In Memóriám

Beküldő: Izabellám
Beküldés ideje: 2008. december 22.

Az én szeptember 11.-ém, szeptember 28.-ára esett

In Memóriám 

Már napok óta esik, szitáló szürkeségben koptatom a klaviatúrát.

Voltál már úgy hogy egy illatról, egy mozdulatról bevillan egy régi elmosódott emlék? Egy megsárgult képet, az eddigi életem legpocsékabb napját láttam.

Utálom a szeptembert, valami ciklikus elhalás kezdetével azonosul bennem.

Az iskolás években ez nem volt ilyen egyértelmű, a suli, a srácok a grundról, a csacsogó, örökké csivitelő csajok , a sulikezdet, az élmény-beszámolok, nem volt így kiexponálva.

A szürke felhőket, a bágyadt napfényt, az esőt, azt a csendes szemerkélőt, ami a bőröd alá is bekúszó nyirkos hidegségével lehűti a tested és a lelked, nem éreztük. A természetünk ezer színe, a fiatalság lüktető heve, felülírt mindent, átfestette a szeptemberi eget.

Felnőttünk.

A szeptember átalakult bennem, valami sosem látott vihar, mindent megváltoztatott.

Ez a vihar ott legbelül a lelkemben zajlott, váratlanul jött és pusztított, alig éltem túl.

Évekig a tehetetlen düh táplálta, pokolra küldtem miatta az Istent, egyetlen anyának sem szabadna látni, a fia halálát. A kín, amire nincs gyógyszer.

Mára lecsendesedett, hideg borzongássá szelídült a fájdalom és kiegyeztem a teremtővel.

Olyan volt ez mint az 1867-as kiegyezés. Szükséges és pocsék.

Már hónapok óta dekkoltam a szülészeten, veszélyeztetett terhesen, hónapokig egyedül.

A szobatársak változtak. Láttam ezerféle emberi bajt, fájdalmat, de láttam és hallottam a születés örömét is. Az évszakok változását az ablakból nézhettem és néha az utca életszagából is elkaptam foszlányokat.

Az akkor másfél éves fiamra anyámék vigyáztak.

Jó helyen, biztonságban volt, de mégsem mellettem. Csak kibírom, ki kell bírnom.

A férjem sorkatonai szolgálatát töltötte. Elvezényelték Kalocsára, az előfelvételisek itt katonáskodtak, havi egyszeri láthatás.

Család voltunk szétszórva, de lélekben együtt. Ez ám a vigasz! Az tartotta bennem a lelket , hogy ez az állapot nem tarthat örökké, ahogy az eső sem eshet mindig.

A változást a kórházi lét egyhangú napirendjében, a látogatások jelentették.

Kedd és a csütörtök, 4-től -5 óráig, meg valami ehető ételt is. A szellemi élvezetet meg a könyvtár adta, a kórház könyvtára, tv akkoriban nem volt. Mire haza kerültem, kiolvastam az összes könyvet, a végén már csak a szülészeti, orvosi szakkönyvek maradtak, hát sorra kerültek azok is. Később nagy hasznát vettem. A szorultságból is lehet várat, diplomát építeni. Na de milyen áron?

Visszatérve a kórházhoz, a másik szórakozást a a jó öreg 'szokol' rádió jelentette. 'Mindenevő' voltam, csak ne kelljen arra gondolnom mi lesz, ha ez a gyerek mégsem...

Éjszaka, amikor nem tudtam aludni, beszélgettem vele, tartottam magamba és benne a lelket. Ádámnak hívtam és néha éreztem, erőtlen rúgását, a hasamban. Kitartunk fiam!

Istenem legyen meg az én akaratom is, mindig imádkoztam, pedig nem voltam vallásos.

Még volt egy igazi menedékem, egy hely az öreg épületen belül. A földszinti mosdó.

A gyerekeket nem lehetett behozni a kórházba, és okkal.

Na de melyik anya nem találékony?

A földszinti mosdó utcára nyíló ablaka, kommunikációs ablakként működött.

Nem szabadott felkelnem, de amikor megbeszéltük odahozták, a fiókámat az ablakhoz

és olyankor lesurrantam oda.

Ez a fürdő ablak maga volt a mennyország, egy egész világot jelentett!

Látnom és éreznem kellett, hogy jól van a fiam.

Megfogni a kezét, magamhoz ölelni, már amennyire azt, az ablakon lévő rozsdás rácsok engedték.

Mindig hajtogattam neki origami figurát , hol egy madarat , hol egy kutyust.

Nem tudtam mást adni neki a szeretetem mellé.

Amúgy nagyon szép kastélyban volt a kórház, csodás ősparkkal, az Eszterháziak tulajdona volt az átkos előtt. Ez volt az össze pozitívum, meg a személyzet, akik a hónapok múlásával már barátként kezeltek. Megszoktak, olyan bizalmas viszony alakult ki közöttünk.

Időm, mint a tenger és azt rájuk áldoztam.

Tulajdonképen a vetélés veszélye miatt tartottak benn, akkor sejtésem sem volt arról, hogy mekkora ez a veszély.

Még hétvégére sem engedtek haza, ez volt az én igazi várfogságom.

A közérzetem jó volt, nem fájt semmi, csak a lelkem és irigyeltem a madarak szabadságát.

Ez a bezártság, ...fegyelmezett voltam, a cél miatt mindent eltűrővé váltam.

Már nem lázadtam.

Hét hónapos lettem, és a remény édes madara már ott ült az ágyam szélén.

És akkor eljött a szeptember 28.-a úgy indult mint a többi sivár, szürke egyhangú őszi nap, szeptemberhez képest hideg volt. A járókelők fázósan húzták össze a kabátot, kardigánt. A kórházba sem volt még fűtés. Éreztük bent is, hogy lehűlt az idő. Minden változott.

Felálltam és valami forró meleg ... vér ...az a rohadt vér, megindult.

Álltam ott letaglózva, megsemmisültem. Nem fájt semmi,

de az értetlenkedő, bárgyú ember fintorával, meredtem a növekvő tócsára.

Nagy sürgésforgás támadt, még a reggeli túró is a számba volt, a műtőt sebtiben előkészítették, valami szart az oldalamba böktek, még hallottam:

-Hívd az altatótó orvost, a  gyerekorvost is ott legyen!

Császár és azonnali, - versenyfutás az idővel, az életért.

Placenta previa. Halálos, 100-ból egy éli túl, ha beérnek vele a kórházba.

Szerencse ez, a szerencsétlenségben? Nem is tudom mi a jó szó rá.

Órák múlva, az ágyamban ébredtem és már nem az voltam aki előtte.

Valami derengett, a mentősükről, hordozható inkubátorról, kikandikáló fehér pici sapkáról.

Nem tudtam felülni, nem láttam az arcát. Sosem láttam.

Snitt és beájultam.

Huszonhárom évesen  huszonhárom kapoccsal a hasamban és olyan egyedül, de felébredtem.

Aztán megint elszunnyadhattam, még tartott a bódulat,de hirtelen belém hasított a villám:

-Meghalt!

Minden kiélesedett, a hangok, a képek és a tudatom.

A többiek vigasztaltak,valaki simogatott, ahogy csak egy anya tud, az édesanyám ott ült az ágyam szélen.

Megint snitt, nincs kép, se hang.

Aztán nyílt az ajtó a főorvos jött be, bágyadtan felemeltem a kezem, már rég tudtam mit akar mondani. Fiú volt, 48 cm 2kg és egészséges, a tüdőgyulladást kapott, a szeptemberi 11 fokban.

Az Ádám nevet kapta tőlem.

Nem volt szabad sírni, mert belázasodom, túl nagy volt a vérveszteség. Aggódtak értem.

De a szemem sarkából elindul egy könnycsepp, önállósította magát, mint a záporeső zúdult utána többi, a megáradt folyó erejével jött, elsírtam az összes könnyemet.

Közben távirat ment Kalocsára.

A nővér aki elküldte a táviratot csóválta a fejét:

-Nem értem,- motyogta,- hisz az előbb küldtem csak el!

Az én párom meg már ott állt az ajtóban..

Életemben akkor láttam rajta először és utoljára milyen az a mély megrendülés, amikor egy férfi lelke befelé sír.

Szavak nélkül gyászoltuk.

Engem még két hétig bent tartottak.

A szoptatási idő iszonyú volt. Nem akartam látni és hallani, kerestem a nyugalmam.

Átkértem magam egy másik kórterembe. Közben megindult a tejem, borogattam, hogy elapadjon. A test akkor is teszi a dolgát, ha nincs kiért.

Nem volt máshol hely csak a nőgyógyászaton. Egy idős néni, pici, sovány, rákos... mellé kerültem.

Nagy csapat voltunk. Mesélt az életéről, sokat beszélgettünk. Olyan ízesen beszélt.

Mesélt, hatott a morfin, akkor többet.

Micsoda apróságok, maradnak meg az emberben.

-Olyan szegények voltunk,- mondta,- hogy a cukrászdából, csak a gyerekeknek tudod, néhanap egy-egy sütit venni.

-Sütöttem én, de milyen a gyerek megkívánja, a másfélét is.

Aztán kicsi mosoly jelent meg a szája szegletében,

-Nehogy azt hidd én jobb voltam náluk!

-Én meg a sarokházért voltam oda, de sosem engedtem a csábításnak.

A sarokház hófehér, tejszínes csoda szelet, a hetvenes évek csúcssütije. Imádtam.

Aztán csönd lett. Elaludhatott, talán álmodott is.

Volt ott a sarkon egy cukrászda, mindig onnan hoztak a látogatók nassolni való nyalánkságot.

A portás nénivel hozattam be sütit, de csak a sarokházból kértem.

Amikor felébred, azt hitte még mindig álmodik. A sarokház ott díszelgett az éjjeliszekrényén.

-Kár lett volna ezt kihagyni, már nem éltem hiába-mondta.

De én láttam, hogy bizony párásodik a szeme, nem számított rá , hogy a titkos kis vágya egyszer beteljesül.

Ettünk.

-Olyan, hideg van itt, nézd má', egészen benáthásodtam-mondta zavarában.

Megint elaludt.

A gondolataim csöndben a temetésen felé fordultak.

A neheze még hátra volt.

Nem engedtek ki a kórházból, túl erőtlen és gyenge voltam.

A folyóson fel, s alá járkáltam, hogy végig tudjam állni a szertartást.

Kínlódtam, - miért , miért, miért-, de nem voltak válaszok.

A hamvasztást mellett döntöttem, nem bírtam volna elviselni, kis fehér koporsó látványát, elviselni a keresztet.

A temetésre nem engedtek ki, de a lelkemmel ott álltam a ravatal mellett.

Körül vett a fájdalom, ezt minden temetésen eléneklik az asszonyok.

Magamban éreztem, bennem szólt.

Meghagytam, hogy a temetésen csak a pap és a férjem legyen jelen.

Egy édesapának is meg kell adni, hogy elsirathassa könnyeivel a fiát.

Így történt. A többiket megkértem menjenek el a templomba és mondjanak imát a gyermekemért.

Zúgtak a harangok, de nem tudták elnyomni a fájdalmat.

Sosem szabadna túlélni egy édesanyának a gyermekét, mert nem ez van az élet ígéretében megírva.

Szeptember volt és nagyon hideg, vacogott a lelkem.

Haragudtam az Istenre, úgy ahogy egy édesanya képes, dühösen, szitkozódva, mert nem láttam felnőni a fiam, nem láttam mosolyogni, szeretni, nem tudtam megölelni, pajkos kölyökként ölbe venni, nevetni, férfivé serdülni.

Elvették tőle az életet, a szabadság, a szeretet lehetőségét, mindörökké egy sötét, hűvös urnába zárva. Nem tudta meg milyen az eső, a szél, a mennydörgés, az áldott napfény, a nap simogatása, és milyen egy asszony szerelme, a boldogság.

De ott volt a másik fiam, fel kell állni, érte, magamért, a családért.

Ami nem pusztít el, az erősebbé tesz? Nem tudom, de kemény volt, megrendítő. 

Évekkel később, készülődtünk a Karácsonyra, míg apa fát barkácsolta a talpazatba, eltereltem a kölyök figyelmét. Origamit hajtogattunk.

Már nem is tudom miért pont azzal...

Amikor elkészült a madár láttam rajta, hogy valamin töpreng, ötévesen de hamar kibökte:

-Anyu ki volt az a kedves néni, aki nekem mindig madarakat adott?

Álmomban sem gondoltam, hogy ő ebből az időből bármire is emlékszik!

-Én voltam és teleszaladt a szemem könnyel.

Akkor el kellet neki mesélni a történetet, amikor az öccse angyallá változott.

Azóta már tudja, hogy nincsenek angyalok.

Huszonöt év telt el. A múlt elhalványult. Elszállt az idő, lejárt a temetői bérlet.

Az urnával a kezemben, felmentem a Kálváriára.

A hegy, mint egy kupola, úgy emelkedik a város fölé. Meredek, csak egyetlen oldalról gyalog lehetett felkapaszkodni rá. Egy parányi sárga színű kápolna és három hófehér kereszt áll a hegytetőn. Van benne valami fenséges időtlenség, valami örök.

Sütött a nap, a szeptemberi ég alatt játékos szellő sodorta a faleveleket, felemelve megpörgetve őket. Az urna fedelét kinyitottam, szállj!  A szelek szárnyára bíztam az én angyalom. A játszi szél oly könnyedén felkapta, és repült vele szabadon, hogy mindörökké az égbe zárva maradhasson, közel a Naphoz már az áldott fényhez tartozott.

Már régen nincs bennem harag. Az élet gyönyörű, egyszeri és nem megismételhető. 

Ámen.