Remegés futott keresztül a testemen. Hirtelen nem tudtam, hogy mi okozta, aztán rájöttem és egyből megnyugodtam. Nem történt semmi különleges, csupán a bal lábfejem kicsusszant a takaró alól és emiatt járt át a hideg. Jól mondták a meteorológusok, hogy ma hűvös, esős idő lesz, így nem volt valami jó gondolat nyitott ablaknál aludni.

    Párom már elment, most egyedül vagyok itthon. Nem szeretek egyedül ébredni, de tegnap szóltak a munkahelyéről, hogy kaptak egy sürgős megrendelést, így ma korán számítanak rá, hogy végezni tudjanak. Ma indultunk volna a fesztiválra, csak el ne felejtsem még délelőtt felhívni a barátainkat, hogy mi csak holnap tudunk csatlakozni.

    Ideje felkelni. Be is csukom az ablakot és gyorsan összeszedem magam, elmegyek alapanyagokat vásárolni. Mivel úgy volt, hogy ma utazunk Miyake szigetére, nincs itthon semmi főzéshez való. Páromat viszont szeretném valami finomsággal várni, amikor hazajön.

*

    A polcok között sétálva eszembe jutott egykori kedvenc ételem. Már az esküvőnk óta el akartam neki készíteni, és ha belecsempészem az ő ízlésvilágát, talán még jobban fog neki ízleni. Igazi nemzeti ételről van szó és mivel kettőnk kultúrája alapjaiban tér el egymástól, kicsit az ő gyomrához igazítom a dolgot.



    Három órára mindennel elkészültem. Nagyon figyeltem a részletekre, igazán el akartam őt kápráztatni. Az egyik szobánk a tengerre néz. Ilyenkor tavasszal különösen gyönyörű és hangulatos a kilátás, oda terítettem meg. Elrendeztem a függönyöket, a kanapén a párnákat, rendet tettem a polcon is a könyvek és az apró indiai csecsebecsék között, amiket párom gyermeki szenvedéllyel gyűjt. Kitártam az ablakot is és füstölőt gyújtottam. Butaságnak tűnhet, de pont így szeretjük, mert nem lesz tömény és émelyítő illat, hanem csupán egy igen kellemes leheletnyi bódultság a levegőben.

    Az időjárás egyre szigorúbb képet ölt. Nincs kimondottan hűvös, de már szemerkél az eső és mind sötétebb felhőket látok gyülekezni.

    Fél ötkor érkezett meg a kedvesem. Mikor belépett az ajtón, egyből odajött hozzám. Megcsókolt, közben átölelt majd kaptam az elmaradhatatlan puszit a homlokomra..., igazán van érzéke hozzá, hogy hogyan imponáljon, hogyan olvassza meg a női szíveket.

    Amíg ő elment egy gyors tusolásra, én gyertyákat gyújtottam, megmelegítettem az ételt és igyekeztem minél stílusosabban tálalni. Öntöttem a kedvenc vörösborából abba a kristályos színezetű pohárba, amit még a nagyanyjától örökölt.

    Bejött a szobába és mosolyogva állapította meg, hogy nem is annyira bánja, hogy itthon ragadtunk. Leültünk egymással szemben és beszélgettünk. Mindenféléről. A múltról, elmondta újra, milyen üres volt nélkülem az élete és mosolyogva idézett fel az eddig együtt töltött időnkből apró, kellemes emlékeket. A jelenről, és közben csillogó-csábító szemekkel néztünk egymásra. Érzem, ha valakiben, hát benne tényleg megbízhatok, még így is, hogy nem a fiatalságunkat adjuk egymásnak.
    Nagyon ízlett neki a főztöm és végül koccintottunk a vörösborral. A jövőre!


    Kicsit furcsának találta a bor ízét. Sűrűn elnézést kértem, én igazán nem értettem, mi a gond vele, biztosan elrontottam valamit és ehhez az ételhez nem is illik a vörösbor. Ez lehet az oka a rossz érzésnek..., de ő csitított. Magához vont és igyekezett megnyugtatni. A közös évek alatt volt alkalmunk már megismerni egymás minden rejtett zugát, hogy magabiztosan tegyük a dolgunk s mégis mindig egy cseppnyi újdonsággal változtassunk varázslatossá minden egyes alkalmat.

*

    Most itt alszik mellettem. Elnézem férfias vonásait, helyes arcát és izmos testét, gondolataim sokaságába már csak a vihar tomboló zajai törnek néha-néha be, mint megnyugtató rítus hangjai. Az jár a fejemben, mennyire ártatlan, mennyire próbált értem mindent megtenni és megfelelni. Itt szuszog halkan, de már nem sokáig. Soha többé nem fogja kinyitni meleg, mélybarna szemeit.

Villog a sziréna, rohan
a mentő és a rend őre
de a tűzoltó esélyt életre
itt már nem lát;
a gyilkos biztosra ment
és eltűnt a menyegzőbe
a tengeren odaát.