Kísérteties fémcsörgés zakatolt a roskatag díványon fekvő, mozdulatlanul agonizáló  férfi tudatában.

Fény alig hatolt az áporodott helyiségbe, a szürke falakon penészfoltok nyiladoztak, egy kimustrált fekete-fehér televízió árválkodott az ágy végénél, az elszigetelt tanya egyedüli kapcsolata a külvilággal. Felette az utolsó remény megtestesítője, egy kopott feszület lógott, a kis asztalkán pedig a bánat vékony cédrusága feküdt. Valahol a közelben Hádész csörgette az Alvilág bejáratának kulcsát.

Csendesen tűrte mérhetetlen fájdalmát. Csak nővére virrasztott mellette, csakis ő érthette testvére arckifejezésének jól ismert, néma beszédjét. Megpróbált vigaszt nyújtani neki, de gyötrelmei láttán maga is feneketlen apátiába zuhant. A szinte magatehetetlen férfi kemény vonásaiban tükröződött a pusztulás gunyoros szelleme, de szívósan tűrte a reá kiszabott büntetést.

A beesett, fakó szempár a kékesen vibráló képernyőre tapadt: ideges sorban vibráltak a zajos képbombák. Éppoly kurták voltak, mint maga a reklámok által kreált igénytelen divathullám. Aztán néhány ízléstelen megjelenésű, önelégült, szellemképes figura beszélt lyukat a hasába, az imitt-amott felbukkanó szerény értékeket azonnal a szőnyeg alá söpörték, rémesen tátogtak, akár a minap született keselyűfiókák a fészkükben.  

De a beteg nem szólt, képtelen volt rá, csak hallgatta a tündérmeséket az elszegényedett villatulajdonosokról, vagyontalan fejesekről; bosszantották az öntudatos újgazdagok, a bal és a jobb, a kinn és a benn, a fent és a lent, a hitvány és a romlott között lavírozó kiskirályok; nem értette, miképp védik hazáját az utcákon masírozó és badarságok özönét kajabáló ostoba, arctalan alakok. A prüdéria álarcába bújt pizzaképű, angyalszárnyat növesztő, agyonsminkelt boszorka vicceitől pedig kirázta a hideg.

A férfi egyre jobban szenvedett.

Kétségbeesetten küszködött a kór ellen.  

Már évek óta elkerülte őket a szerencse, hiába dolgoztak mindketten megállás nélkül, egy idő után már a rezsire is csak az uzsorakölcsönökből tellett, a kamra visszhangzott az ürességtől. A ház ura sokszor még betegen is kitámolygott a földre kapálni, vagy az állatokat rendben tartani, mégis kilátástalan helyzetbe sodorta őket a mindent feneketlen kútként behabzsoló, válságokkal teli világ. Szép csendben cserbenhagyta őket menyasszony, vőlegény és minden „hű” barát. Hiába volt az emberfeletti akaraterő és munkabírás, a negyvenes férfi szervezete fellázadt ellene.

Haldoklott.

Még az a rusnya, vörös macska is ott a félhomályos sarokban – aki valahogy mindig belopódzott – elpártolt tőle, pedig amikor még apró és ártatlan cirmosként a portájukra került, aligha gondolhatta, hogy ilyen tragikusan fognak végződni az előtte álló csodálatos életről szövögetett merész tervei.

Groteszk tévedés csupán, hogy akit egész addigi életében állandóan csak a jövő  motivált, annak mégis pusztán a múlton való folyamatos rágódás jutott. Keserű lett tőle a szája íze.

Annak idején folyton nyugtalanította az érzés, hogy nem viszi majd semmire, nem valósíthatja meg önmagát. Aggódott, nehogy elszalassza a nyúlfarknyi élet kínálta csekély alkalmak egyikét; elméjét megmételyezte a mély bűntudat táplálta szorongás. Nem ilyen véget képzelt el magának, nem ilyen korait, nem ilyen kínokkal és fásult gondolatokkal telit. Hová lett az a szőke, hullámos hajú, magabiztos, mindig a felhők felett szárnyaló, energiával teli fickó, akit nemrég még ámulva figyeltek a földhözragadt cimborák? Mindez a dicső múlt csupán, most már egyenesen gyáván viselkedett: de nagyon félt a haláltól.

Puha párnájára hajtotta fejét, motyogott ugyan a televízió színtelen hangja, agyáig egyetlen értelmes szó sem jutott el; áldozattípus volt, hát előre élte az elmúlást.

Emlékeiben, régi álmaiban kotorászott. Összekeveredett minden. Ugyanez a kisszoba volt a nagyinál töltött felhőtlen szünidők alatt is a lakhelye, az maga volt az örömök netovábbja, az ábrándok birodalma. Az akkori felesleges háború okozta lelki eltévelyedés mindmáig alig enyhült benne, gyakran összemosódott az álomkép a képzelettel:

A plafonról lógó csillogó-villogó csillár, akár egy repülő  csészealj, hasított a levegőbe, fegyverropogásként hangzott az apró fehér kristályok egymáshoz koccanása. A mesekönyvek vércseként csaptak le áldozatukra, a ruhákról menekülő gombhadseregre. A szobanövények kitátott, éhes szájjal bámultak az ágy alól előrobogó műanyag tankokra. Mögöttük rohamléptekkel, csatahangulatban nyomultak az indiánokkal megerősített gyalogos hadak. Vezérük cipőkefebajuszt viselt, rettegést keltett mindenkiben, karját sűrűn előre lendítette üdvözlésképpen, melyre hangos bömbölés volt a válasz. A zölden vibráló, sistergő, robusztus rádió drámai hátteret adott a vérrel átitatott csatának. A piros-fekete keresztcsíkozású, durva textilingek zászlóként lobogtak szerteszét a falon, aztán egyszer csak minden elnémult, a képek lágy hullámmá szelídültek, a robaj halk dallammá olvadt, a harcok okozta sebek vérfolyammá dagadtak, a háború végképp kimúlt. Elkezdődött helyette egy sokkal veszedelmesebb, félelmetesebb valami: a béke és a szabadság.  

A maszatos ablakon túl fáradtan sötétedett, parányi kabócák panaszos éneke zsongott a tanya körül. Nővére lépett a gyászos szobába. Homokszínű  lenvászon ruhában, kisírt szemekkel csoszogott a betegágyhoz, reszkető kezeiből a lepedőre hullott a hőn szeretett mama megsárgult, sarka-vesztett fényképe, a paplan alá csúsztatta a biztonságukért felelős rideg, rövid csövű revolvert, szipogva szorította magához öccsének utolsó mimikáját, a mozdulatot, amint kezével a fotó után kap. Szinte égette a hátát a fiú kifejezéstelen tekintete: őt követte a kijárat felé. Az ajtó puhán bezárult mögötte.

Minél messzebb akart jutni, lelke kegyetlenül háborgott. Könnyű szellő  rebbent. A lövés különös dörrenése hamar utolérte, vad erővel fogta be fülét, reményvesztetten sikította ki vértelen fájdalmát a pusztaságba, a ketrec mögött a tyúkok moccanni sem mertek, a riadt csendben csak a nyakukat nyújtogatták a szokatlan lárma felé.

Bénultan támaszkodott az öreg szilfához; leperegtek a fiatalkori emlékek, a kicsinyes veszekedések, a családi séták, a születésnapi gyertyák halovány fénycseppjei, melyek kísérteties árnyékot vetettek grimaszokkal telt gyermekarcukra, a vasárnapi közös játékok, aztán a friss barátnő zavartsága, végül a kemény munkájuk jól megérdemelt legelső bevétele, ezek most mind-mind odavesztek egyetlen átkozott pillanat alatt. Csak ő maradt itt teljesen csupaszon, kiürült bensővel, akár ez a magányos épület itt a sivárság közepén. Tiltakozott ugyan ellene, mégis átjárta lényét a bánat.

Eszébe se jutott az a számára teljességgel elképesztő iromány, amire véletlenül bukkant a minap, benne öles betűkkel állt: amennyiben öccse jobb létre szenderül, jó darabig a biztosítótársaság fog anyagilag gondoskodni róla. Fogalma sem volt, hogyan fizette ezt eddig, nem igazán értette, miért kell a halál ahhoz, hogy közelebbi kapcsolatba kerülhessen az élettel. Nem akaródzott visszatérnie a házba, az udvaron várta meg a városi körorvost.

Eddig sem kényeztetett el minket a sors – tépelődött feketébe öltözött szívvel a fa tövében. Töredezett frizuráját tarka kendő védte, fülében rézkarika fityegett. Fátyolos szeme az otthonára tévedt, valami kézzelfoghatót, egy biztos pontot keresett, bármilyen megnyugtatót itt a semmi közepén. Acéltollú, örökre berozsdásodott szélkakas trónolt az ódon ház tetején. Éppen a lemenő nap utolsó sugarát búcsúztatta, fénye rég megkopott már. Ez volt az egyetlen emléktárgy, ami megmaradt a szülői házból, és amihez mohón ragaszkodott a két fiatal árva, amikor elüldözte őket a kaotikus város. Akkor csak abban hihettek: amíg az a szélkakas forog, addig nem érheti semmi baj őket, olyan volt az nekik, mint egy jókora, becses talizmán.

Egykoron, még bőven növőfélben, a nehezen kordában tartható öcsike újból  és újból felmászott a sátortetőre megsimogatni a fémkakast, olykor le is telepedett melléje. Az csillogott-villogott, mint a főtéri nagytemplom kisuvikszolt rézkilincse, hol jobbra, hol balra pördült – valahogy mindig tudta, merről fúj a szél – a kölyök pedig beszélt hozzá, ki tudja már mit…

A szürkületbe egy remegő fény hasított, fekete keménykalapos, idősödő  férfi érkezett kétkerekűjén, óvatosan kerülgette a földút apróbb-nagyobb buckáit, orvosi táskája a kormányon táncolt.

– Hogy van a beteg, lányom? – kérdezte. – Csak nincs valami baj? Olyan fényes az orcája.

A nő  még mindig a tetőre hunyorgott. Elmerengett:

– Tudja, doktor úr… mindig én másztam fel utána, pedig eleinte nagyon is szorongtam a magasban, nehogy baja essék szegénynek – törtek felszínre a régi képek. – Aztán hozzászoktam, órákig lestük onnan fentről a végtelennek tetsző délibábos mezőt, a tarka marhacsordát, a szélfútta, korhadt gallyakat, a távoli dombon pöffeszkedő kis kápolna sziluettjét, a városszéli gyárkémény kígyózó füstjét, vasárnap beszippanthattuk a nagyi húslevesének ínycsiklandozó illatát. Most is látom magam előtt a drága öcsike kócos, szalmasárga bozontját, ma is érzem a cirógató szél gyengédségét.

– Nos, menjünk be – javasolta a doktor halkan, és megindult a ház felé.

A szobaajtó  mögött csend honolt, bágyadt lámpafény szűrődött ki a küszöb résein át. A deres-homlokú orvos megfontoltan nyitott be, az évtizedek felkészítették a látványra. A nő mögötte osont, görcsösen kapaszkodott a másik csontos vállába, amikor utolérte a látomás, belemélyesztette körmeit. A paplan félig a padlóra csúszott, a borotválatlan, agyonizzadt beteg lötyögő pizsamájában, párás szemmel forgatta anyja portréját, gondolatban már bekéredzkedett mellé, a mennyei királyságba. Az ágy végében romokban hevert a felrobbant tévékészülék, a pisztoly füstölögve pihent a gyűrött, lucskos lepedőn.

A megdöbbent belépőkre meredt, mintha pozsgásabb lett volna orrának lágy íve, mintha kivilágosodott volna a vérharmatos szoba. Arcvonásai megváltoztak, olyan nyugalom költözött rá, azt hihették, egy másik énje néz vissza a távolból, nővére legalább annyira megrémült ettől, mint amikor korábban viaszszínben látta a kórságtól ernyedt testet. Lassan szétnyíltak repedezett ajkai:

– A halálba kerget… az a sok… hazug… nem tűrhetem… többre tartják… a hamis szót… az… életnél is! – préselte ki magából a hörgő hangokat. – Bocsááánat.

Nővére arcán olyan finoman suhant végig a megkönnyebbülés öröme, mint ahogyan a könnyű nyárvégi fuvallat emelgeti a földre hullt, áttetsző faleveleket.

Hirtelen valami új impulzus fakadt a padlás felől, furcsa, érces csikorgás hallatszott, akár egy hosszú, rekedtes sóhaj, egy ittas nevetés; a vén, komisz szélkakasba belecsimpaszkodott egy váratlanul feltámadt léghullám, a lepergett rozsdától visítva fordult, csak a kabócák víg dala harsogta túl a fülledt, csillagos éjszakában.