpedig afelől érdeklődnek: van-e az ismeretségi körödben kommunista gyanús egyén? Tehát spionkodásra köteleznek. Voltak - kevesen -, akik vállalkoztak erre. Például Elia Kazan. Ő évtizedek múltán egész oldalas hirdetést vásárolt a New York Timesban, s öles betűkkel expressis verbis bocsánatot kért Arthur Millertől és más korábbi barátaitól. Arra hivatkozott, hogy mint kisebbségi (örmény bevándorló család sarja), úgy érezte, hazafias kötelességét teljesíti. Volt barátai hallgattak. Nem bocsátottak meg. Kiközösítették. Kazan fokozatosan ellehetetlenült, filmet alig-alig készíthetett, jobb híján könyveket írt. Vastag önéletrajzokat. A papír türelmesebb, mint az ember.

Voltak - sokan -, akik megtagadták a részvételt e szégyenteljes hajtóvadászatban. Őket feketelistára tették, kizárták a művészeti kamarákból - ez azt jelentette, nem dolgozhattak többé, legföljebb feketén. Tízet közülük hosszabb-rövidebb szabadságvesztésre ítéltek. Utóbbiakat emlegetik úgy: a hollywoodi tízek. Kilencen le is ülték. Ha ideírnám a nevüket, nem csöngenének ismerősen. A leghíresebb közülük Ring Lardner Jr. Kétszeres Oszkár-díjas filmíró. Amikor megismerkedtünk, föntieket nem tudtam róla. Hanem csak azt, hogy kedvenc amerikai filmem, a M*A*S*H forgatókönyvének szerzője.

A jeruzsálemi filmfesztiválon valamely díjat nyert a Csók, Anyu. (Azt, nebbich, én írtam.) Ring Lardner Junior - a zsűri tagja vagy elnöke - üdvözletét küldi, mesélte nekem a rendező, Rózsa János (én persze nem voltam kinn). Ha Amerikában járok, keressem föl. Oda készültem. De nem kerestem. Az ilyesfajta invitálás arrafelé nem igazi meghívás. Ugyanabban az államban laktunk, Connecticutban. Ő Westonban, a jómódúak territóriumában, én New Haven fölött. Másfél órányi autóút. Egy kelet-európainak komoly kirándulás. Az amerikaiak többsége gond nélkül vezet ennyit munkába menet. Végül azért felhívtam. Szememre hányta, hogy eddig mért nem jelentkeztem. Látogassam meg. Tündéri erdei utakon jutottam oda. Korombeli férfinak képzeltem (harmincnyolc voltam), hiszen Jr., azaz Ifjabb. Nyakigláb pátriárka nyitotta a szúnyogháló-keretes ajtót. Hosszúkás keze a soha véget nem érő ujjakkal kissé remegett, vastag lencsés pápaszeme kicsinyítette rebbenékeny szemgolyóit. Ha ilyen öreg a Junior, hány éves lehet a Senior? Ekkor - 1988-ban - ifjabb Lardner - hetvenhárom körül járt. Az apja 1933-ban halt meg. Ring Lardner (Idősebb) sem volt akárki, Hemingway generációjának egyik kiemelkedő tagjaként tartják számon a kritikusok. Briliáns novellista. Amilyen híres a tengerentúlon, oly kevéssé Európában. A magyarázat egyszerű, írásainak főszereplői általában baseball és amerikai football játékosok, e sportok nálunk nem terjedtek el.

Ring Lardner Jr. hevesen érdeklődött a keleti blokk és szovjetország viszonyairól. Mint mondotta, szívében máig szocialista maradt. Hátrahőköltem. Kifejtettem, kissé összefüggéstelenül, hogy mi magyarok alig várjuk a rendszer beborulását. Bólogatott, persze-persze, nem a létező szocializmusra gondol ő, elismeri, hogy az a világon soha sehol nem működött, de sokkal racionálisabb társadalmi szerveződés, mint a miénk (az amerikait nevezte így). Tes-sék? A mi rendszerünkben keveseknek jó, sokaknak rossz, nálatok az összes túlkapás dacára fordítva van. Na igen, de nálunk semmi nem működik! Hát, ez probléma, vélte ő. A bazaltköves teraszon ültünk. Mesebeli hátteret nyújtott az erdő, a híres connecticuti őszben a fák sokáig megtartják leveleiket, melyek sárgulás helyett bíbor színt öltenek, mintha lángba borulnának. Témát váltottunk. Valamiért azon tanakodtunk, mi lehet a legfontosabb mondat, amely egy embert meghatároz. Például engem. Ezt választottam: Bocsánatot kérek. Ő magának ezt: Sokáig élni.

Újra és újra hívott. Gyakran meglátogattam. Eljött hozzánk a feleségével, Frances-szel. Sokáig nem tudtam eldönteni, rám kíváncsi, vagy a keleti blokkra. Olyannyira izgatták a kádári puha szocializmus végnapjai, hogy filmet akart írni róla. E munkálatokba sokadik találkozásunk alkalmából belevont, elébb mint a helyi viszonyok ismerőjét, majd mint társszerzőt. A megtiszteltetés bénított. Lassan ellazultam. Egyszer magamról megfeledkezve kiselőadást tartottam neki arról, mitől lehet komikus egy főhős. Ring türelmesen végighallgatott. Akkor sem szólt közbe, amikor Chaplin szerepeire hivatkoztam, elméletem igazolásául. Mikor befejeztem, eltűnődött, s azt mondta: Chaplin nekem másképp magyarázta. Megremegett a térdem, hülyének éreztem magam. Nem tévedtem.

Ring elmesélte, hogy Chaplin 1947-ben rá akarta beszélni, hagyja el az USA-t, ahogyan ő teszi, s ne jelenjen meg a házbizottság előtt. Nem hallgatott rá. Az őt kérdező szenátoroknak kijelentette: "Válaszolhatnék önöknek, ahogyan akarják, de ha megtenném, holnapra gyűlölném magam." Ügye a bírósághoz került, tizenkét havi börtönre ítélték, melyből kilencet ült le. Danbury börtönében raboskodott, épp itt, a szomszéd községben. Felesége, Frances, akinek színésznői karrierjét törte ketté a feketelista, néhány perc alatt odaért a beszélőkre. Három fiuk, két lányuk született.

Elképzeltem, milyen lehet börtönbe kerülni ártatlanul, otthonunktól kőhajításnyira, hátrahagyván ifjú asszonyt, kisdedeket, s tudni, hogy nyomorognak. Kérdeztem, ha ma citálnák a bizottság elé, követné-e Chaplin példáját-tanácsát. Rázta a fejét. Nem, mindent ugyanúgy tennék, mint akkor. De miért? Azért, mert nekem ez a hazám, ha igazságtalanul bánik velem, akkor is. Ámultam. Bámultam. Irigyeltem. Jó volna olyan keménnyé válni, mint ő. Olyan hazafivá. Olyan tisztává.

Ring Lardner Jr. fiatalon, 1942-ben nyerte első forgatókönyvírói Oszkár-díját Az év asszonya című filmért. Börtönbüntetése letöltése után sokáig nem dolgozhatott, illetve csak stróman segítségével. Erről szól A jónevű senki című film (főszerepben Woody Allennel), melyet állítólag Ringről mintáztak. Az egyik ekkori filmje - melyen persze íróként a stróman neve szerepelt - szintén Oszkár-díjat nyert. Szerettem volna megtudni, melyik. Azt felelte, nem mondhatja meg, annak idején oly nagy szívességet tett neki a nevét kölcsönző úriember, hogy utólag sem hajlandó leleplezni.

Amikor a hatvanas évek közepén rehabilitálták, ismét híres filmeket írt, például a Cincinnatti Kid címűt, Steve McQueennel. 1971-ben a M*A*S*H-ért saját nevén kapott Oszkárt. Köszönőbeszédében azt mondta: "Végre adódott valami szabályosság az életemben, mégpedig az, hogy huszonnyolc évenként nyerek egyet ezekből a szobrokból, találkozunk tehát 1999-ben!" A közönség állva tapsolt.

1999-ben sajna, nem Oszkárt kapott. Hanem súlyos betegséget. New York-i lakásán érte a halál, 2000. október 31-én. Élt nyolcvanöt évet. Sok. De nem elég. Szerencse, hogy önéletrajzát még sikerült papírra vetnie. Szerencsétlenség, hogy csak posztumusz jelenhetett meg. Címe: Holnapra gyűlölném magam. Ez a legfontosabb mondat. Nagyon csodálnám, ha akadna rá magyar kiadó. Nagyon bánnám, ha nem. 

2004. június 1.