Jó szomszédi – „Teatyaúristen!”

Beküldő: Hadházy Eszter
Beküldés ideje: 2010. március 31.

Magyar népmese a szomszédokról

Rövidke történet, melyet a keserűség  és az értetlenség szült. Olvassák türelemmel!
 

Történt egyszer, hogy két fiatal - nevezzük őket Fiúnak és Lánynak –  nagy elhatározásba fogott. Magyarország egy kicsiny, ám annál felkapottabb városkájában, valahol a Dunakanyarban vett egy aprócska lakást – mint közös életük első közös záloga. Örültek a kicsiny odúnak nagyon, és igyekeztek megismerkedni a Szomszédokkal. Ám a szomszédban lakók nem kértek belőlük, ki tudja miért. És mivel hőseink kicsit értetlenek voltak, a Szomszédok hős kara fizikai és verbális inzultus formájában adta tudomásukra, hogy jobb, ha nem barátkoznak, emellett pedig nincsenek jogaik, örüljenek, hogy ők, az Őslakók, megtűrik őket, a Betolakodókat.

A Fiú  és a Lány úgy döntött: sebaj! Majd elunják a gyűlölködést az őket kitaszító Szomszédok, és a Gyávák, akik inkább szó nélkül követték a hangadókat, majd megismerik őket, és nem fogják gyűlölni sem a Fiút, sem a Lányt. Ezután csendes idők következtek, mindenki élte a maga életét – úgy tűnt helyre állt az egyensúly az Őslakók univerzumában is. 

Egyszer aztán a Fiúnak és a Lánynak született egy Kisfia. Azt gondolták, most még boldogabbak lesznek, de a sors a körülöttük lakó szomszédok képében ismét közbe szólt. Mert hát nagy volt a Fiú és a Lány bűne: védték a Kisfiú érdekeit. Ha este van, alhasson, és ne ébredjen fel a szomszédok viháncolására, a babakocsiját, amit tisztán hagytak a lépcsőházban (nem lévén babakocsitároló, vagy saját „sufni”), azt másnap ne összeszemetelve vagy a legképtelenebb helyekre dugva találják meg. A gyűlölködés lángja ismét magasra csapott. Néhány fiatal Ős-lakó-gyerek, és Ősszülő minden lehetséges módon ártani próbált az Apróságnak, hiába védték őt a szülei. 

Akkor a Fiú és a Lány úgy döntött, jobb a békesség, és a Fiú szüleivel lakást cserélt. Azt hitték, most végre eljön a békesség ideje. Az Őslakók valóban lehiggadtak (ki tudja, miért), a Fiú és a Lány pedig abban a naiv hitben ringatták magukat, hogy itt több empátiával bírnak az Ős- és az Újlakók. El is telt hat csendes, barátságos hónap, úgy tűnt, hogy Szülőktől öröklött „Haragossal” is elsimul a viszály, mi több, kifejezetten barátinak volt mondható a kapcsolat. 

Egyszer aztán, Valentin-nap közeledtével a Párkák megunhatták a rokkák egyhangú, csendes pergetését, és úgy döntöttek, ismét viharfelhőket tornyoznak a Fiú, a Lány és a Kisfiú feje fölé. És a Viharfelhő nem csak sötét volt, de villámlott is. Sokáig, gonoszul, belecsapva a Fiúba, a Lányba (nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozva – szép teljesítmény egy hatvan körüli, nőnemű Viharfelhőtől), és innentől kezdve ismét ezer apró és nagy bosszantással, kényelmetlenséggel lettek „változatosak” Fiú, a Lány és a Kisfiú napja. (Elsősorban persze a Lány és a Kisfiú tapasztalhatta meg a nyugdíjas Viharfelhő rosszindulatát, hiszen mindhárman otthon élték a mindennapokat.)

Nem maradt más hátra, látta be a Fiú és a Lány, el kell innen költözni. Mivel a kicsiny városka igen népszerűvé vált a Gazdag Házvásárlók körében, mesénk hősei nem remélhették, hogy találnak a városban maguknak egy házat, ahol nincsenek falszomszédok, gonoszkodó Őslakosok, és rosszindulatú Viharfelhők, így az ország másik részében kezdték el keresni a boldogságukat. De „társas”-házba soha többet nem költöznek. Mert félnek, túl magasak az elvárásaik, amiket ők ugyan betartanak, hogy ne zavarják Mások életét, de úgy tűnik, ezzel szinte egyedül vannak. Ráadásul csak haragosokra lelhetnek emiatt.

Bár eltelt már több nyár, a Fiú és a Lány még mindig nem érti, mi történt az Emberekkel. Hova lett szívükből a tolerancia, miért olyan barátságtalanok, gyűlölködők, miért örülnek, ha másnak bosszúságot, kellemetlenséget, vagy fájdalmat okoznak? 

Érthetetlen ez számukra. 

És ijesztő.