Lassú folyó blues

Beküldő: Molnát Péter
Beküldés ideje: 2010. március 30.

A tányért elmostam, a lábast hagyom, nincs most kedvem vesződni vele. Beleteszem a tésztaszűrőt, mehet az egész a mosogatóba. Közben leverem a paradicsomkonzerv kiürült dobozát. Gurul, rálépek, kihajítom. Jöhet a sör.

Két, emeletes épület áll szorosan egymás mellett, gazos telken, törmelékhegyekkel és lomokkal körülvéve.

Kinyitom a balkonajtót, az előbb a konyha ablakát is kitártam, hagy csapja ki a huzat a fokhagyma szagát. Eloltom a villanyt, és kilépek a kis erkélyre, az ósdi nyugágyon a csíkos vászon megreccsen, ahogy belé telepszem. Magam mellé teszem a hamutartót meg a cigarettás dobozt, rá az öngyújtót. Egyszerre próbáltam kicipelni mindent, az egyik sör lepottyan, hangos csattanással esik a kopott járólapra.

Kerekecske, gombocska, ott gurul a sörös doboz.

Bámulom a szomszéd ház felett a holdat, és hallgatom a csendet. Nagyot húzok a hideg sörből, jól esik. Akkor is, ha mások a fejüket csóválják. Mert sört inni spagettire, nem ildomos. Állítólag. Fütyülök rá.

Szívok egy mélyet a cigarettából, és élvezem a tökéletes magányt. Ebben a házban nem lakik senki rajtam kívül. A másik épület ablakai is feketén merednek a sötétbe, a lebontott házak helyén nincs közvilágítás. Kísérteties a holdfény, sápadt-kékesen dereng minden.

Végzek a sörrel meg a cigivel. Ingem zsebből előhúzom az öreg, itt-ott rozsdásodó  Seydel szájharmonikát. Megfújom, illetve inkább csak rálehelek. Halkan vibrál elő a közép-mély, bársonyos ‘d’ hang. Meglebegtetem kicsit. Szép ez, úgy döntök. Belekezdek a Lassú folyó bluesba.

A Lassú  folyó, a blues-irodalom legszebb darabja. Én írtam, négy éve.

Lágyan, érzéssel játszom, talán kicsit lassan és túlcifrázva, de nem érdekel, ilyen a hangulatom. A hangok ott lebegnek, vibrálnak körülöttem, visszaverődnek a falakról. Szól a blues, és én a szaxofonos lányt várom.

Öreg épületek álltak itt, fel egészen a domb közepéig. Tizenegy épület, egyhangú kockák, a kapu jobb és baloldalán vaskos oszlopok. Sztálin-barokk. Valamikor, az ötvenes évek elején épültek a házak, két szoba, a kettő együtt sem nagyobb huszonkét négyzetméternél, aztán a konyha, ahol nincs hely egy asztalnak, pláne nem székekkel.

A WC természetesen a konyha mellett, fürdőszobát mindenki a kamrából épített, jóval később. Az egyik szobában cserépkályha foglalta a helyet, később konvektorokat szereltek az ablak alá.

A konyhákban eredetileg sparherdeken kellett főzni. Valamikor a hatvanas évek végén lett gáz, akkor kidobták a cserépkályhákat.

Harminckét négyzetméter proli mennyország. A legtöbb családban két, három gyerek született. A szülők az egyik szobában, a srácok a másikban, ha fiú és lány született, hát így jártak, több hely nem volt. Nem csoda, hogy egy idő után menekült innen mindenki.

Én anyáméktól örököltem a lakást, nekem megfelelt.

Egy éve, bontani kezdték a telepet, aztán két épület megmaradt, bedőlt a vállalkozás, meggondolták magukat, ki tudhatja? Én nem, annyi szent.

A mi házunkat is kiürítették, már csak én maradtam, gondolom azért, mert fiatal vagyok, meg egyedülálló. És persze maradtak a törmelékhalmok a lebontott épületek helyén, meg a lomok, amiket a város okádott magából, mert az ember találékony, lom mindig akad, és ha felfedeznek valahol egy üres területet, hát éjjel odahordják.

Engem nem zavart, elég igénytelen tudok lenni. Szeretek este kiülni a sötétbe és bámulni az emberi élet hordalékát.

Két, esetleg három doboz sör, és ha olyanom van, hát akkor muzsikálok, csak úgy, magamnak, nem zavar senkit, ha melléfújok és hamis a dal. Esetleg engem zavarhatna, de nem zavar. Végül is, magamnak játszom.

Sokáig azt hittem, hogy egyedül vagyok, aztán egy hónapja a szaxofonos lány beszállt az örömzenébe.

Fújtam valami lassút, amikor megszólalt a kajlatrombita. Azt hittem a fülem csalt meg, de nem. Ott állt a lány a szomszédban, a harmadikon ő is, és egy alt szaxofonnal igyekezett követni a harmóniákat, halkan, de egész ügyesen.

Úgy csináltam, mint ha nem venném észre. Azért persze figyeltem, egyszerűsítettem a meneteken és próbáltam tisztán játszani, nem improvizáltam. Szépen követett, sőt, néha ő indított új harmóniát és én játszottam alá. Fura, éjszakai párbeszéd.

Volt, hogy feleselgettünk, fújt valamit, én válaszoltam, aztán megint és újra. Aztán várt, én játszottam egy rövid riffet és ő ismételte. Ha megunta, csak intett és bement. Soha nem gyújtott villanyt.

Háromszor játszom végig a Lassú folyót. Egyedül vagyok, tökéletesen egyedül. A szaxofonos lány nem jön. Nem hallja, hogy itt vagyok? Az kizárt, de azért belekapok egy régi rock and rollba, hangosan, erősen. Cifrázom, ahogy csak bírom. Semmi.

Kifulladtam, abbahagyom a muzsikálást, rágyújtok és húzok egyet a sörből. Nincs itthon, egészen biztos, hogy bement a városba. Talán találkozik valakivel. Amennyire holdfénynél ez megállapítható, nem néz ki rosszul. Hosszú szőke a haja, az arcát persze nem láthattam, de az alakja is jó. Nyilván megismerkedett valakivel.

Nem ismerhetem a programját, én sem ültem a balkonon minden este, ő is mehetett moziba, vacsorázni, bárhová.

Fújok tovább, megint halkan, magamnak. Közben szinte hallom a szaxi hangját. Megöleli, körültáncolja a harmonikát. Hiányzik?

Úgy döntök, befejezem mára. A maradék sör megy majd a hűtőbe, én meg elteszem magam holnapra.

Eldobom a csikket, kicsit még merengek a holdfényben, feltápászkodom, és bevonulok. Az ajtó nyitva marad, jó a levegő, a szúnyogok nem érdekelnek. Őket is csak anya szülte. Enni meg mindenkinek kell.

Villanyt gyújtok a konyhában. Aztán elkezdem húzni az időt, nekilátok a mosogatásnak. Elöblítem a lábast, visszamegyek a balkonra és rágyújtok. Bámulok a szaxofonos lány erkélye felé. Hátha.

Végzek a mosogatással, mehetnék lefeküdni, de valahogy nem akaródzik. Húzom az időt, a harmadik cigit rágom az erkélyen. Talán későn ért haza, talán akkor, amikor épp a konyhában voltam, és most ő is vár.

Húzom az időt, és dühös vagyok. Előkapom a hangszert, fújom teli tüdőből, hosszan. Közben figyelek, néha megállok és várok. Várom a szaxofonos lányt. Semmi.

Mit találjak még ki? Mossam fel a konyhát? Mégis csak nonszensz!

Túl vagyok a zuhanyozáson, kimegyek még utoljára, elszívok egy cigarettát. Aztán fogat mosok majd és lefekszem. Ennyi volt mára.

Mire észbe kapok, már farmerban és pólóban tapogatózom lefelé a sötét lépcsőházban.

Kitámasztom a kaput, mert rossz a zár, elég bajom van vele, néha negyedórába telik, mire elfogadja a kulcsot, és most nem szeretnék hajnalig vacakolni a bejutással.

Átvágok a két épület közti gazos ösvényen, megbotlom valami téglában, a hold már másfelé jár, sötét van.

Megállok a szomszéd kapu előtt. A két szárnyra csavarozott alumínium csöveket erős lánc fogja össze, rajta lakat. Ezt csak kívülről szerelhették rá. Egy darabig tanácstalanul topogok, felnézek a harmadik emeletre, pedig a szaxofonos lány erkélye nem is ezen az oldalon van, hanem tőlem jobbra, a másikon.

Rágyújtok és szidom magam. Mire számítottam?

Már mennék, amikor észreveszem a kis cetlit. A kapu két szárnya közé dugta valaki. Óvatosan kihúzom, széthajtogatom, valami rajz, vagy rajzok, de átkozottul sötét van.

Kattan az öngyújtó, a láng imbolyog. A cédulán négy szívecske egymás mellett, mint egy sorminta. Az első nagy, a következő kisebb, a harmadik kicsi, a negyedik már parányi. Aztán három pont.

A szívek alatt pedig egy apró szaxofon. Az aláírás. 

Kerekecske, gombocska, ott gurul a sörös doboz.

Hagyom, hagy pattanjon át a balkon betonperemén. Átbújik a korláton és zuhan lefelé.

Bánja a fene. Úgyis üres, mint az életem.

Előveszem a herflit és halkan szól a Lassú folyó blues.

A blues-irodalom legszebb darabja. Én írtam.