Esett. Már dél óta esett. Nagy, lassú léptekkel sétált az utcán. Saját ritmusában haladt a megállás nélkül szakadó eső ellenére. Számára az eső semleges volt, nem negatív, mint a többi embernek. Minden utca kongott az ürességtől. Így igazán élvezte a sétát. Sohasem értette, miért utálják az esőt. Egy kiadós zápor után minden tiszta és friss. A friss levegő illata szabadságérzetet ad a lelkeknek. Mégis, ha valakit a szabadban ér az eső, próbál menekülni. De mi elől menekül? Érthetetlen.

Minden nyugodt volt, őt is beleértve. Nyugodt, mint a hatalmas, szürke házak, melyek csak esőben és ködben ilyen szürkék. Egyébként a város nagyon szép, igazán szereti. Mindenhol képes megtalálni azt az összhangot, amire szüksége van. Menekülni. Talán a problémák elől? Vagy saját érzelmeink elől? Netán a kíváncsi tekintetek elől? Érthetetlen.

Ahogy sétált, a szél belekapott hosszú, kék kabátjába. A nadrágja már csurom víz volt. Arra gondolt, este forró fürdőt vesz otthon. Az eső nem rossz, de vitathatatlanul hideg. Ő pedig utál beteg lenni. Fürdés közben zenét hallgat majd, Frank Sinatra-t. Otthona mindig a harmónia idilli helye.

A várost esőben is szereti, mert sosem felejti – nem úgy, mint sokan – milyen szép napsütésben. Sosem felejti el a szép dolgokat. Mindent szeret megőrizni. Emlékként őrizni élete minden olyan percét, melyre mosolyogva emlékszik vissza.

Június 8-a délután volt.

                              * * *

Megcsörrent a vekker. Azonnal felült az ágyában majd kiment a fürdőszobába. A reggel hangjai hallatszottak. Feloltotta a villanyt a konyhában, a fénysugár pedig rávetődött a lány arcára, aki még az ágyban feküdt.

    * Medardo! – mondta ásítva a lány. Még csukott szemmel is a kedvesét kereste.
    * Mi van?

Semmi válasz. Medardo folytatta a reggeli és a kávé készítését.

    * Zeph! Ébren vagy? – kiáltotta.

Fogta a tálcát  és bement a sötét szobába. Óvatosan leült az ágy szélére. A lány újfent visszaaludt. Kicsit elmosolyodott és néhány percig csendesen nézte őt. Rápillantott az órájára, idő volt.

    * Zeph! Ébredj! Itt a kávéd.
    * Ó, majdnem elaludtam.
    * Ó, persze Zeph… te tényleg aludtál…
    * Komolyan?
    * Igen…

A lány felült az ágyban és a csészéért nyúlt.

    * Köszönöm! – megszagolta a kávét, mindig félt, hogy nincs benne elég cukor.
    * Megállt benne a kanál a sok cukortól, úgyhogy nyugodtan megihatod.

A lány elmosolyodott és nagyokat kortyolt.

- Hú, ez nagyon finom. – adott a fiúnak egy puszit.

- Egyél. – mondta halkan, s pár pillanat múlva így szólt:

- Miért nem maradsz itt? Ma korán végzek a munkahelyemen, megvárhatnál…

- Á, nagyon tetszik az ötlet, de… nem lehetne legközelebbre halasztani? Ma a szüleim is reggel mennek dolgozni, és haza kell mennem, hogy tudjuk, Quentin elmegy-e az iskolába.

- Miért? Nem jár rendesen?

- De! Legalábbis reméljük. De őszintén szólva, az utóbbi időben nagyon megváltozott a viselkedése, fura… És ezt mindenki észrevette.

- Akkor menj csak haza! De nem nagyon tetszik, hogy állandóan haza kell futkorásznod és nem tudsz több időt velem tölteni, mégiscsak jegyesek vagyunk…

- Igazad van, de tudod jól hogy a papa milyen, nem pártolja a házasság előtti együttélést…

- Tudom, tudom… De akkor kelj fel, el fogok késni. Bár tulajdonképpen, itt is hagyhatnám neked a kulcsot.

- Hogyhogy? Van pótkulcsod?

- Nem, nincs, csak egy kulcsom van, de… Az alsó szomszéd, tudod, akivel tegnap találkoztunk a lépcsőházban

- Igen…

- Ő Mme Rosa, nagyon kedves. Majdnem mindig otthon van, szóval nála hagyhatnád a kulcsot és ha hazajövök, elhozom.

- Nagyon jó  de nem ma. Nekem is sietnem kell.

- Rendben.

Gyorsan elkészültek. Indulás előtt Medardo a pénztárcáját kereste a zsebében. A lány vele szemben állt és figyelmesen nézte, a szeméből sugárzott a boldogság. Medardo egyszer csak észrevette Zeph vágyakozását, lassan odanyúlt a kezéhez és megszorította, ő pedig gyengéden megcsókolta. Lelkek találkoztak a szerelmesek ajkain.

    * Szeretlek! – mondták egyszerre.

Szó nélkül léptek ki a lakásból. A ház előtt Medardo kinyitotta az esernyőjét, a lány pedig feltette a kapucniját.

    * Akkor este Kicsim!
    * Igen! Szép napot!
    * Neked is!

Jobbra indult, míg Zeph az ellenkező irányba ment.

                              * * *

    * Jó napot! – köszönt Medardo a kis boltba belépvén.
    * Á, szép jó napot kedves barátom! – mondta a pakisztáni eladó.
    * Hogy van ma? – kérdezte Medardo.
    * Megvagyok, megint ez a fránya eső… Ez a rossz idő… áh! –mondta az öreg mosolyogva.
    * Az idő soha nem rossz! Legfeljebb nekünk nem tetszik! – mindketten nevettek.
    * A fene megette! És maga, jól van? Tegnap óta semmi újság?
    * Á nem, semmi különös. És magának sikerült elrendeznie a biztosítási ügyet?
    * Á… az ügynök egy tanúról beszélt, akire szükségem lenne… azelőtt a bolttal kapcsolatos dolgokat mindig a feleségemmel együtt csináltuk… Nem is gondoltam erre, hogy nincsenek is rokonaim… - mesélte az öreg kissé gondterhelten.
    * És akkor mi lesz?
    * Azt mondta, hogy ha nincsenek rokonaim, egy barát is megfelelhetne…
    * Ha úgy akarja, én szívesen segítek! Csak alá kell írnom a szerződést nem?
    * De igen. Biztos benne?
    * Igen, persze!
    * Hát, akkor nagyon köszönöm. A fickó azt mondta, hogyha sikerül találnom valakit, akkor szükség lenne a mobilszámára, hogy időpontot egyeztethessenek… - mondta kissé zavartan.
    * Leírom magának a számom erre a papírra… Tessék! – nyújtotta oda Medardo szolgálatkészen.
    * Köszönöm barátom. – az öreg a zsebébe csúsztatta a cetlit.
    * Nincs mit.
    * Szüksége van valamire?
    * Nem köszönöm, nem kérek semmit, épp csak beugrottam. De már megyek is, nem akarok késve beérni a munkába… Szép napot! Akkor holnap!
    * Holnap!

 

                              * * *

    * Aztán olvastam egy kicsit abból a könyvből, amit adtál és, hát ez minden. – mondta Zeph. – És te? Jó napod volt?
    * Aha… - Medardo letette a csészéjét az asztalra.

Fáradt volt a tekintete. Odakint lassan besötétedett, a konyha is kezdett homályba borulni. Lágy zene szólt a lakás félhomályában. A telefoncsörgés felrázta a meghitt csendet.

    * Halló! … á, szia Céline! ... igen, jól, köszönöm. És te? … hát ez nem túl jó… És el tudsz jönni jövő hónapban, hogy bemutassam neked Zeph-et? ahogy megbeszéltük… Zephyrine, tudod, a barátnőm, akivel össze fogunk házasodni… hát, jó, akkor majd legközelebb… de hova sietsz mindig annyira? …jó,jó… hé, Céline! Vigyázz magadra! … szia…

Lerakta a kagylót  és kényszeredetten mosolygott. Zeph szomorúan nézett rá.

    * Legalább jól van a húgod? – kérdezte a lány.
    * Igen, azt hiszem. Mindig van valami gondja, de kicsinyes problémák. Még mindig nem heverte ki a szüleink halálát... nem tudok neki segíteni. – rázta meg szomorúan a fejét.
    * Nagyon hiányoznak a szüleid?
    * Elfogadtam a helyzetet. De egy nap se telik el anélkül, hogy rájuk ne gondolnék. Mindennek ellenére, próbálok boldog lenni. Az élet megy tovább.
    * Az élet megy tovább, igazad van, de a fájdalom végig velünk marad és elveszthetjük az életbe vetett hitünket az ilyen dolgok miatt…
    * Én még nem vesztettem el a hitem.
    * Akkor szerencséd van, csodállak ezért.
    * Igen, de, Monsieur Benazir, ő olyan mintha a rokonom lenne…
    * Ki ő?
    * Van egy kis boltja nem messze innen, ahova mindennap bemegyek még akkor is, ha nem akarok vásárolni. Beszélgetünk pár percet és ez nekem elég.
    * Mióta van ez így?
    * Már régóta jóban vagyunk, jó érzés. Nincs családja, képzelheted… jól megértjük egymást.
    * Milyen?
    * Idős és bölcs… sokat beszél a feleségéről, aki a múlt évben halt meg… mindig inget hord, de sosem fehéret… hasznos tanácsokat ad… mindig jókedvű még akkor is, ha úgy tesz, mintha mogorva lenne… Igazán szeretem az öreget. – mesélte mosolyogva.
    * Nagyon örülök, hogy rajtam kívül van még egy fontos ember a számodra.
    * Én is.

 

                              * * *

    * Zeph, légy szíves kelj már fel, késésben vagyok!
    * Hmm, mi? Hány óra van?
    * Már negyed nyolc, indulnom kéne…
    * Tudod jól, hogy 5 perc alatt nem tudok elkészülni…
    * Igen tudom, de eddig nem tudtalak felkelteni, mi van veled? Általában időben magadhoz szoktál térni, de ma…
    * Fáradt vagyok…
    * Akkor itt hagyom a kulcsot, vidd le kérlek Mme Rosa-nak amikor mész, jó?
    * Jó, jó… Jó munkát!
    * Kössz, szép napot!
    * Szia!
    * Csáó!

Rohant lefelé  a lépcsőn. Bekopogott az idős asszony ajtaján.

    * Azonnal! – kiáltotta odabentről Mme Rosa. – Megyek, megyek…. De hol a kulcsom?... egy pillanat… Ki az?
    * Medardo vagyok, Mme Rosa.
    * Á, hát maga az! – mondta az ajtót kinyitva az idős hölgy.
    * Jó reggelt Mme Rosa. Azért jöttem, hogy szóljak, a barátnőm itt hagyja ma a lakáskulcsot. Én meg majd délután bejövök érte. Itthon lesz?
    * Igen, igen… csak nyugodtan… De jó, hogy jött, mert szeretnék kérdezni valamit a….
    * Sürgős ez? -, mert munkába kellene indulnom…
    * Nem, dehogy, épp csak megmutatom… - és Mme Rosa elindult befelé – a lámpámat, mert szükségem lenne egy új izzóra… - Medardo követte – ami ma reggel égett ki, itt a fürdőszobában. Tudna nekem venni egy új izzót, mert én egyáltalán nem értek ezekhez a dolgokhoz…
    * Természetesen Mme Rosa, délután hozok egy új izzót, rendben?
    * Igen, igen, nagyon köszönöm, de magával kellene, hogy vigye a régit, hogy tudja milyen fajta kell…
    * Rendben… - gyorsan kicsavarta az izzót a lámpából és sietve távozott.

Az utcára lépve megnézte az óráját, nyolc lesz húsz perc múlva…  Sietett, és mint mindig, Monsieur Benazir boltja mellett ment el. A bolt előtt tétovázott egy másodpercig…

    * Mm Rosa-nak mindenképp vennem kell egy izzót, most pedig nincs időm, majd délután bemegyek. – gondolta és továbbment.

 

                              * * *

A lány lement és az idős asszony ajtót nyitott neki.

- Jó  napot Asszonyom!

- Jó napot Kedves, jól van?

- Igen, köszönöm. És Ön?

- Öregesen…

- Nem hagyom itt a kulcsot, mert szeretném meglepni Medardót…

- Á igen? – kérdezte Mme Rosa mosolyogva. – És mivel?

- Itt maradok, megvárom és csinálok neki valamit ebédre.

- Legalább lesz egy kis öröme, ha már ilyen rossz idő van… mindig ez az eső… És mit főz neki?

- Egy indiai specialitást szeretnék készíteni, csak be kellene vásárolnom hozzá, viszont az a baj, hogy egyáltalán nem ismerem ezt a környéket…

- Két sarokra innen van egy aranyos kis bolt, ha ajánlhatom…

- Á, ez nagyon kedves, köszönöm. És merre induljak? Jobbra? Balra?

- Jobbra és aztán megint jobbra aztán már látni is fogja.

- Nagyon köszönöm!

Szakadó  esőben ment a bolt felé miközben Medardora gondolt. Próbálta kitalálni hogy vajon mikor ér majd haza, tele volt vidámsággal, nagyon boldog volt hogy meglepheti kedvesét. A második utcán befordulva rögtön meglátta a szemközti boltot.

Már épp bement volna, amikor ismerős hangot hallott. Megfordult és a bolttal szemben, az utca túloldalán észrevett két, fiúkból álló csoportot, akik hangosan veszekedtek. A lány nézte őket és rossz érzése támadt. Végül észrevette az öccsét a fiatalok között, s odalépett hozzá…

    * Quentin! Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte aggódó tekintettel.
    * Á nézzétek már milyen helyes a kicsike… - mondta gúnyosan egy fiú a másik bandából.
    * Hagyd a nővérem! – üvöltötte Quentin.
    * Miért, mi lesz, ha nem? – hangzott a válasz.
    * Beverem a pofád, vagy pedig… - kiabálta Quentin.
    * Vagy pedig ?!?

Monsieur Benazir a kiabálást hallva kijött a boltból, az ajtóban állt.

    * Vagy pedig… majd meglátod! – válaszolta Quentin.
    * Mit látok meg te kis fattyú?
    * Ezt! – előrántott a zsebéből egy pisztolyt.
    * Mi a fenét csinálsz evvel? Add oda azonnal! – mondta Zeph, s dulakodni kezdett az öccsével, hogy elvegye tőle a pisztolyt.

A fegyver véletlenül elsült, Monsieur Benazir pedig földre rogyott.

                              * * *

    * Halló! –  szólt bele a telefonba Medardo.
    * Halló! Monsieur Bonnet vagyok a Rendőrségtől. Be tudna ma jönni, a lehető leghamarabb a kapitányságra hogy azonosítson valakit?
    * Igen… de…
    * Akkor a Saint-Paul 56-os szám alá kellene jönnie, a helyszínen pedig majd bővebb felvilágosítást fogunk adni Önnek az ügyről, rendben?
    * Igen… rendben.
    * Akkor a viszontlátásra!
    * Viszontlátásra! – mondta, ahogy letette a telefont.

 

                              * * *

    * Jó napot! – mondta Medardo belépvén a kapitányságra.
    * Jó napot!
    * Medardo Noiray vagyok és egy bizonyos Monsieur Bonnet hívott, hogy…
    * Én vagyok Monsieur Bonnet. Előre is köszönöm hogy ilyen hamar be tudott fáradni. Fotó alapján történő azonosításról lenne szó. Tessék… Felismeri a képen látható személyt?
    * Igen, ő Monsieur Benazir, Ibrahim Benazir, van egy kis boltja… Miért?
    * Sajnálom de, Monsieur Benazir ma meghalt.
    * De hát… mi történt vele? – dadogott zavarodottan.
    * Lelőtték az utcán, a nyomozás még tart, a zsebében a maga telefonszámát találtuk. Rokona Ön Monsieur Benazirnak?
    * Nem, neki nincs családja…
    * Akkor Ön bizonyára a barátja?

Medardo képtelen volt válaszolni a kérdésre.

    * Na de ki lőtt rá? – kérdezte.
    * A tanúk szerint két utcán dulakodó fiatal követte el a gyilkosságot. Épp most folyik a kihallgatásuk a fogdában. Ha szeretné, az üvegen keresztül megnézheti a tetteseket…
    * Igen…
    * Kövessen. Nem is tudom hogy hová is tettem azt a papírt a fiú és a lány nevével… Na meg is találtam… Itt is vagyunk.

Medardo benézett a fogdába.

    * Igen… - folytatta a rendőrtiszt – Zephyrine és Quentin Wadih.

Medardo falfehér lett.

    * Ismeri őket? – kérdezte a rendőrtiszt.

 

Odakint kisütött a nap.