Már tudom, hogy miért küldte előre Gabrielt.

     Még lanyhán sodródtam a melengető tekintetű angyalfiúcska emlékül hagyott bódulatában. Akár fehér szirmokra a harmat, ezüstösen vibráló szellemszemeinek sugara rátelepedett félénk látószerveimre, melyek a tündéri lény távoztában ugyancsak finoman ringtak tovább, mint szellőrótta gyöngyvirágkelyhek. Fiatal vérem fortyogó tavába, amelyet drága jegyesem, József reményteli közelsége forralt találkozásunk óta, a madárszárnyú fiú csiklandozó hullámokat varázsolt. Annyira eggyé váltam akkor az angyal látványával, hogy azt nem tudnám megmondani, szikrázó jelenlétében pontosan mit érzett testem, ám eltűnése óta valamilyen lüktető, reszketeg, de lágy és kellemes áramlatot tapasztaltam bőröm gyönge vászna alatt futni, mintha selyemhajának illata, drágakőkörmének csillanása kitörölhetetlen bűbájbetűket firkált volna gyönyörűen érzékelésem csalfa pergamenjére.

           Mindeközben jött el Ő, akit a legfőbb hírvivő jósolt nékem. Eleinte – én balga! – reménykedni merészeltem, hogy esetleg nem pillantja meg, nem veszi rajtam észre érzéki megrendülésem, amelyet belőlem fenséges szolgája kiváltott. Ó, mégis hogyan zuhanhattam a gyalázat oly mélységeibe, hogy bízom abban, a Szentlélek elől képes vagyok bármit is elrejteni? Tudnom kellett, hogy mindent tisztán tud, ezért szégyelltem magam a csintalan csáb miatt, amelyet az angyalka belőlem óhatatlanul kicsent. A Szentlélek mindvégig megértő, elnéző, irgalmas, figyelmes és tapintatos volt velem, vagyis mindaz, amit korántsem érdemeltem meg.

           Már tudom, hogy miért küldte előre Gabrielt. Azért, hogy megkíméljen az iszonytató félelemtől, amelyre gyarló porvázam és a Szentlélek isteni, tündöklő, káprázatos szépségű alakjának ellentéte késztetett volna engem. Az angyal bemutatkozása után már el tudtam viselni azt, ami a legszentebb lélek váratlan megjelenése esetén tán ájulásommal büntetett volna.

           Gabriel fiú volt, míg  Ő igazi férfi. A Szentlélek becses teste nem afféle keringő, rángatózó, suhanó fényvonások halmaza, ahogy a nem kevésbé lenyűgöző angyal bájos alakja, hanem állandó és megrögzült fehérségből építkezett. Fehérebb, mint az anyatej, mint a mész, mint a hó. A gyermeki, huncut Gabrielnél jóval magasabb és határozottabb kiállású. Szeme ragyogó üveggolyó. Erőteljes, mégis megkapó hangját, amelytől szintén megrökönyödtem, minduntalan fölülről hallottam, noha teste és szája előttem állt.

           Mindenféle kísértés ellenére érintetlen maradtam Gabriel búcsúját követően, nem mocskoltam be sem az égi hírnököt, sem magamat saját földi szennyemmel. Próbáltam erre gondolni, ez volt ugyanis minden érdem, amit magaménak vallhattam - mégis a kegyelmes Mindenható szakadatlan megbecsülését és tiszteletét élvezhetem.

           Hűvös mentolillat kényeztette orrom, midőn áldott jobb kezével lehajtotta fejemről szürke kámzsámat. Ahogy mélyen a tekintetembe nézett, mintha a Nap pompája törtetett volna arcomba, szemem mégsem bántotta. Az isteni márványtenyér kedvesen végigsimította pirult arcom: a csodás kéz Gabriel meleg érintésével ellentétben hidegnek bizonyult, éppen olyan hűsítő hatásúnak, amilyenre a hevítő angyallégkör után szükségem volt.

           Valamennyi ízemben remegtem, amikor vékony, olcsó ruházatomtól megfosztott. Szégyelltem magam, hiszen korábban soha nem mutatkoztam így senki előtt, ám ez a szégyen mégis oly pezsgő, mégis oly édes volt!

     Gabriel nemrég „Máriának” szólított, viszont Ő egyetlen egyszer sem ejtette ki kecses száján nevem dallamát, alig-alig beszélt, de amikor néha megajándékozott mennyei hangjával, „szent asszonyként” emlegetett.

           Óvatosan elhelyezte ingatag, reszkető, pőre testemet szobám ágyán. Nem láttam férfit korábban, azonban ő olyannak bizonyult, amilyennek egy emberférfit sejtenem kellett, csak éppen vakító fehéren. Ágyékomban a Menny folyosóját ékesítő fáklya lángját éreztem. Lassan fölém hajolt (én lihegtem gyönyörű arcába), puhán megcsókolt (nyelvének csapadéka nektárfinomságú), majd szelíden reám borult (teste teljesen súlytalan volt, akár a hab vagy a felhő). Ahogy az én hitvány testem és az ő mindenekfeletti teste egymáshoz tapadt, érzékemet eluralta az általa kibocsátott végtelenül kellemes hidegség.

    * Uram… - kezdtem szaggatott hangon sóhajtva – nemsokára édesanyád leszek… - nyögtem ki a kéj mázsája alatt ezt a számomra fölfoghatatlan következtetést.
    * Nem én vagyok az Urad. – felelte Ő halkan, rajtam kúszva, fülembe lehelve. - Az Isten az Urad, a Fiú lesz a gyermeked.

      „Akkor te ki vagy, Szentlélek?” – kérdezhettem volna, ám erre már nem vettem a bátorságot. Hiszen úgyis látja gondolatomat - amennyiben válaszolni akar rá, megteheti! Nem akart.

      Miután a magasságos szellemalak engem szinte megbénítva belém fúrta magát, olyan elviselhetetlen mámor kínzó fojtásába kerültem, amilyet eddigi életem minden örömét egyszerre átélve sem kaptam volna meg. Mézes gyötrődésemben vakmerően átfontam kőkemény hátát haszontalan karjaimmal, közben rettegve attól, hogy e mohó pimaszságomért akár végtagjaim lefagyásával sújt, ám Ő itt és most megengedte számomra a megengedhetetlen szabadságot. Míg én nyakához tapasztottam ajkam, Ő mellkasom dombjait kényeztette nyelvének frissítő zamatával. Oly szokatlan volt az egész… Karcsú combjaim közéből mintha vízesésként zuhogott volna alá a krémes folyadék, soha ezelőtt nem éltem át ilyesmit.

      Ahogyan az álom előtti legutolsó gondolatra soha, ekkor sem emlékeztem arra, hogy milyen volt fagyos bőrének végső érintése, mielőtt mély álomba szenderültem volna. Miután különleges éjszakám után fölébredtem, már egyes egyedül, gondosan betakarva, fölélénkülve révedhettem egyrészt a hihetetlen emlékekbe, másrészt a mozgalmasnak ígérkező jövőbe.

      Gabriel távoli tüzétől és a Szentlélek közeli jegétől testi és lelki egyensúlyba kerültem. Fölajzattam és kicsordultam, immáron készen álltam a sorsomra. Tisztában voltam legfontosabb feladatommal: óvni a Fiút, amíg nem ő vigyáz ránk.