Három méter pánik

Eredeti melléklet letöltése
Beküldő: Polgári Szilvia
Beküldés ideje: 2010. január 6.

Nem hagy békén, csak mondja, teszi fel a kérdéseit, megválaszolhatatlanok, számomra azok, már zsong a fejem, elegem van.

’elegem van belőled’ kiabálom, érzem a szemrehányást, elbizonytalanít, megsajnálom, tehetetlen vagyok. Hiába kérdezget, nem tudom a válaszokat, nem tudok semmit.

Nem segíthetek, csak hallgatok, hümmögök, próbálom nyugtatni, felesleges, nem nyugszik.

A lány a fejemben. Nem nyugszik. Nem tud.

Nekem meg együtt kell élnem vele, beleborzongok, nem akarom, de muszáj. Itt lakik a fejemben, ideköltözött és csak mondja a magáét, utálom, legszívesebben kihajítanám.

Nem hajítom ki, mégsem hajíthatok ki valakit csak úgy, az utcára, a fejemből ki az utcára. Gyanítom már régebben is itt volt, valahogy mindig éreztem a jelenlétét, de sosem kiabált ennyire. Addig a napig nem is tudtam, hogy lehetséges ennyire kiabálni.

Mert minden azon a különösen szar december negyedikén kezdődött. Olyan nap is lehetett volna, akár a többi, nem ugrott ki a naptárból, nem szirénázott vörös vagy kék villogóval, jó előre jelezve, hogy kérem, én leszek a te éved legnyomorultabb napja. Nem, nem tette ezt, csak lapult ott, sunyin, elrejtőzve 364 tettestárs közé, nem volt külön kiemelve, megvastagítva, dőlt betűvel szedve. Csak elbújt, elsimult, észrevétlenül, vagy inkább sehogy, beékelve magát a harmadika és az ötödike közé. 

Szar nap, egy szar év után. Fokozott köd és szutyok. Akarok tenni valamit, mindegy mit. Később már semmit. Semmit. Csak úgy vagyok, illetve nem csak úgy, de mégis vagyok, mert lenni muszáj. Valahogy. Odakinn a szutyok besötétedik, nincs késő, semmi sem késő, csak sötét. Lefekszem, ez is cselekvés, jobb híján tevékenység. Zavaros forgolódás, kusza álmok. Aztán valami oda nem illő, elkülönülő esemény, hogyan lehet egy rémálomban elkülönülni, nem értem, máig nem világos.

Robbanásszerű, csörömpölő hang, kiszakít a folyamatból, mint amikor a hullámvasút egy pillanatra időzik a csúcsponton, aztán menthetetlenül elkezd lefelé száguldani, s a benne ülő gyomra a torkába szalad, szíve pedig a dobhártyáján veri a tam-tam-ot. Felülök és kinyitom a szemem, vagy fordítva, először nyitom a szemem és csak aztán ülök fel, erre pontosan nem emlékszem. Villogás, gyorsan eszmélek, nem is értem miért ilyen gyorsan, elemlámpából jön, látom a fényforrást tartó kezet, ami egy testben folytatódik, van lába is, meg feje, az egész nagy, egészen nagynak tűnik, az ágyból kinézve inkább hatalmasnak.

A nappaliban áll, én a hálóban fekszem, három méter választ el bennünket, háromszáz centiméter, háromezer milliméter. Összeadva kevés. Külön-külön kevesebb.

Még nem döbbenek meg, csak elcsodálkozom, miért visel kapucnit, sötét van, úgysem látok semmit, talán csak a sziluettjét, de azt sem biztosan. Ha nem villogna, talán észre sem venném.

Nem tudom akarok-e mondani valamit, nyilván nem akarok, mégis hallom a saját hangom, csak úgy magától életre kelt, pedig igazán nem akartam, de jött, a hangszálaim működésbe léptek. Aztán érzékelem, hogy ezek nem szavak, nem kiáltások, sikolyok, csak valamiféle artikulálatlan képződmények, pont az én torkomból, ki, a nappaliba, bele egyenesen annak az emberre hasonlító, villogó, mozgó, kapucnis formának a fülébe.

’hééjééjééj’ vagy valami ehhez hasonló bukdácsol a levegőben, az én torkomból tör elő, bár nem is emlékeztet a saját hangomra.

A pillanatban megáll a döbbenet, egy gyors mozdulat, elfordul, eltűnik, én felugrom, csak bugyi van rajtam, meg póló, nem is érzem az alulról belém hasító fájdalmat, tudom, hogy hasító, de nem érzem.

Már a nappaliban vagyok, a teraszajtó előtt, tiszta erőből ütök a három, egymás mellé épített villanykapcsolóra. Csak szállodákban bizonytalankodik az ember, megy neki ajtónak, veri le az éjjeli lámpát, otthon minden ugyanott tartózkodik, évek óta ugyanott, megszokod, pontosak a mozdulataid, sötétben sem tévesztesz célt.

Különös, hogy nem vakít a fény, különös, hogy mindent látok. Gyorsan mozog a kertben, kapucnis alak, emberforma, emberre emlékeztető tárgy, öt lépés a teraszon, nyolc a kerítésig. Nem is fut, csak sietősen távozik.

A szomszédban nem laknak, gyümölcsös, vagy mi a fene, így hívják a telket, ez a titulusa, gyümölcs nem sok terem, említésre méltó csak az óriás meggyfa, amit én szoktam szüretelni, mert valaki, régen, vagy tegnap, mindenesetre ezer meg egynéhány évvel ezelőtt szerette a meggyszörpöt.

Nincsenek gondolataim. Visszazárom a teraszajtót, a külső üveg felrobbant, a belsőn téglányi lyuk tátong, épp a kilincs mellett. Egészen közel állok, érzem a hasamon a hideget, nem fázom, csak érzem, jön a hideg. A lyukon jön a hideg, nincs ebben semmi meglepő, nem lepődök meg, már a hasításra gondolok, lenézek.

A nappalit üvegszilánkok borítják, állok, ott, rajta, benne, abban, ami percekkel ezelőtt még az ajtóban tartózkodott, tábla formátumban. Szürreális látvány. Ház, egy közepesen sikerült szilveszteri buli után. Csak a vendégek hiányoztak, a zene, a tánc, meg a bosszantó balek, minden buli törvényszerű résztvevője, akire rendszerint hajnali háromkor jön rá a kényszeres konfetti-szórhatnék. Üvegkonfetti.

Ismét lenézek, meleg folt nő a szőnyegen, semmiképp sem vörös, inkább fekete, de még inkább meghatározhatatlan színű, abban a pillanatban egyértelműen nem meghatározható, lassan terjed, gyengéd erőszakkal veszi birtokba a szövetszálakat. Visszamegyek a papucsért, belelépek, a hasítás eltávozott, helyette enyhe szúrás érkezett, ezt már nem csak az agyam közvetíti, ezt már érzem.

Nem gondolkodom, csak teszem amit kell, nem tudom mit kell, de mégis teszem, vajon miért? Mit kell ilyenkor tenni? Honnan tudom, még sosem volt ilyenkor? Hát akkor honnan?

Tárcsázom a százhetet, a központ azonnal az xxx-i rendőrkapitányságra kapcsol, meglepődöm, xxxx-on is van rendőrség, rendőrőrs, akkor miért nem ide, itt vannak öt percre, azt mondja hiába, az xxx-i kapitányság az illetékes, oda tartozom.

Eddig nem tudtam, hogy oda tartozom, sehová sem szeretnék tartozni, leginkább oda nem, persze ő a lakóhelyemmel azonosít, nem vitatkozom. Bejelentést teszek, rövid beszélgetés, nem emlékszem a részletekre, csak arra, hogy rövid.

Kérdezi hiányzik-e valami, hogy eltűnt-e, ilyesféle kérdést tesz fel, hevenyészetten pásztázom körbe a terepet, a káosz alatt rend uralkodik, sok minden hiányzik, semmi sem tűnt el. Nagyjából tudok csak válaszolni, amit mond még, nem érdekel. Felemelem a lábam, a jobb talpam szúr, kezet sem mosok, csak odanyúlok, kiemelem a ragacsból a szilánkot, a többit letörlöm. Zsebkendőt használok, az van kéznél, sok kell belőle, egymásba ragadva jönnek ki a dobozból. Felöltözöm, kapkodva öltözöm, nem tudom miért kapkodok.

Eszembe jutnak a kutyák, ekkor fut át először rajtam valami enyhe aggodalomféle, majdnem vicces, hogy én aggódom őértük, hát mégis, mi az isten van a kutyákkal?

Pár hete lemértem őket, talán kíváncsiságból, magam sem tudom, akkor együttesen százkét kilogrammot nyomtak. Most csak a bejárati ajtó előtt kuporognak, fülük abnormálisan hátracsapva, zavartnak tűnnek, ’mi történt?’ kérdezem.

Rasko rám  néz, megérti, ő mindent megért, halkan nyüszíteni kezd, a csalódottságommal végképp nem bír mit kezdeni; Marit a derekamat szorongatja; nem mozdulnak mellőlem. Leülök a lépcsőre, látom hogy az egyik kapuszárny félig nyitva, nem megyek oda, hogy visszatuszakoljam, nem tudom miért, talán a praktikum, úgyis mindjárt jönnek a rendőrök, úgyis megint ki kéne nyitni. Várok. Várunk.

Nem érzem a hideget, nem fázom, nem félek, nem akarok bemenni a házba, egyszerűen nincs kedvem. Elment, vagy mi, már amennyiben elmehet az ember kedve attól, hogy bemenjen a saját házába. Egyértelműen elment, tovább nem gondolom, csak tudomásul veszem és kész. Bámulom a telefont, várok, bámulok és várok, az időt nézem rajta, lassan megy, szeretkezés, olvasás és kertészkedés közben gyorsan megy, most lassan. Hiába, semmit sem tehetek ellene, ez idegesít, a tehetetlen várakozás mindig idegesít. Rasko a lábamat nyalja, odapillantok, átázott a zokni.

Hatvanhárom perc múlva érkeznek az illetékesek, három kölyök, egyikük jön csak be, egész a lépcsőig, tovább nem akar, a házra nem kíváncsi. Nem értem miért nem. Akár az öcsém is lehetne, persze nem küllemre, csak kor szerint, küllemre semmiképp sem, mert ha lenne öcsém kizárt, hogy így nézne ki.

Újra elmondom mi történt, már elmondtam egyszer, de az nem számít, most elmondom még egyszer, elismétlem, meglepően tömören összegzem a tényállást. Így hívja, tényállás, hivatalosan ez már tényállás, ha ténynek kell lennie, meg állásnak is egyszerre, együttesen, akkor tőlem így is nevezhetjük.

’merre ment el?’ kérdezi, és ’felismerné?’

Zavarba jövök, azt hittem megértette, amit mondtam, érthető volt, akkor meg mit nem ért?

Nagydarab volt és kapucnis. És gyors. A meglepetés mindig gyors.

Nem tudom a gyümölcsösből merre ment, azt sem, hogy jelenleg merre tart, talán észak felé, esetleg déli irányba, hatvanhárom perc elteltével, nem mindegy?

’akar feljelentést tenni?’ folytatja tovább, kérem, magyarázza el, pontosan mit is jelent, ha akarok, illetve mi történik ha nem, ha nem teszek feljelentést, csak bemegyek és lefekszem. Végighallgatom a verziókat, valamiért úgy érzem, mintha nem akarná, hogy akarjak, ezért gyorsan az akarás mellett döntök. A nők ilyenek, mindig az ellenkezőjét akarják, vagy majdnem mindig, külön élvezet, hogy jelen esetben semmit sem tehet ellenem, jogomban áll akarni és pont leszarom, hogy ez mennyi papírmunkával jár.

Igen, igen, akarok tenni, feljelentést, vagy valamit, szinte mindegy mit, tenni, tenni, tenni, vagy mást is tehetnék momentán a feljelentésen kívül? Nem?

Akkor meg hagyjon engem, ne nézzen rám csúnyán, ne húzza össze a szemöldökét!

Apró  diadalt érzek, egészen aprót, ’nekem mindegy’ mozdulattal ránt egyet a vállán, a rántás is apró, nem tudja, hogy tudom, mit gondol. Elköszön, elmegy, elmennek, hárman, két autóval, komótosan indulnak a kapucnis nyomába.

Ismét várunk, a helyszínelőt muszáj megvárni, a helyszínelőnek ki kell jönnie, hivatalból, meg az illem is így kívánja. Visszaülök a lépcsőre, még mindig nem fázom, még mindig nem félek, még mindig nincs kedvem bemenni.

Kitörlöm Rasko szeméből a csipát, szereti, ha ezt csinálom, hunyorog, de tartja a fejét. Barom nagy feje van, ennyi év után is rácsodálkozom, hogy tudott ekkorára megnőni. Irreálisan nagy. Inkább medvére hasonlít, mintsem farkasra. Marit feje normális, rajta általában minden stimmel, csak most nem, most pudlinak képzeli magát és ölbe kívánkozik, félig-meddig állapot, csak félig-meddig fér hozzám, az eleje már a helyén van, a hátulja bajos.

Talán telefonálnom kéne, anyut igazán felhívhatnám, haragudni fog, ha csak reggel szólok. Csak reggel fogok szólni.

Eszembe jut a meggyszörp, eszembe jut, hogy soha többé nem főzök meggyszörpöt.

Ez szinte biztos. Talán nem is szeretem, nem tudom, ezen most nem gondolkodom, de biztos vagyok benne, hogy soha, de soha többé nem főzök.

Mégis telefonáljak? Mégsem.

A zoknim tocsog, hideg kötéssel rögzíti hozzám a papucsot, muszáj bemennem.

A hűtő  felé indulok, minden lépésem csikorog, ha tudnék lebegni, nem zúznám össze a szilánkokat. Találok egy fél üveg unicumot, nem rendes unicum, csak next, meggyszörp és next. What next?

Meghúzom az üveget, nincs kedvem poharat keresni, köhögök, sosem tudtam rendesen inni a tömény szeszt, dönteni, ahogy azt szokás, ahogy kell, csak idétlenül nyelek nagyokat.

Aztán kihányom, nem tudom miért, pedig használt volna, jót tett volna ha bent marad, segíthetett volna, a mosogatóba hányom, hullámokban öklendezem vissza.

A fürdőbe megyek, mindenestül teszem fel a lábam a kézmosóba, langyos vizet folyatok, sokáig állok így, fél lábbal, kiakasztva. A zoknit lehámozom, aztán kidobom, azonnal kidobom, eszembe sem jut kimosni, pedig szerettem, jó zokni volt.

Visszamegyek a hűtőhöz, ki akarom nyitni, ki akarom venni belőle az utolsó üveg meggyszörpöt, ki akarom önteni a mosogatóba, leöblíteni vele a hányást, a szép, csattos-üveget pedig elrejteni.

Nézem a hűtőt, szuggerálom, mintha válaszolhatna egy sor fel nem tett kérdésre, hozzászorítom a homlokom, ’mondj valamit!’.

Hátat fordítok, lecsúszom.

Várok, nincsenek gondolataim, csak várok, már tudom, hogy bármeddig tudok várni. Bármeddig.

A helyszínelő  a bejelentéstől számított negyedik órában érkezik, kinyitom a kaput, beáll, holmikat vesz elő, sok holmija van, behozza mind. Az ő lába alatt is ropog az üveg, mindkettőnk alatt ropog, nem takarítottam össze, semmihez sem nyúltam.

Nem vesz ujjlenyomatot, nem lehet, mondja, hiába hever egy tégla a kanapén, porózus, párás, nem jó, ’és a kilincs?’ kérdezem, csóválja a fejét, az sem jó, kilenc ponton kell egyeznie, töredékes, nem, nem jó.

Ülünk az asztalnál, ő dolgozik, notebook-ba gépel, én csak ülök, nem sokat beszélünk.

Nem beszélgetünk, ha kérdez, válaszolok, ez minden. Fáradt, látom rajta mennyire az, kávéval kínálom, nem kér. Eszembe jut, hogy nincs is itthon kávé, én nem kávézom, koffein-érzékeny vagyok, ezért nem, csak instant por van, szerencse, hogy nem kér.

’mi volt a kutyákkal’ mondja, furcsa egy kérdő mondatot kijelentő módban hallani, csak másodpercek múlva jövök rá, hogy kérdez, engem kérdez.

Lassan húzom fel mindkét vállam, a fejem félrebillen, hallgatok. Valószerűtlen, hogy valaki benyomjon egy elektromos kapuszárnyat, majd sétáljon húsz métert a kertkapuig, onnan még húszat a teraszig. Tudom mire képesek a kutyák, nem mindig örültem, hogy tudom, de tudom. Valószerűtlen esemény, tegnap még az volt, meg tegnapelőtt és azelőtt is, most valószerű, valós, igazi tényállás.

’kutyariasztó’ mondja, és még hozzáteszi ’csak azzal jöhetett át’.

Ultrahanggal működik, erős fájdalmat okoz az állatnak.

’vagy ismerte őket’ folytatja, de már nem néz rám.

A szorítás, amit érzek, nem definiálható, mindentől különbözik, zúg a fejem, nem is hallok mást, csak zúgást, meg dobogást. Nyelek, aztán újból nyelek és megint, csak nyál van a számban, semmi más, azt kell lenyelnem, muszáj, nem is értem honnan lett hirtelen ennyi nyálam?

Megkérdezem zavarja-e, ha porszívózom, azt mondja nem, eltart még egy darabig, mire végez, hát porszívózni kezdek, nem gondolkodom, csak porszívózok. Csörögnek a szilánkok ahogy felszívom őket, végigfutnak a csövön, egyik a másik után, vagy inkább csapatostul, nem tudom mikor nem fogok emlékezni erre a hangra.

Ragasztószalagot keresek, beragasztom az üveget, már lehet, már nem teszek tönkre nyomokat. Kihűlt a ház, nagyon kihűlt, most érzem csak, ahogy guggolok az ajtó előtt és foltozom a lyukat, megborzongok, fáradt vagyok.

’fáradt vagyok, sokáig tart még?’ kérdezem, megdörzsöli a bal szemét, ’pár perc’ mormogja, ő is fáradt, tényleg csak pár perc, befejezi, összecsukja a számítógépet, szedelőzködik. ’holnap menjen be a kapitányságra és tegye meg a feljelentést’ búcsúzik, aztán elköszön, ég a szemem, ahogy az órára pillantok. Hajnali kettő van, bezárom a kaput, az ajtót, lefekszem, bámulok a sötétbe.

’és ha visszajön?’ szólal meg a lány, először halkan, aztán egyre hangosabban ismétli

’és ha visszajön?’

Felülök, nézem a sötétet, egy hang abszurd módon beszél a fejemben, nem lep meg.

Nem lepődök meg, csak ülök az ágyban, és nem csinálok semmit.

’nem jön vissza’ ejtem ki a szavakat, szépen, sorban, egymás után.

’hozd be az értékeket, hozz be mindent, amit lehet!’

’nem jön vissza’ mondom még egyszer, még tagoltabban, ismét lefekszem, magzati pózba helyezkedek.

’hozd be a légpuskát is, állítsd az ágy mellé!’

Lehunyom a szemem, sóhajtok, szavai lüktetnek a fejemben.

’ne aludj, lyukas az ajtó, meg se hallod, ha visszajön!’

Lámpát gyújtok, hunyorgok, most még jobban ég a szemem, megadóan teszem, amit kér.

A táskámba dobálom a kulcsokat, tárcát, pulton heverő készpénzt, ilyesmiket. Mindent, ami érdekes lehet egy kapucnis alak számára.

A puskára pillantok, be kéne vinnem, kérte, hogy vigyem be és támasszam az ágy mellé. Nem, túlzás lenne, mégiscsak erős túlzás, amellett értelmetlen. Az ágy túloldalára dobom a táskát, most már megnyugodhat, most már alhatok.

’a puska kell, ha visszajön, csak felemeled és meghúzod a ravaszt!’

’baromság, nem hozom be a puskát’ válaszolom, aztán behozom a puskát.

Meg van töltve, mindig meg van töltve, pedig csak nyáron használom, békákat lövök vele.

Elég sok béka van a kertben, ki nem állhatom őket, levelibékák, meg varangyok. A békanász után ebihalak lepik el a tavat, ezer meg ezer kezdeményezés, minden évben ellepik, ezért minden évben el akarok költözni. Aztán elmúlnak, eltűnnek, nem lesz belőlük ezer meg ezer béka, csak néhány. Ha azt a néhányat sikerül lelőnöm, nem kell elköltöznöm.

’Rasko senkit sem enged be. Ha spray megy a szemébe, még inkább megvadul. Emlékszel, a fájdalom csak feldühíti? Szerinted ismerte?’

’nem, nem ismerte’ suttogom bele a sötétbe.

’honnan tudod?

’sehonnan. Csak tudom’

Kapcsold fel a lámpákat, ha sötét lesz, elalszol, és ha elalszol, visszajön’

Muszáj aludnom. Lehunyom a szemem, látom a kapucnis formát, élesebben látom, mint amikor tényleg láttam.

Felkapcsolom a lámpákat, a kintieket is, mindegyiket felkapcsolom, nem tudok aludni. Lámpafényben végképp nem tudok, mindig zavart a fény, gyerekkoromban is.

Reggel üvegest hívok, erre gondolok, ezt fogom tenni, felhívok egy üvegest. 

Aztán lefóliáztatom az üvegeket, mindegyiket, kivétel nélkül. Biztonsági fólia, víztiszta, szebb, mint a rács, meg jobb is, tovább tart átjutni rajta. Át lehet, csak tovább tart, amellett egybefogja a táblákat. Modern dolog.

Aztán zsanérokat szerelek a teraszajtóra, kicsiny lakatot pattintok rá, azzal zárom, lelakatolom, hogy ne lehessen kívülről nyitni. Az ablakokról is leszerelem a kilincseket. Aztán ráköttetem a riasztót egy Alarm cég vonalára, riasztás esetén öt percen belül itt vannak. Azt ígérik öt percen belül. A szirénát kiiktatom, ne vonyítson feleslegesen, úgysem figyel rá senki, hacsak egy kapucnis nem.

Kapok pánik gombot is, ez tetszik, főleg a neve, ha megnyomom, jönnek.

A lány a fejemben beszél, sokat beszél, szinte megállás nélkül.

Örülnék, ha elhallgatna.

Olykor válaszolok neki, mondok ezt-azt, hogy tavasszal máshová ültetem majd a paradicsompalántákat, és meggy helyett inkább bodzaszörpöt főzök.

Ilyesféléket válaszolgatok.
 
 
 
 

Polgári Szilvia

2009-12-17