Josephine Mahler hazamegy

Beküldő: Nina Lokey
Beküldés ideje: 2009. április 13.

    Egy hipószagú reggelen, 1890 kora áprilisában, egy év szanatóriumi kezelés után, Josephine Lokey, akit akkoriban férjezett nevén Josephine Mahler-nek hívtak, hazavonatozott Budapestre. Bágyadtan sütött a nap, de ez őt legkevésbé sem hatotta meg, migrénje volt és zsigereiben érezte a bajt. Ez volt élete tizenkilencedik tavasza, amúgy nyáron született, és Fiuméban, apja szállodájának harmadik emeleti, kopottas orvosi szobájában, mert hirtelen jött a szülés. A bába, akit nagy sietve odahívtak, azt mondta, ő a legszebb csecsemő, akit életében látott, pedig már vagy ezer gyereket segített a világra, ráadásul a gyönyörű gyermek burokban született, óvni fogja a Jóistenke egész életében. Bezzeg a nagyságáék másik lánykája milyen kis satnyácskára sikeredett – tessék már megbocsátani, de ez az igazság. De még szerencse, hogy a Jóisten adott még gyerekeket a naccságának, micsoda boldogság ez a szép kis angyalka, annak a vörösnek is meg majcsak elrendezi az életét a Mindenható, áldott legyen az Ő neve.

      Pepi, ahogy a családban hívták, egyébiránt utálta a napsütést, migrénes fejfájást kapott tőle, különösen mióta rosszalkodott az egészsége. Az anyja mondta így, ha kérdezték: „Pepike szanatóriumban van kis ideig, mert rosszalkodik az egészsége.” Pedig nem az egészsége rosszalkodott, hanem a férje, aki ezt egy szép, jól fejlett tripper formájában haza is vitte neki virág kíséretében. Meg egy csecsemőében, aki komoly szembetegséggel született és, akit Josephine azóta nem látott, amióta a család egy éve „enyhe ráhatással” szanatóriumba utalta. A szanatórium a hegyekben volt, egy Matshield nevű völgyben, nem messze az olasz határtól és Pepi utálta. Utálta a reggeli hőmérőzést a folytonosan vigyorgó ápolónőket (nyilvánvalóan parasztlány mindegyik, csak kikupálódtak), akik úgy kezelték, mint egy gyengeelméjűt; és utálta a jeges fürdőket, amiket az elején kellett vennie a hisztériázás végett. Aztán mikor már nem hisztériázott többet, nem kellett több jeges fürdőt vennie. „Beletört a kisnaccsád.” – hallotta egyszer suttogni az ápolónőket. De mibe is? A jó házból való úrilány sorsába? Na, azt várhatják! Nem azért ilyen szép, hogy egy baromra pazarolja, aki felcsinálja és vérbajt ragaszt rá az első adandó alkalommal. A szagáról nem is beszélve: Uram-teremtől, a szaga! Karl Mahler-Mathusek -nak olyan szaga van, mint egy kocsisnak! Nem is kocsisnak, mint egy cigány putriból szabadult disznónak! Pepi felkelt és belenézett a mosdó feletti tükörbe. Sápadt volt, de az eredmény így is megerősítette, igen,  még mindig szép. Csak nem képzeli a Papa, hogy ő, egy büdös cigány kocsis ágyában fogja elpazarolni magát! „Csokoládégyárai vannak szerte az országban, tudod jól! Csak nem képzeled, hogy egy ilyen partit visszamondhatsz! Szépen fogod magad és az hófehér kacsóidat és hozzámész feleségül.” – mondta a Papa. Úgyhogy Josephine hozzáment. És végre lett saját szobalánya, eddig a nővérével kellett osztoznia. Nem szeretett osztozkodni, Linkával különösen nem. Ha Svájcban a kisasszonyok nem nevelték volna ennyire bele, amit beleneveltek, már biztosan megfojtotta volna azt a szerencsétlen sűrűhúsú vörös Brünhildát! „Mégiscsak a testvére, Josephine, csaknem utálhatja a testvérét. Nem keresztényi dolog az ilyesmi! Na, menjen, adjon kezet neki!” Úgyhogy adott, akkor is és utána többször is, amikor mind egy szálig ki akarta tépni Linka haját.

     Már nem emlékezett, miért utálta ennyire a testvérét. Talán, mert halszaga volt. Hiába locsolt magára bármennyi parfümöt, akkor is olyan szaga volt, mint egy halpiaci kofának. Vagy, mert vörös volt, igaz, olyan nagyon vörös, amilyet a rossz nők festenek maguknak! Szegény, végül is sajnálatra méltó, olyan szaga van, mint egy halpiaci kofának és olyan a haja, mint egy közönséges… Hál’ Istennek, neki nincs semmi ilyen baja. És még fiatal. 19 év nem túl magas kor. Még bármi lehet. A válás manapság pik-pak megvan és akár a trónörökös is beleszerethet és elveheti feleségül. Jó, ha a trónörökös nem is – az egy vénember – majd valamelyik főherceg. Mert kérőkben sosem volt hiány, Linka pedig már 24 éves és még egy kérője se akadt. Valahogy nem tudta sajnálni. Ne higgye a nővére, hogy nem látta, milyen pillantásokat lövell a cigányszagú Karl felé olykor! Igaz, Karl egy gazdag jött-ment, de mégiscsak a férje! Az övé és nem Linkáé! Erre megengedett magának egy kis mosolyt. Jé, a migrénje is lemúlt már. Igen, most hazamegy a Michaelplatz-ra és majd később eldönti, mit csinál.

      A vonat közben befutott a Süd-Banhof-ra. Karl-nak csak tegnap táviratozott, hogy hazajön, lehet, hogy meg se kapta… Annyi baj legyen, gondolta Pepi, kocsit még ő is tud szerezni. Szólt a kalauznak, hogy gondoskodjon a csomagjairól és lekászálódott a vonatról. A peron mellett, amíg a csomagokra várt, meglátta Liesl-t, a szobalányát. Hál’ istennek, Karl legalább őt kiküldte! Bamba egy teremtés, de a célnak megfelel. Úgyhogy rábízta Liesl-re a kocsi szerzést – a hebegő-habogó köszöntőre nem volt kíváncsi, sose érdekelte a személyzet lelki világa és ma sok volt a dolog, kár ilyen badarságokra pazarolni a drága időt.

     Azért a Karl-lal kötött házasságnak is megvoltak a maga előnyei. Igaz, Pesten kell lakni, ami csak egy picinyke centivel van a Balkántól, de Karl gazdag és a ház a Ménesi úton megteszi… Mondhatni egész csinos. Jó belépni a márvány előcsarnokba, rábízni a csomagokat Sándorra, az inasra, aki rezignált hangon közölte, hogy az úr nincsen idehaza. Remek.- gondolta Pepi.  Igen, végül is jó volt visszatérni a régi életbe, ami – Karl cigányszaga ide vagy oda azért egy kényelmes élet volt és különben is, Karl felesége szanatóriumba kerülése előtt ritkábban látogatott haza, többnyire a graz-i gyárban akadt dolga. Remélhetőleg ez most is így lesz. Sírás hallatszott. A kislányka! Tényleg! Van neki egy kislánya! Igen, bármi is lesz, neki van egy kislánya, akit nem is ismer! Kíváncsi lett rá, Évára, a kislányára. Elindult a hang irányába. A hang az emeleti vendégszobából jött, amibe olyan tapétát tetetett, amilyet Medici palotában látott Firenzében. Szerette azt a szobát. És most ott lakik az ő kicsi lánya. Benyitott a szobába. Egy nő állt a szoba közepén, kezében a gyerekkel. Vörös haja volt. „Nem hallottam, hogy megérkeztél.” – mondta zavartan a halálra vált Pepinek. Csönd lett a szobában, hallani lehetett az óra ketyegését. „Te mit keresel itt? – hallotta Pepi a saját hangját – Ez az én házam!” Linka zavarban volt. „Nem akartunk szólni neked, amíg ki nem jössz és meg nem erősödsz. Tisztában vagyunk az idegi problémáiddal, de hát olyan hírtelen jöttél haza! Karl meg üzleti úton van és nem volt idő megszervezni… Úgyhogy nincs mit tenni, most én kell elmondjam neked. Sajnálom, Pepi, de Karl el akar válni tőled és ha minden lecsendesült, engem fog elvenni.” Pepivel megfordult a világ. A Linka! És az ő férje! És ő? Vele mi lesz? Ki fog elvenni egy elvált asszonyt? És a kislányka? „De ne félj! A válás manapság gyorsan lezajlik és kapsz majd rendes asszonytartást is. Még férjhez is mehetsz, ha akarsz, végülis még mindig nagyon szép vagy. A kis Évára meg ne legyen gondod, majd én felnevelem. Te úgysem szeretted soha a gyerekeket.”