Beküldő: Barnás Márton

Beküldés ideje: 2009. május 20.

      Kell valami varázslat, különben belepusztulunk az úgynevezett életünkbe. Kell valami feloldozás, hogy el tudjuk hinni, nem vagyunk annyira rossz, bűnös emberek, ha egyáltalán a rosszaság, vagy bűnösség mérhető. Kell valami nem is evilági, hogy hinni tudjunk saját jóságunkban. Nagyon meg kell erősítenünk szívünket, nagyon bátornak  és tisztának kell lennie annak a szívnek, hogy péntek 13-án is a helyén legyen, a miénk legyen, a sajátunk legyen, és ne valaki más mellkasában dobogjon.  Szeretetdonornak kell lenni, hogy megmaradjunk magunknak, és egymásnak, akármilyen szörnyetegek, élőhalottak, gonosz mutánsok, zombik, ártó démonok élnek közöttünk, vagy éppen szívünkben, és ha szívünk táplálja ezeket a lényeket, és a lények meg a mi szívünket, akkor van igazán szükség valami őszinte, mély szeretetre, valami belső menekülési útvonalra, hogy tudjunk élni, igazán élni. Nem kell elveszítenünk szívünket, annak úgynevezett tartalmát, és önmagunkat sem, nem törvényszerű, higgyék el. Lehet másképp is élni, mindig választhatunk másik sorsot, másik életet magunknak, de senkit sem menthetünk meg. Habár nemcsak tetteinkért, hanem egymásért is felelősek vagyunk, akár tetszik, akár nem, hiába állítjuk ennek ellenkezőjét. Hajlamosak vagyunk azt hinni, ami speciel Jacek K. hisz, vagy gondol a világról.

      Jacek K. úgy hiszi, hogy fentebb említett lények (lásd: vámpírok, zombik, mutánsok, darabolós tömeggyilkosok) – nos, ők csak filmekben, könyvekben, festményeken, stb. léteznek, és mindenképpen csak valami beteg elme szülöttei lehetnek, valaki leírta, megrendezte, lefestette őket, ők nem élnek hétköznapjainkban, az öröklét hétköznapjaiban, mert minek. De nem, ez így nem igaz. Hiszen egyébként már azáltal is létezhetnek, hogy valaki megírta, lefestette, kamerára vette őket, hisz megalkották őket, életet ajándékoztak nekik a világirodalomban, a világ horrorfilmjeiben, tehát innen nézve nagyon is élnek. Meg onnan nézve is, hogy egyébként önálló és önmagukért létező lényekről van szó. Akik egyébként ránk pályáznak. És egy másodpercig se higgyük azt, hogy mi mások vagyunk mint amazok, mint ők. Nem, nem, habár nekünk van lelkünk, vannak emberi érzéseink, az adott helyzetben nem nagyon számít. Erre, abban és ebben a világban, krízishelyzetben senki és semmi nem kíváncsi. Nehogy már pont a zombik és egyéb kreatúrák legyenek tekintettel ránk, illetve ha ránk vetik tekintetüket, akkor fussunk nagyon gyorsan, meg imádkozzunk, higgyék el, jobb lesz az maguknak. Ott tartunk, kedveseim, hogy ember az embernek zombija, ember az embernek farkasembere, meg ilyenek.

      Jacek K. nagyon naív volt az elmúlt évtizedekben, és ezért nagyon nagyot kellett szívnia egy közeli barátjának a nyakából. Kellett az a vér, nagyon kellett, Jacek úgy gondolta, nem tehet mást. Összevesztek drága barátjával, a barátja belevágott Jacek arcába, kinek orrát, száját elöntötte saját vére, Jacek csak nyelte a vérét, és mi tagadás, nagyon ízlett neki, tényleg finom volt. Ki tudja, hány pillanatig fogyasztotta saját vérét, de a sajátja már nem volt elég neki, ezért barátjára vetette magát, leteperte, és egyáltalán nem kímélte. Egy külső szemlélő számára Jacek K. cselekedetének semmi értelme sem volt. De ki tudja, mi van egy látens vámpír fejében. E sorok írója speciel nem is nagyon kiváncsi rá. Az viszont biztos, hogy Jacek K. ezt a péntek 13-át sohasem fogja elfelejteni. 2009. február 13-a volt. Jacek K. feljegyezte a dátumot naplójába, az utolsó csepp vért pedig hanyag mozdulattal letörölte szája széléről.