Hétfőn reggel fáradtan ébredt Sára és Márton. Előző nap, június huszadikán sokat utaztak, egy fontos németországi versenyen Sára nagy csatában győzött. Utána egyből Magyarország felé vették az irányt, hiszen alig huszonnégy órával később szomorú kötelességnek kellett eleget tenniük: temetésen vettek részt.

Egy héttel korábban, hétfő reggel Sára átmeneti, fenntartásokkal vegyülő kíváncsisággal vállalt feladatait készült ellátni. Ehhez korán kellett kelnie, majd’ három héten keresztül hat órakor. Sára nem sokat bíbelődött indulás előtt, elköszönt férjétől, Mártontól, fél hétkor pedig már ott is volt az étteremben. A wolfsburgi magyar étteremben. Mártonnal korábban vendégként ismerkedtek meg az üzletvezetővel, aki képesnek tartotta Sárát arra, hogy kisegítse őket. A fiatal férj büszke volt feleségére, hogy igent mondott, mert általában tartózkodott minden újtól, szokatlantól, nem testhezállótól. Különösen, mert igazán megviselte, hogy nagy kedvvel és hozzáértéssel végzett sportszerkesztői munkáját fel kellett adnia, hogy a fejlesztőmérnök Mártont elkísérje hároméves, németországi kiküldetésére.

Sára túl volt már az első héten az étteremben. A stábbal hamar megtalálta a közös hangot, félelmeit ügyesen palástolta. Az új társaságban is szívesen vette fel a mókamester szerepét. Pedig tartott attól, hogy németül kell rendelést felvennie, vendégekkel diskurálnia – magyarul sem csinálta soha – és persze felszolgálni, pénztárgépet kezelni, mosolyogni. Sára nehezen erőltet mosolyt az arcára, ha egyszer búval bélelt. De a bú messze elkerülte az étteremben töltött időszakban.

Nem vetettek fel vele csinos ruhát, szoknyát, blúzt. Megemberelte magát, és melegítőnadrág helyett farmert húzott, ez nála már közelített az alkalmi viselethez. Német nyelvtudása bőven elégséges volt az éttermi kommunikációhoz, senkit sem öntött nyakon gulyáslevessel, az ital minden alkalommal a pohárban maradt, nem jöttek a bakik. Annak ellenére, hogy Sára sokszor szeles. A tapasztalat hiányából fakadó kisebb hibákat gyorsan és jókedvvel korrigálta.

Kellett a humor akkor is, mikor az étteremhez tartozó panzióból kijelentkező úr kártyával fizetett. A fillérmentes forinthoz szokott Sára ujjai gyorsabban ugráltak a kártyaleolvasó gombjain, mint ahogy fejben végigzongorázta, a centekre is ügyelni kell. Azaz 58,00-át kell beütni, hogy minden stimmeljen. 58 cent lekérése után zavart vigyorral kérte el újra a vendég kártyáját, majd egy ügyes kivonás után megint, hogy a hiányzó öt euró is a helyére vándoroljon. Sára higgadtan exkuzálta magát, az úr megértő arcot vágott. Az eset után még egyszer előfordult, hogy a művelet kifogott Sárán.

Ezen a hétfő reggelen, hét óra körül megszólalt az sms-t jelző hang a mobiltelefonján. Sára csodálkozott, vajon ki és mit szeretne jelenteni ilyen korai órán. Egy jó baráttól érkezett az üzenet: megszületett a kislánya, a baba és édesanyja is jól vannak. A hírt olvasván Sára azonnal a naptárra pillantott, június tizennegyedike volt. Éppen tizennegyedike. Sára egyik kedvence ez a szám. Nem babonás, de bírja a páros számokat, különösen a tizennégyet és a húszat. Örömmel küldte el jókívánságait a rég nem látott, kedves barátnak, majd hívta Mártont, hogy elújságolja a hírt.

A reggeliztetés és a kijelentkezések után Sára is asztalhoz ült, szendvicset készített magának. Ilyenkor tudta pihentetni fájós lábát. Az elhúzódó sérülés miatt hetek óta nem tudott rendesen edzeni, pedig fontos verseny várt rá a hét végén. Esélyesként indul a tartományi bajnokságon, hiszen vezeti a niedersachseni gerelyhajító ranglistát. A reggeli elköltése után elvégezte a szokásos feladatokat, aztán nekiállt elkészíteni a német házi feladatot. A holtidőt így is ki tudta használni.

Tíz óra körül csörgött a mobiltelefonja. Márton volt, aki csak kivételes esetekben hívja Sárát, hiszen „egy csomó pénzbe kerül”. Ezúttal síró hangon mondta a vonal másik oldalán: „Meghalt apukám.”