Épült egy híd a Dunán. Azt az unalmas nevet kapta: Megyeri. (Vö.: Vándorszínész korában Megyeri... stb.) Amikor utoljára híd épült a Dunán, a főváros másik, déli végén, ezt az unalmas nevet kapta: Lágymányosi. Úgy látszik, nincs elég érdemes történelmi, irodalmi vagy művészeti nevünk, melyben mindenki, de legalább a többség megegyezhetne. Pedig egészen más érzés volna, ha Janus Pannonius vagy Arany János, Erkel Ferenc vagy Bartók Béla nevét kellene ismételgetniük a bemondóknak a közlekedési hírekben. Mindegy, ez a hajó(híd) elment.

Az építkezés során alkalmazott hajóhidat valóban átvontatták következő munkahelyére. Bár tudnám, hová. Évek óta reménykedem, hogy megépül egyszer az Aquincumi híd (persze nem ezzel a névvel). Tíz éve hallottam, hogy egy idős tervező ingyen és bérmentve elkészített valamiféle dokumentációt ahhoz, s boldogan az illetékesek rendelkezésére bocsátaná. Aztán meg azt hallottam, hogy meghalt. Nem tudta kivárni, míg szóba állnak vele. Akár igaz, akár nem, az a híd is kéne. Közlekedési szakemberek szerint legalább akkora szükség volna rá, mint a Megyerire.

Ha az Északi vasúti összekötő híd meglévő pilléreit fölhasználnák, az aquincumi beruházás jelentősen olcsóbb lehetne, mint a megyeri. Maradhatnának a vonatok alul, s fölöttük, emeletes megoldással bonyolódhatna az autóforgalom. (Esetleg fordítva.) Mindezek fényében nehéz megérteni, miért nem az aquincumi híd készült el hamarább. Rossz nyelvek szerint azért, mert a Megyeri híd néhány kilométerrel a főváros határain kívül esik, azt tehát a mindenkori miniszterelnök adhatja át. Az aquincumi viszont Budapest területén lenne, így a mindenkori főpolgármester avatja. Remélem, ez rosszindulatú híresztelés. Ennél azért jobb volna, ha biztosra vehetném. Kétségtelen, a Megyeri hidat a miniszterelnök avatta, de a főpolgármester jelenlétében. Ugyancsak állítólag ünnepélyes ígéretet tett arra, hogy nekifognak az aquincumi hídnak. Kérdés, mikor. Mikor?

Most már az új hídon könnyű eljutni Óbudáról a Váci útra, Zuglóba vagy az M0-sra, azon pedig valamennyi magyar autópályára. A város gépjárművi befulladása mintha másutt is enyhült volna valamicskét. Boldogságot azonban mintha csak egyedül én éreznék. Akik értenek hozzá (vagy úgy tesznek), kifejtik: az öröm csak akkor lehetne teljes, ha az M0-s végre megépülne nyugati irányban, a 10-es útig és tovább. Arra azonban kevés az esély. Ahány település esik útba, annyi békétlenség és elégedetlenség fekszik keresztbe. Nincs tehát boldogság. Sem pedig béke. Zúgolódnak a kis települések az új híd - és a folytatásában építendő új út - nyomvonalának környékén. Kisebb gyalogos- és autóshid(ak)at reklamálnak, a szerződésre hivatkozva. Hallgatom a rádióban az egyik vitát. A beruházók képviselője arra hivatkozik, hogy az érintetteknek máig sem sikerült olyan nyomvonalat találniuk, amelyre a honvédség, a vízügy és az összes önkormányzat rámondaná az áment. Pedig ők építenék a kis hid(ak)at ízibe. Az önkormányzati vezetők meg azt hajtogatják, hogy kis híd(ak) nélkül nem is jogszerű a nagy híd használatbavételi engedélye. Mely a hírek szerint még csak ideiglenes.
HIRDETÉS

Mi lesz ebből? - tűnődik az ember, amíg az édesded őszi napsütésben újra és újra átsuhan a vadonatúj hídon, mely este a legmutatósabb. Mi lesz, ha a érdekvédő szervezetek, a helyi polgármesterek vagy más politikai erők érvényt szereznek az akaratuknak, mondjuk, peres úton? Lezárható-e egy ép és egészséges híd mindezek után? Nálunk minden megtörténhet. Itt mindenki autópályát akar, olyat, amely gyorsan hazajuttatja, ám egyszersmind olyat, mely kellő távolságra esik az ő ingatlanától. Csoda, ha egyáltalán megépülhet valami. Ha nem a zöldek tiltakoznak, akkor az önkormányzatok. Ha nem az önkormányzatok, akkor az ellenzék, helyi vagy országos szinten. Ha nem az ellenzék, akkor a lakosság érintett csoportjai.

A nehézségek jelenvalóak - de áll a híd. Nem is akármilyen. A hozzá nem értő úgy érzi, inkább két híd, mely összekötődött. Egy Margithíd-szerű, a keskenyebb Duna-ág fölött. Meg egy Lágymányosihíd-szerű, a szélesebb fölött. E lap hasábjain a tervező oda nyilatkozott, hogy mindenkinek megvan a maga hídja. Ha ez igaz volna, határainkon bévül tízmillió híd szelné át a különféle vizeket. Ennyi már túlzás volna. Beérném ötmillióval, melyek embertől emberig hidalnák át a szakadékokat.

Úgy érzem, ez a Megyeri tulajdonképp az én hidam. Nem sokkal azután kezdték építeni, hogy odaköltöztem az egyik végének a közelébe. Azóta várom, mikor hajthatok át innen hatalmas, U alakú kerülő nélkül, nyílegyenesen Újpestre, Gödre, Vácra vagy az M0-sra. Már aznap délután megtettem, amikor az ünnepséget tartották a politikusok. Épphogy elhúztak a helyszínről, máris ott voltam. Nem csak az autókra gondolt a tervező: az egyik oldalon korrekt kerékpárút, a másikon gyalogos andalgókra vár a járda. Minthogy a táv szűk két kilométer, attól tartok, kevesen fognak sétálni itten. Annál többen bicajoznak majd. Az első fecskékkel már próbautamon találkoztam. De! Ahelyett hogy a számukra épített, s az autósok agresszivitásától fémtraverzekkel védett kerékpárúton tekertek volna, a széles leállósávon karikáztak. Magyarok! Rajtunk nem lehet segíteni.