Az élet értelme

Beküldő: Kónya Laci
Beküldés ideje: 2010. február 20.

   A férfi fáradtan egyenesedett fel, és megtörölte izzadó homlokát. A nap már magasan járt az égen, a hőségben vibrálni látszottak a távoli háztetők. Kicsit előredőlve rátámaszkodott kapája nyelére, és elégedetten nézett végig birodalmán. A kert nem volt nagy, szinte csak talpalatnyi, de a különféle gyümölcsök és zöldségek szépen rendezett sorokban váltogatták egymást. Nyugdíjas kertészmérnökként ez volt az egyetlen szenvedélye, amit megengedhetett magának. Kora tavasztól késő őszig szinte kint élt a kertben. Magának sem merte bevallani, de valójában menekült ide, ebbe a drótkerítéssel körülzárt Paradicsomba, távol a mindennapi gondoktól, álnokságtól, törtetéstől, képmutatástól. Már rég nem érezte jól magát abban a világban, amely körülvette.

– Azért nem panaszkodhatom – gondolta magában. – Mindenem megvan, ami igazán fontos az életben. Négy gyereket neveltek fel szeretett feleségével, és egyikük miatt sem kellett szégyenkeznie. A három lányból kettő már férjhez ment, a legkisebb most szerezte meg a diplomáját. A vejei miatt eleinte nyugtalankodott kissé, ahogy valószínűleg minden apa, amikor férjhez adja a leányát, de lassan velük is megbarátkozott. Az egyik amolyan művészlélek, magyartanár írói ambíciókkal. – Soha nem fogja vinni semmire, ahogyan én sem – mosolyodott el – de tisztességes ember, és szereti a lányomat. A másik állami hivatalnok, az sokkal életrevalóbb, nem jár folyton a fellegekben. Belőle talán még lesz valami.

   A fia – akárcsak ő – egészen más típus. Az ambíciónak még a szikrája is hiányzik belőle, folyton csak másoknak segít, önzetlen, becsületes, ahogyan nevelte. Erdélyi lányt vett feleségül, jó választás volt. Sosem kényeztette el a fiút, azt akarta, hogy megálljon a saját lábán, és el is érte a célját. Ő ajándékozta meg az első unokával, és keményen kellett dolgoznia, hogy eltartsa a családját. Titokban rá volt a legbüszkébb, de ezt sohasem mutatta, minden gyermekét ugyanúgy szerette, és egyaránt ajándéknak tartotta őket.

– Ideje folytatnom, különben estig sem érek a végére – mondta magának halkan, mintegy bíztatásképpen, és újra lehajolt a szőlőtőkék közé. Egyre nehezebben ment a munka, régebben meg sem kottyant kigyomlálni a tenyérnyi kis kertet, de mostanában egyre gyakrabban kellett megpihennie. Néha furcsa zsibbadást érzett a bal karjában, és ilyenkor ijedten állt meg, hogy csendben figyelje, ahogy a szíve a megszokott ütemben kalapál, és percekig tartott, mire megnyugodott, de azért a szorongás még sokáig nem múlt el. Hirtelen azt a különös bizsergést érezte a tarkóján, amit akkor szokott, amikor valaki figyeli hátulról, de hiába nézett körül, nem látott senkit. A szomszédok ilyenkor nem jöttek ki a kertbe, a kutyák is csendesen lihegtek az árnyékban, a fia pedig reggel óta a ház előtt bütykölte az autóját, miközben a másfél éves kislány önfeledten játszott mellette a fűben.

– Lehet, hogy napszúrást kaptam – gondolta, és eszébe jutott kopott vászonsapkája, melyet már csak a kertben mert hordani, mert a felesége megfenyegette, hogy kidobja, ha még egyszer meglátja rajta, és amit reggel elfelejtett felvenni. – Még ezt a sort befejezem, és bemegyek pihenni egy kicsit. Épp ideje, hogy játsszam egy kicsit az unokámmal, ma még nem is meséltem el neki a történetet a sárga kiskacsáról, amit úgy szeret. Istenem, hogy tapsol a kis kezeivel, amikor meglátja a mesekönyvet a kezemben – jutott eszébe, és szokás szerint elérzékenyült. Már nem is érezte olyan fontosnak a kertészkedést, a szépen metszett gyümölcsfákat, a gondozott ágyásokat. Megújult erővel lendült neki a munkának, hogy a hátralevő néhány métert mihamarabb befejezze. Tudta, hogy nagyobbik lányánál a második unoka is megérkezik hamarosan, sőt másik lánya is hasonló örömöket helyezett kilátásba a közeljövőben. Lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy ősz hajú pátriárkaként ül egy fonott karosszékben a kert közepén, és körülötte, unokák és dédunokák zajos serege hancúrozik. Már nem is érezte a hátát perzselő napsugár melegét, sőt szinte borzongatóan hűvösnek tűnt a levegő körülötte, ahogyan eltökélten haladt előre. Ismét belenyilallt az ismerős fájdalom a vállába, és érezte, ahogy lassan elzsibbad a bal karja, de már nem akart megállni. Mindössze fél méter választotta el a sor végétől, amikor újra érezte a különös bizsergést a tarkóján. Zihálva egyenesedett fel, hátán és homlokán hideg veríték csorgott le, mellkasa összeszorult, alig kapott levegőt. Lassan fordult meg, és valahogy tudta mit fog látni, mielőtt még felemelte volna a tekintetét. A sötét kámzsás alak közvetlenül mögötte állt, csontkeze keményen markolta a hatalmas kaszát.

– Szintén agrármunkás? – próbálta viccel palástolni félelmét, de csak valami rekedt hörgés tört elő belőle, miközben kétségbeesetten próbált talpon maradni. Homályosuló tekintettel nézett a ház felé, hátha meglátja a fiát. Talán kiálthatna neki, segítséget kérne vagy legalább vetne rá egy utolsó pillantást, de az nem volt sehol. Csak az unokáját látta a füvön, de ő végtelenül távolinak és parányinak tűnt, mintha egy fordított távcsövön keresztül nézné.

– Még ne – nyöszörögte szánalmasan, miközben belenézett a fekete kámzsa alatti sötétségbe, ahol az arcnak kellett volna lennie, de csak valami végtelen űrt látott, ami ellenállhatatlan erővel vonzotta magához. Tekintetével újra az unokáját kereste, ő jelentette ebben a pillanatban az egyetlen kapaszkodót számára, ami a lét és nemlét határán a valósághoz kötötte. Abban a pillanatban a kislány felvetette aranyszőke fejét, és egyenesen a nagyapjára nézett. Abból a távolságból, a fűben ülve a gyerek nem láthatta őt, mégis felemelte apró kezét és mutatóujját kinyújtva felé kinyitotta a száját, mintha mondana valamit. Egyszerre valami soha nem érzett elszántság öntötte el az öreget. 

– Még ne – kiáltotta, és a kapanyélre támaszkodva kiegyenesedett. Nem érezte a fullasztó szorítást a mellkasán, sem a bénító zsibbadást a karjában. Csak az unokáit látta. A már megszületettet és a még ezután születendőket, olyan tisztán, mintha előtte álltak volna. Megannyi szőke kis fej, mosolygó száj, csillogó szemek, mind arra várnak, hogy nagyapó ölbe vegye őket, és mesét mondjon. Neki ez jár! Megdolgozott érte, egy egész élet keserves munkájával. Annyi nélkülözés, annyi gyerekágy mellett átvirrasztott éjszaka, annyi becsülettel ledolgozott esztendő után csak arra vágyott, hogy családja körében, unokák és dédunokák között öregedjen meg. És most ez a csontos alak ezt akarja elvenni tőle! Hirtelen mérhetetlen dühöt érzett:

– Még ne – mennydörögte, és kapáját a feje fölé emelve, olyan erővel vágta azt a  földbe a kérlelhetetlen Kaszás lába előtt, hogy kilométernyi mély hasadék támadt, melyből narancsvörös fénnyel világított ki a mélyben fortyogó, izzó magma. A Halál hátrált egy lépést. Hatalma volt minden élő anyag fölött ezen a világon, csillagok születése és pusztulása között eltelt évmilliárdok számára pillanatnak tűntek csupán. Nem volt és nem is lesz olyan erő, amely szembeszállhatna vele, most mégis elbizonytalanodott kissé. Az előtte álló emberen nyoma sem volt az előbbi félelemnek. Szemében a mélyből világító lángok fénye lobogott vészjóslóan, arcán elszántság és harag tükröződött.

– Talán még nem jött el az ideje – gondolta, és leengedte a kaszáját. Egy röpke pillanatig eltöprengett azon, miért van mindig ennyi probléma az emberekkel. – Az a fránya lélek, az egyetlen amely nem engedelmeskedik az akaratomnak. Nincs egyetlen más élő vagy élettelen dolog, amely ellenállna az enyészetnek, de ez az anyagtalan, megfoghatatlan valami egyszerűen fittyet hány a természet törvényeire. Az egyik legsebezhetőbb, leggyámoltalanabb teremtményhez kötődik az univerzumban, mégis felette áll minden létezőnek. Bosszantó!

   Mikor magához tért, a száraz, repedezett földet látta maga előtt. A szőlőtőkék között térdelt a porban, az utolsó sor legvégén. Hátára csatakosan tapadt az ing, torka kiszáradt, a feje zúgott és nyilalló fájdalmat érzett a karjában. Lassan felállt, és körülnézett. A nap még magasan járt az égen, a ház végében fia még mindig a motorháztető fölé hajolt, unokája pedig hason fekve épp egy fűcsomót tömködött a szájába. Már jobban érezte magát, bár a térde még rogyadozott kissé.

– Egész biztos, hogy napszúrást kaptam – gondolta, és elindult a ház felé. – Most egy hétig csak az unokájával fog játszani, a kert ráér. Ki kell használnia az időt, hiszen olyan gyorsan felnőnek. Persze az sem baj, hiszen mire az egyik megnő, addigra megszületik a következő. Csak jöjjenek szép sorjában, majd ő foglalkozik velük – mosolyodott el – végül is, arra való a nagypapa. Szeretettel simított végig a fodros szélű szőlőleveleken, ahogy végigment a sorok közt, mintha egy gyerek fejét simogatná. A kapát nem hozta magával, ott hagyta az utolsó tőke mellett. Olyan mélyen ékelődött bele a kemény, száraz földbe, hogy nem tudta megmozdítani.