Rázta a kaput. Görbe, erekkel átszőtt ujjai erősen markolták a rácsokat. Az idilli, falusinak ható környezetben, melyről csak mi tudjuk, hogy Budapest egy külső kerületében búvik meg két zajos főútvonal között, feltűnő jelenség volt ez a vénséges vén, csonttá aszott, őrült tekintetű asszony. Hajlott háta, csüngő ruhái, félretaposott mamusza ellentmondani látszott a kaput csattogásig, a kapuból jobbra-balra futó, zöld drótkerítést remegésig rángató erővel, ami még kilencvenkét éves korában sem fogyatkozott. Szemében elszántsággal, pánikkal és talán némi dühvel mindent megtett, hogy kijusson a kertből.

A lakótelep, ami nevét arról a nagy múltú állami vállalatról kapta, melynek dolgozói itt kaptak szolgálati lakást egykor, mára megtelt a még idejében bejelentkezett, s aztán jóhiszemű jogcímnélküliként a bérleti jogot valamiképpen megöröklő utódokkal, akiknek az égadta világon semmi közük a mára a csőd szélén egyensúlyozó, s ilyenféle juttatásokat régóta nem osztogató céghez. A házak málló vakolata hűen tükrözi a tisztázatlan tulajdoni viszonyokat. A kertek egy-két kivétellel elhanyagoltak, vagy legalábbis valamiképp megöregedtek. Almási néni – mert a legtöbben így hívják a kaput rázó idős nőt – kertje is elég lehangoló látványt nyújt: bár a gyerekek levágják a füvet, összeszedik a kutyapiszkot és az őszi leveleket is, de a valaha átmenetileg a ház mellé állított betonkeverő rozsdakupaca, a rég használhatatlan autógumik, és a hullámosra rohadt asztal, amin a muskátlik állnak, nem azt a képet mutatja, amit egy budapesti kertvárosi környezetben a szem megszokott.

Valaha – vagy a telepiek szavával „azelőtt” – nagy élet zajlott itt. A munkáscsaládok, akik juttatásként lakást kaptak kerttel, pincével, padlással, megbecsülték magukat és vigyáztak mindenükre. Amikor a második nagy háborúban bombáztak, a két e célból épített bunker valamelyikébe bújtak el. Almási néni jól ismerte mindkettőt kívülről, belülről. Volt saját kisközértjük, saját iskolájuk és óvodájuk, a telep szomszédságában pedig a vállalat egyik legnagyobb telephelye adott munkát az itt élők többségének. Még saját templomuk is volt. Aki itt élt, annak nem nagyon kellett elmennie sehova semmiért. Sajátos légköre volt ennek a zárt és egymást jól ismerő közösségnek. A háború nyomaitól valahogy senki nem akart megválni. A bunkerek állnak, kihasználatlanul. A házak tetején még ott rozsdállnak a szirénák, amelyeknek hangja sok öreg álmában vissza-visszatér. A légitámadást jelezték egykor.

Errefelé a postás várva várt vendég, akinek a gyerekek előre köszönnek, a nők süteményt adnak, és akit a férfiak bizony keményen itatnak. Az elmúlt nyáron áthelyezett, itt még újnak számító kézbesítő az autók által ritkán használt úttest közepén, tisztes távolságban a kerítések mögött őrjöngő kutyáktól, szokásos körének vége felé járt már, amikor figyelmes lett a kaput rázó, riadt asszonyra. A szomszéd utca egyik magányos lakójának a pálinkájától még kissé bódultan közelített, és elkövette azt a hibát, hogy szemkontaktusba került az őrült nyanyával. Nem szerette az ilyen vénségeket és egyébként is igyekezett nagy ívben elkerülni mindenkit, akivel nem volt muszáj szóba elegyednie napi munkája során. Ez a nő ráadásul mintha neki kiabálna valamit. Ahogy közeledett, már nagyjából értette. Arról zagyvált valamit, hogy őt ide bezárták, pedig mennie kell. A fiú gyanakodva nézte a zavart tekintetű, elszánt, mégis riadt nénit, aki látta rajta, hogy bolondnak gondolja, ezért történeteket kezdett mesélni arról, hogy milyen jól megállja még a helyét. Kitalált utcanevekkel dobálózott, mert olyan nincs, hogy szélkálmántér, meg valamit arról is mondott, hogy a férje nem jött haza a háborúból, de a fiatal postás nem nagyon tudta követni a nyanya mondókáját, meg aztán nem is érdekelte, ment volna már haza a francba, a fene fogja ezt hallgatni; ha ki akar menni, hát menjen. Nesze, most aztán léc, gondolta megkönnyebbülten, még talán eléri a fél négyes vonatot és végre egyszer előbb ér haza, mint az asszony, ami kábé egyórányi nyugodt pornónézést jelent. Még magyarázott valamit a nő a kicsikről, akiket elvisznek (hogy kik és hova, azt persze nem mondta), ezt nem értette, de ki nem szarja le.

Almási néni sietős, de apró  léptekkel, szinte totyogva haladt a főutca oldalában lévő  játszótér felé. Hajdan, fiatalasszony korában gyakran hozta ide játszani a kicsiket. A gondtalan, szaladgáló gyerekek zsivaja mindig jó kedvre derítette. Sosem szerette az idős emberek társaságát, de még a látványukat sem nagyon. Az utóbbi néhány évben is gyakran mondogatta nála húsz-harminc évvel fiatalabb nőkre, hogy micsoda randa vénasszony lett.

Az idő Almási néni fejében már nemcsak egy irányba haladt. Ugrált az évek, évtizedek között, összemosódtak háborúk, forradalmak, gondok, félelmek, de ugyanígy helyek, sőt, néha személyek is. Élőnek hitt, rég halott rokonok és néha ismeretlennek tűnő élők vették körül képzelt és valódi világát egyaránt.

A térhez érve forgolódni kezdett, értetlensége már a mozdulataira is kiült, akárcsak fokozódó, pánikkal határos izgatottsága valami miatt, ami vélhetően úti célja volt. Katona Ferencné, régi telepi lakos, egykori barátnő ebben az állapotában vette észre őt, miután kilépett a játszótér melletti kisközértből. Amikor meglátta, igyekezett egyetlen intéssel letudni a köszönést, a kötelező múltidézésekből köszönte szépen, de nem kért. Az Almásiné feje rég megzápult már, és különben is, kezdődik a sorozata, amihez mostmár lesz citromos nápolyi meg szódavíz, szóval nem fogja hagyni, hogy elrontsák ezt az élményt holmi záp vénasszonyok. De nem, ezt nem ússza meg, az Almásiné őt szólongatja a nevén, ilyenkor már mégsem való elmenni …

Igen, megint a régi lemezt kell hallgatnia és megnyugtatni, hogy nem, aki magával él, az nem a mostohaanyja, hanem a már szintén idős lánya, és dehogy veri meg, de a vénasszony persze nem hisz neki, ahogy ez lenni szokott. Szegénynek tényleg volt valami mostohája, legalábbis a Tóthné mondta egyszer, meg hogy nagyon kegyetlenül bántak vele gyerekkorában, még ma is látszik a seb, amit a tüzes piszkavas hagyott, amivel állítólag elverte az a szipirtyó, ha igaz. De a fene se érti ezt az asszonyt, gondolta, fiatalon férjhez ment és olyan ura meg olyan élete volt, hogy mind azt irigyelték a többi asszonyok. A lánya vele él, az unokák és dédunokák látogatják, ő mégis ezzel a mostohával van elfoglalva. Folyton szökni akar előle, aki ugye igazából a lánya, de azért is szökik, mert az a bogara, hogy a kislánya kórházban van és el kell hoznia, mert fél, hogy a németek elviszik, tudniillik a Zsófka gyerekkorában külsőre nagyon zsidós volt, bújtatni is kellett, és csúfolták is érte a kölkök. Ez pedig veszélyes volt annak idején.

De ez már igazán sok, gondolta, hogy még valami villamost is ideálmodott, ami körbe megy a telep körül. Nem akarta tovább hallgatni, franc, aki megeszi, kezdődik a sorozat, meg is mondja neki, hogy menjen haza, az lesz a legjobb. De az Almásiné már azt sem akarja elhinni, hogy elmúlt a háború, kész, pász, ennyi, nem bírja tovább, hazamegy. Még egy utolsó kísérlet, de nem hallgat a jó szóra. Elindult. Vége, végre.

Almási néni előre szegett fejjel tipegett vélt célja felé, keresztül az úton. Szemével kapkodva pásztázta az utakat, réseket, láthatóan hiába, hiszen nem találta, amit keresett. Enyhén lihegett, kapkodta a levegőt, és egyszer mintha látna valami ijesztőt, a vér kifutott az arcából, a szája elé kapta a kezét, a szeme elkerekedett, melyet egy az út szélén parkoló, khaki színű terepjáró felé meresztett. Kiszakította magát a sokkból, még sietősebben indult át a főutcát a telep szélével összekötő kis közön, amikor kis híján beleütközött a körzeti orvosba, aki már jól ismerte.

Az a szegény asszony, a lánya, a Zsófi néni, gyakran hívta ki a mamikához, amikor már nem bírt vele és le kellett nyugtatózni. Szegényt ráadásul még csak nem is szereti az anyja, mi több, retteg tőle. Az a fixa ideája, hogy újra a mostohájával él, és hogy a mostoha őt bántalmazza, fogva tartja, etc. Miután sikertelenül hangoztatta, hogy épp most találkoztak össze a Zsófi nénivel a kisközértnél, megelégelte a vitát és úgy döntött, haladéktalanul le is zárja: bevetette az együttérző, megértő, segítőkész orvos szerepet.

A rendelőig még egészen jól ment, gondolta a doktornő, a beteg együttműködő volt, bár ezektől a hatásvadász rémtörténetektől igazán megkímélhette volna, de amikor végre megérkeztek, nem engedte beinjekciózni magát. Végül úgy sikerült, hogy időközben befutott a Zsófi néni is, és ő segített lefogni az édesanyját, aki durván és bántón beszélt vele. Olyanokat mondott, hogy a doktornő legszívesebben… De ilyenekre persze gondolni sem szabad, az ember nem erre esküdött fel, ugye. Még arról is meggyőzte magát, hogy csak átmeneti készlethiány miatt volt kénytelen a régifajta tűt használnia a nyugtatóhoz, mert a vékonyítottból épp egyet sem talált. De nem bánta.

Édes drága anyukám, mormolta magában az örök zsolozsmát Zsófia, már megint… Már nagyon, de nagyon fárasztották ezek a szökések, a keresgélés, az idegeskedés, hogy vajon hova lett, aztán hazavinni, lemosdatni, lefektetni… Most még istenes, mert már benne van az injekció, ez a drága doktornő egy szent, Zsófia a maga részéről bármikor befeküdne a kése alá, már ha sebész volna, de ugye nem az. És ez a kis doktornő olyan becsületesen végzi a dolgát, hogy ki ne adna neki egyszer-egyszer, nem fizetik túl őket, a tévé is bemondta.

Anyuka eközben szomorú, elcsigázott tekintettel ment előre. Mostohának hitt lánya a karját fogta, és azon töprengett, hogy pontosan mikor veszítette el az édesanyját. Hogy van-e a halálnak pontos ideje. Vagy csak lassan halunk meg, részenként, folyamatosan. És ha így van, vajon mikor kezdődik el és meddig tarthat. Még meddig.