Kathrine Jost: Szoros kötelék

 Csak Te és én. Zavartalanul egymás mellett.
Aztán megcsördült a telefon. Téged kerestek. Azt mondtad, most azonal menned kell.
Hiába nem akartál ott hagyni egyedül, akkor is muszáj volt.
Ott hagytál de én vártalak, Vártalak, de Te nem jöttél.
Aztán felhívtál s azt mondtad, ne aggódjak, minden a legnagyobb rendben.- Én hittem neked. (- Bár ne hittem volna.)
A hívásod óta már napok teltek el. Semmi hírt nem kaptam felőled.
De én bíztam abban,  hogy semmi bajod nem esett, csupán sok a dolgod... "-Igen, biztosan ezért nem hívsz.'- gondoltam.
 
A napok csak múltak, s Te nem jöttél.
Aztán megtörtént az mire leginkább nem akartam gondolni. Egy rendőr állt az ajtómban; s közölte: "Sajnálom Hölgyem a férjét szíven szúrták. Sajnos már nem lehetett megmenteni. Kérem jönnön velünk, hogy azonosíthassa a  holttestet."
Egy világ omlott össze bennem. A férfi akit mindennél jobban szerettem  most itt fekszik elöttem holtan; és én nem tehetek ellene semmit. Már nem hozhatom vissza Őt.
Haza mentem, nem akartam ott lenni s látni, hogy ott  fekszik azon a rideg boncasztalon. Már a környezet is elég nyomasztó volt számomra, de még azt is látnom kellett, hogy ott fekszik Ő is.
Az otthoni légkör is elég frusztrált és zavaros volt számomra; ezért elmentem oda ahova csak az megy aki már unja az  életét - a legmagasabban lévő sziklaszirtre, amit csak űgy hívnak: a Halál sziklája.
Elmentem hát a sziklához, s kiálltam a legszélére. Töprengtem egy kicsit azon, miért is jöttem ide. Majd mikor rájöttem; ugrottam.
Egyenesen bele a tengerbe. A fehér habok közé, ahol talán soha nem találnak rám.
Ott vele lehetek- hisz tudom, vár a túloldalon. A semmi túlpartján...