Frida és a mentőötletek

Beküldő: Pápay Aranka
Beküldés ideje: 2009. március 3.

Miközben a szájában lógó cigarettával kicsoszogott lekapcsolni a gázt a teavíz alatt, dohogott - azt hitte, magában -, de a macska felkapta fejét a hangra, vissza is nyávogott rá, már megszokta, hogy így társalognak egész nap.

   - Hallgass, te már kaptál reggelit – mondta, csak úgy odavetve, mert kicsit megijedt öltözködés közben.

   Egyik lábán már harisnya is volt, a másikon csak a félig felcsavart fásli, ahogy hirtelenjében felén begyűrte, a vége lifegve kúszott utána a vízforraló füttyétől követve.

   - Még a végén trombózisom lesz – dünnyögött tovább, leforrázta a teafüvet, betakarta egy kistányérral és visszatipegett a rekamiéhoz. Megsimogatta a feszesre duzzadt lábszárát és forrónak találta.

   Kivett egy szál cigit, meggyújtotta a még parázsló csikkel.

   Mióta teljesen egyedül él, nem elég egy doboz naponta, szinte egyik cigarettáról a másikra gyújt. Észre se vette, hogyan szaporodott hónapról-hónapra a napi adag csikk. Tudta, hogy ezek koporsószögek, de örökké úgysem élhet, elmúlt 86 éves.

   - Ennyi öröm jár nekem – vonta meg a vállát, amikor a minap Melinda kicsit zsörtölődve letette a boltból kért 3 karton bűzrudacskát.

   Most nem folytatta a fáslizást, hanem azt is letekerte, ami már fent volt.

   - Ez nem vicc, megmutatom a dokinak.

   Telefon után nyúlt…

   - Kórházba küldöm Friduska, mert ahogy ismerem, itthon nincs garanciája a szigorú fekvésnek.

   Ott legalább kibeszélgetheti magát – gondolta, de van egy nagy gond…

A mentők egy három ágyas kórteremben tették le, két fiatalabb nő mellé, és miután bemutatkozott rögtön megkérdezte tőlük, hol lehet itt füstölni.

   - Sehol – volt a nem túl bő, de annál egyértelműbb magyarázat.

   Felvételkor teljes ágynyugalom volt az utasítás, erre lehet megértően bólogatni: Igen doktor úr, természetesen doktor úr! -, de nem létezik, hogy be is tudja tartani, keresnie kell egy rejtett zugot, ahol elszívhat néha egy szálat. Ám a nővérek – sajnos – túl szigorúan őrizték.

   Egyre morózusabb lett, látogatáskor a hátát mutatta Melindának, meg se fordult, fejére húzta a takarót és remegő kezével intett: senkit se óhajt látni.

   Aztán meglátta az „anyagmozgató” fiút és vele jött az ötlet.

   - Főorvos úr kérem, én kertes házban lakom, kicsit asztmás vagyok, otthon minden nap levegőztem két-háromszor, itt bezárva ki se bírom a hat hetet – rebegte. A nővérke súgott valamit az osztályos orvosnak, kb. azt, hogy Frida néni rohamosan gyengül, már remeg is és enni se hajlandó.

   - Rendben van, legalább egyszer kocsiba ülteti Misi és feltámasztott lábbal, jól felöltözve kimehet a teraszra.

   Frida bágyadtan megköszönte, elhaló hangon kérte a nővérkét, hogy küldje be mielőbb a fiút, de ahogy a vizitálók után becsukódott az ajtó, úgy felélénkült, mintha tíz évet fiatalodott volna. Nagy csörömpöléssel kotorászni kezdett a fiókban, aztán megnyugodva, huncut mosollyal dugott néhány fontos kelléket a reklámszatyorba.

   Jött is Misi a megfelelő járgánnyal, kis sutyorgás következett és vidám integetéssel elindultak; Frida néni, Misi és a szatyor.

   Húsz perc múlva kissé nikotin-illatosan, ragyogó arccal jöttek vissza. Frida az elszívott cigitől, Misi a kibélelt zsebétől lett végtelenül jókedvű.

Melinda félve óvakodott be, a talán már halni készülő nénikéjéhez és elámult. Ágyában ülve, két bajukat felejtő szobatársa nevetgélése mellett, nagy mesélés közben találta.

   - Hoztál valami gyümölcsöt is? Az nagyon jól esne! – közölte élénken a csomagba kukucskálva.

   Repült az idő, ha kevéske is az a három levegőzés napjában, ahhoz elég, hogy némi nikotint felvegyen, mielőtt elvonási tünetei lennének…

   Eljött az utolsó hét. A főorvos elégedetten konstatálta, hogy elbocsáthatja gyógyult betegét, leült az asztalhoz vényeket írni, de - biztos, ami biztos - néhány ellenőrző vizsgálatot még kiírt neki is, amit a nővérke felmarkolt és letett az éjjeliszekrényére.

   Frida boldogan gondolt a szabadság belátható közelségére, amikor Misi és a sok borravaló nélkül is hódolhat makacs szenvedélyének. Feltette a szemüvegét, hogy megnézze, hány vizsgálat ürügyén lehet megtoldani a napi rendes levegőzést, de döbbenten fedezett fel egy nagyon nemkívánatos cédulát. - Mi az, hogy nőgyógyászat? Na, azt már nem! Még képesek találni némi nyavalyát aztán nem engednek haza!

   Valamit sürgősen ki kell találni!

   Másnap kedvesen rámosolygott a doki:

   - Rögtön küldjük a Misit, elszállítja a vizsgálatokra, aztán megbeszéljük, mikor engedjük haza Frida néni.

   Ártatlan arcára erőltetett bocsánatkéréssel szólalt meg Frida:

   - Köszönöm doktor úr, de oda nem mehetek sajnos, mert hashajtót vettem be…

   - Ó, de kár – csóválta a fejét az orvos és szórakozottan állt tovább.

A cédulát nem dobták ki. Jött az osztályos nővér.

   - Mit keres ez a beutaló a maga szekrényén? Már kerestem… Ez nem is magának szól, hanem a ketteskének!

   Frida elkerekedett szemmel nézett fel az újságja mögül:

   - Még jó, hogy eszembe jutott a hashajtó, mielőtt képesek lettek volna megoperálni…