Kovács Eszter: Nokedlina

Egy szép nap margójára

     – Ez egy szép nap volt – borult férje nyakába az ifjú feleség, miután visszaérkeztek a balatoni nyaralóba az aznapra tervezett túra-penzum teljesítése után. A kevésbé szentimentális férj, a tőle megszokott óvatossággal, talán baljós előérzettel megjegyezte: – Nincs még vége! – szelíd mosoly jelent meg az arcán. Kis felesége a határán volt, hogy zokon vegye, odavetett egy „deizévagy”-ot, de aztán már a szép folytatásra koncentrált.

     Valóban szépen telt addig az a csütörtök: Sára reggel fűnyírással kezdett, „hátul” esett neki a placcnak. Hamar végzett, sietett, hogy a vérszomjas szúnyogok ne belőle lakmározzanak. Allergiás a csípésükre, mindig hatalmasra dagadnak, pedig itt-ott már nem előnyös, ha tovább dagad. A bicepszen és a vádlin persze jól mutat, oda még fér, hogy izomzatilag jól fessen, csak ne fájna annyira. Bőven elég, ha a sarok és a derék sajog a csaknem két évtized atletizálástól. Sára gerelyhajító, önkritikus pillanataiban dobótehénnek titulálja magát, de csak félig gondolja komolyan. A szer nem száll messzebb, mint tizenegynéhány éve, de kitart. Kitartóan gyilkolja magát. Azt mondja, megéri. Márton szerint nem mindig…

     Márton elől kurtította meg a gyepet meg az önként burjánzó kakukkfüvet, ami állandóan kellemes illatról gondoskodik a ház körül. Márton még élete párjánál is gyorsabban ért a munka végére, nagy a rutinja, a szülői ház körül manapság is ő a fűfelelős. Emellett a gyomirtásnak is szakértője, a szülőfaluban örökölt, lakatlan ház kertjében fitogtathatja ebbéli tudását.

     A balatoni portaszépítés után következhetett az újabb szakmunka. Először elköltötték reggelijüket, aminek legfontosabb eleme az itt töltött napok során az egekig magasztalt nagyvázsonyi kifli. Szentségtörés a vajon kívül bármi mással elnyomni az ízét.

     A nyaraló emeleti szobáiban csupaszon függő villanykörték több mint két évtizede várták, hogy ruha kerüljön rájuk. A lámpatestek pedig legalább öt éve álltak startra készen a fiókban, hogy végre felkerüljenek a falra. Nagyon készültek már az egyesülésre. A sokleveles (sok okleveles röviden) mérnök, Sára szerint leginkább elméleti szaki, Márton most bizonyíthatta, kiváló kapcsolatban van a villannyal, hiszen a tinta alig száradt meg mechatronikai mérnöki diplomáján. Mivel minden flottul ment, a zsinórok a helyükre kerültek, nem omlott le a fal sem – a vízszint hibádzott egy kicsit, de ahogy ők mondják, ez a „kinemszarjale”kategória – a feleségnek az a kósza gondolata támadt, talán az egyetemen volt fél év lámpászat is, amit a jelek szerint sikerrel abszolvált Márton. Sárának már csak lámpász, vagy inkább lámpész.

     Márton és Sára az utóbbi években az aktív pihenést részesítette előnyben. Nagy elánnal ettek és ittak, közbe azért túráztak, úsztak, várost néztek. Sára, aki négy éves kora óta jár a balatoni nyaralóba, elhatározta, ideje meghódítani a Balaton-felvidék csúcsait. Két napja a négyszázon inneni Csobáncra caplattak fel. Márton haladt volna gyorsabban, Sára szúrós pillantásai miatt vette fel felesége kevésbé lendületes tempóját. Így van ez mindig.

     Azon a csütörtöki napon a Szent-György hegy volt a soros. Ez már túlnőtt a négyszázon, de a felfelé út sokáig autózható. Ki is használták, aztán a három napja vásárolt turista térképpel a kezükben lódultak neki. Sára jelölte ki az irányt: felmegyünk a piroson, lejövünk a kéken. A kocaturista feleség hamar belebonyolódott a színkavalkádba, ragaszkodott a kitűzött piroshoz, de a helyes irányra már nem futotta az egyébként élénk figyelméből. Márton óvatosan próbálta jelezni, talán a kiindulási pont felé haladnak. Igaza lett, ezután ő mondta, merre. Egy rövid erőltetett menettől eltekintve könnyed sétával értek fel, majd le. Az oroszlános kútnál Sára megtöltötte a kiürült ásványvizes palackot, kínálta Mártonnak is, húzza meg, felfrissül tőle. Márton köszönte szépen, elég friss ő, meg különben is, csak fosni fog tőle. A hazafelé úton betértek az utóbbi években rendszeresen látogatott pincészetbe, főleg az asszony büszke volt magukra, vettek hat palackkal és milyen jó áron. Ráadásul elvileg már zárás után ütötték nyélbe az üzletet.

     Mindketten alig várták, hogy megestebédeljenek. Már reggel eltervezték, Sára tojásos nokedlit csinál, abban úgyis bajnok, és kiváló lesz hozzá a házi kovi ubi. Mikor megérkeztek az ifjú feleség nagy megelégedéssel ölelte meg férjét: – Ez egy szép nap volt! Az érzelgősségre ritkán hajlamos férj szavakba öntötte első gondolatát: – Nincs még vége! Sára egy „deizévagy”-ot követően nekifogott.

     A galuska tésztájába tett pirospaprikát is, ne legyen olyan unalmas. Márton a nappali foteljébe huppant, a sportújságot kezdte olvasni, de gondolatai már az étel körül forogtak. Elvégre reggel vettek magukhoz utoljára táplálékot, éppen itt az ideje a következő étkezésnek, így hét óra környékén. Közben a konyhában a gáztűzhelytől irtózó Sára meggyőzte magát, forr már a víz a kétlapos, asztali villanyoson, pöttyös már az alja, ahogy tizenhárom évesen konstatálta. El is készült, nem is mutatott rosszul a nokedli, jöhetett rá a tojás. Tojat. Hármat elbír, zutty bele. Nem nézett ki jól, mint a takony. A tojás nem akart szilárdabb formát ölteni, szorosan tapadt a szabálytalan alakú tésztadarabokra. Sára egyre jobban hergelte fel magát, káromkodott is kicsit. Pedig ekkor már látta, belátta, a villanyrezsó megint nem elég forró, menthetetlen a kotyvalék. Ő azért még próbálkozott, nem tudta elfogadni, ez az egyszerű fogás is kifogott rajta. Márton közben kijött a hallból, érezte az egyre fokozódó idegbajt. Feleségét megnyugtatandó megjegyezte, ő mindig azt hitte, külön kell elkészíteni mindkét összetevőt, és csak ezután összekeverni. Sára ingerülten ugrott neki, kell a francot, százszor csinálta már, csak ez a szar nem elég forró. A feleség reménytelen harcot folytatott a trutyival, az elkövetkezendő percekben férje még kétszer hangot adott dilemmájának, vajon nem kell először külön elkészíteni őket és csak utána összekeverni? Az asszony gyorsan eljutott a teljes kiborulásig, a kegyelemdöfést Márton adta meg, mikor talpig fekete motoros gúnyában azt kérdezte, milyen pizzát hozzon? Nekem semmilyet, nem vagyok éhes! – fakadt ki a kudarcot vallott Sára. A férj még kétszer feltette a kérdést, de felesége még mindig nem volt éhes. Márton fejébe húzta a sisakot és már ott sem volt.

     A lesújtott asszony pánikszerűen látott hozzá a nyomok eltüntetéséhez, a sárgás kotyvalékot olyan lendülettel vágta a kert végében magasló  biokupac tetejére, hogy az nyomban összement. A házba visszaérve csörgött a mobiltelefonja, Márton utoljára érdeklődött, milyen pizzát kíván. Sára valamelyest nyugodtabb tónusban válaszolt. Először azt, hogy még mindig nincs étvágya, de az utolsó utáni kérdésre, hogy amilyet tudod, hogy szeretek. Persze a férj tudta, nagy kedvvel ettek, meg ittak az idő tájt, és a közösen eltöltött tizenhárom év alatt is volt alkalom megfigyelni, mi az, amit szeret.

     Márton hamar megfordult, pár kilométer csak az út a rendszeresen látogatott pizzériáig. Csendesen költötték el rögtönzött estebédjüket. Sára lazacosat evett, azt nagyon szereti. Látható nyoma nem volt már a konyhai kalamajkának, de némi feszültség még érezhető volt mindaddig, míg Sára, már higgadtan önkritikát nem gyakorolt – abban az időszakban már egyre többször tette, Márton nagy örömére. Javasolta is férjének, hívja Nokedlinek. Vagy legyen inkább nőnemben: Nokedlina.