A fiatalember ült a fotelben, rágta a körmét, mint egy kis gyerek, és feszülten nézett egy filmet.

  A képernyőn gyönyörű, piros ruhás lány sétált, fehér szandálban, táskáját lóbálva. Haja koromfekete, hosszú, a tengerparti szél szálanként fújta szanaszét. Érzékelhetően romantikus film. Inkább női közönségnek való. Ezért is volt furcsa a fiatalember, akinek szeme rátapadt a képernyőre, és akkora izgalom látszott rajta, mintha legalábbis a Normandiai partraszállás dokumentum filmjét nézte volna, úgy, hogy nem ismeri a végét. A fiút Dezsőnek hívták. Magas, feketehajú, kékszemű, még alig férfi. A tizenkilencedik évében járt, éppen érettségi után. Ahogy tekintete rászegeződött a képernyőre, érezte, nehezebben szedi a levegőt.

  - Hátha mégsem, - morfondírozott félhangosan. Talán nem is jól érzékelte magán az utóbbi pár nap furcsaságait. Ahogy a lány hirtelen eltűnt, neki is visszaállt a légzésritmusa alapjáratra. Igen, itt valami nem stimmel, de rögtön el is hessegette magától a gondolatot.  

  Kikapcsolta a lejátszót, átment a konyhába. Az étkezőasztal a rásütő napsugarak fényétől, a rajta elterpeszkedő használt tányéroktól, poharaktól, az ezer színben játszó terítőtől egy impresszionista festményre emlékeztette. Ahogy egyre inkább gyönyörködött az eléje táruló látványban, lassan azt vette észre, ismét kapkodja a levegőt. Újra érezte, testében jóleső folyamatok indulnak el. De már tudta, mi lesz a vége, ezért egy gyors mozdulattal lerántotta a terítőt, megfosztva saját magát a látványtól, testét pedig a gyönyör keltette zsibbadástól. A tányérok, poharak, óriási hangzavar után, ezer darabra törötten, ételmaradékokkal vegyülten, totális káoszban lassan nyugodtak meg a konyha padlóján.  

  A nagy zajra a fürdőszobából beszaladt ötéves húga., Mezítláb rohant végig az üvegcserepeken. Rebeka a fájdalomtól ájultan esett össze, meztelen teste telis-tele üvegszilánkokkal, sebeiből ömlött a vér. Dezső tudta, gyorsan a mentőket kell hívnia, de egy röpke pillanatig szinte dermedten figyelte az eléje tárulkozó képet. Elszédült attól az érzelemtől, amely ismét feltámadt, és rohamléptekben cikázott fel-le testében a lábujjától az agyáig, lassan elborította a már ismert gyönyörűség félelmetes pokla. Most teljesen világossá vált számára az, amit eddig elhessegetni próbált magától. Hirtelen feleszmélt és tárcsázott. A mentők pár perc alatt megérkeztek.

  - Jó napot kívánok! Erre tessék!

  Láthatóan ő is rosszul volt, fehér, mint a fal. Az orvos ellátta a gyereket, közben a mentőtiszt a fiút faggatta.

  - Mi történt itt? – kérdezte, még mindig döbbenten a látottaktól.

  - Lerántottam a terítőt, húgom a zajra kiszaladt a fürdőszobából, – válaszolt szinte dadogva Dezső.

  Miközben beszélt, arcát a kezébe temette. Még mindig a szín üldözte, attól félt, a szeme elárulja.

  - Ugye, nem lesz semmi baja? – zokogott.  - Nem gondoltam, nem gondolkodtam, Istenem’, mit tettem? –nyüszített, közben erőteljesen himbálta felsőtestét előre-hátra.

  Már nem látott senkit, semmit, csak érezte, olyan területre tévedt, ahonnan menekülnie kell.  

  Rebekát a közeli kórházba szállították. Húsz perc múlva az egész család ott állt a műtő ajtaja előtt, izgatottan várva, hogy kijöjjön valaki. Az ősz, kissé megtermett orvos gondterhelt arccal lépett ki. Mindannyian feszülten figyelték szavait.

  - Sajnos nem tudom önöket megnyugtatni. A kislány nincs életveszélyes állapotban, szerencsére a szeme sem sérült, de a vágások nyomai, főleg az arcán, maradandó sérülések.

  A főorvos átérezte a család bánatát, ezért mintegy megnyugtatásként hozzátette:

  - Talán később majd plasztikai műtéttel lehet korrigálni, de ez még ebben a korban nem jöhet szóba.

  Úton hazafelé, senki nem szólt semmit.

  Eltelt három hét, Rebeka már vígan játszott a kertben. A történtekről csak pici arcán a sebhelyek árulkodtak. A fiút, ahányszor húgára nézett, rossz érzések kerítették hatalmukba.  

  Dúlt a kánikula, amikor egy nap megérkezett az értesítés, felvették az egyetemre. Az egész család boldog volt, csak az ő gyomrát szorította össze jeges félelem. A szülők elégedetten álmodoztak, mi lesz, ha orvos lesz a családban. Ez igazi karrier, hisz édesapja buszsofőr volt, édesanyja pedig iskolatitkár a közeli általános iskolában. Barátnőjét, Lizát, szintén felvették, ő bölcsésznek készült.   

  Július közepén a két fiatal nyaralni indult a Balatonra.  Az utazás előkészületének izgalmas perceiben Dezső is elhagyta mérgező gondolatait. Ám amikor másnap reggel találkozott Lizával a pályaudvaron, ránézett színes blúzára, újból elborította a félelem. A félelem saját magától. Igyekezett elkerülni ezt a terepet, ezért folyamatosan a lány szemét nézte, aki boldog volt, hisz barátja állandóan tekintetét kereste. Még nem volt dél, amikor megérkeztek Almádiba. Ahogy elindultak felfelé a lépcsőn, elől Liza fehér miniszoknyában, mögötte a fiú, gyönyörködve a lány fenekében, egyszer csak hirtelen piros foltot vett észre a szoknyán. Most nem volt miért elfordulnia, nem volt miért intenie magát, durván elkapta a lány lábát. Liza örült a mozdulatnak, saját varázsát érezte mögötte. Ott szeretkeztek a lépcsőn, mint két kiéhezett gyerek. Hogy is gondolhatott volna arra, a másik tüzessége nem neki szól, hanem a lábai közül lassan szivárgó vérnek. Vége lett a fehér szoknyának, ám Dezső nem engedte kidobni. Azzal indokolta, legtüzesebb szeretkezésük ereklyéje.

  Igazi nyár volt, kánikula, nagy hőség, napsütés, ezért szinte az egész napot a víz mellett töltötték, de esténként, amikor ágyba bújtak, a srác elővette a szoknyát. Mosolyogva nézett, hol a barátnőjére, hol a véres szoknyára. Egyre inkább elöntötte a jó érzés, közben csak a szoknyát látta, mely egy egészen kisgyerekkori emléket idézett fel benne. Édesanyja éppen csirkét vágott, nyiszálta a nyakát, fröccsent a vér szanaszét, ő pedig fa hintalován lovagolt. Az emlékképek hatására egyre inkább elborította egy zsibbasztó, kellemes hulláma a jó érzésnek. Így keletkezett erekcióját röpke szeretkezés követte. Nem volt itt gyengédség, nem volt az előjátéknak semmiféle jele. Liza ugyan hiányolt valamit, de hogy mit, tapasztalatlanságában nem tudta megfogalmazni. A szoknya szerepének különlegessége fel sem merült benne, az pedig egyre büdösebb lett a rászáradt vértől, így hát egy reggel kidobta.  

  Este, amikor Dezső kereste, és szembesült a valósággal, elvesztette önuralmát.

  - Piszok kurva! – kiabálta, - Tönkretettél mindent!

  - De az csak egy szoknya, koszos, büdös volt már, - próbált csendesen szabadkozni a lány.

  - Hülye kurva! Mit tudod te! - ordított a fiú. Fojtogatni, karmolni kezdte a lányt.

  - Ne, ne! Mit csinálsz? – a hangok nehezen, alig hallhatóan préselődtek ki az összeszorított torokból.

  Már alig kapott levegőt, amikor Dezső erekciója a karmolás közben kiserkedő vér látványától elérte tetőfokát.

  - Nesze, te büdös kurva! Most megkapod! Ezt vártad, mi? - szétfeszítette a fuldokló lány combját, de éppen, hogy bedugta hímvesszőjét, vége is lett az egésznek. A lány pedig ott feküdt összetörve, kifosztva, magára hagyva, még mindig kapkodva a levegőt. Semmit nem értett, gondolkodni sem tudott most. Még sokáig remegett a félelemtől, majd amikor nagy nehezen megnyugodott, próbálta átgondolni, összerakni a történéseket. Érezte, valami nagy baj van barátjával.  

  Másnap arra hivatkozva, fáj a feje, nem ment ki a strandra. Amikor magára maradt, az Interneten próbált magyarázatot keresni. Beütötte a keresőbe: szexuális aberráció, több oldalt dobott ki a gép. Ami megragadt benne az a következő mondat volt: „bármilyen szexuális aberráció, amit az egyén hordoz, meggyengíti a pszichéjét, és bomlasztja a társadalmat”. Ez a mondat nem sokat jelentett, próbált volna tovább kutakodni, de hallotta a fiú lépteit, így gyorsan kikapcsolta a gépet. Aznap betegségre hivatkozva, szinte nem szólt semmit, csak agyában keringtek a gondolatok. Két napjuk volt hátra a nyaralásból, de ő kereste az indokot, még aznap este utazzanak haza. Félt a sötéttől kettesben a fiúval.

  - Na, jobban vagy már? – kérdezte Dezső jókedvűen.

  - Egy kicsit már igen, – „őrület, úgy beszél, mintha semmi nem történt volna”, -gondolta magában megdöbbenten.

  - És te? Milyen volt lent?

  - Nagyon klassz volt, kár, hogy nem tudtál jönni. Egész jó társaság verődött össze. Estére megbeszéltük, lógunk egyet a parton, egy kis éjszakai fürdőzéssel körítve. Mit gondolsz, rendbe jössz addig? – a fiú érzékelhetően feldobott, vidám hangulatban volt.  

  Most kell megmondanom, hogy hazamegyünk, gondolta Liza.

  - Dezső, figyelj! Én ma délután haza akarok menni!

  - Hogy-hogy? – csodálkozott rá a barátja.

  - Nem vagyok jól, orvoshoz kell mennem!

  - Mi baj van kicsikém? – kérdezte halk hangon a fiú, és melléült, gyengéden simogatni kezdte. A lánynak szokatlan volt ez a mozdulat, jól esett, érezte, zsibbad a teste, mégis eltolta magától a simogató kezet. Félelme erősebb volt a testét lassan eluraló vágynál.

  - Ne, kérlek! Menjünk, nem vagyok jól!

  - Rendben! Akkor csomagoljunk, menjünk! – a hang hirtelen rideg, érzéketlen lett. Liza tudta, jól teszi, ha gyorsan összeszedi magát és a csomagokat, hogy minél előbb ajtón kívülre kerüljenek. Ott már nem fenyegetheti veszély.  Estére otthon volt, és megszületett benne a döntés, többet nem találkozik Dezsővel. Szülei érdeklődésére, miért jöttek előbb haza, nem válaszolt, mintha meg sem hallotta volna.  

  A fiú, amikor haza érkezett, Rebeka rohant elé örömmel. Ő is boldogan kapta ölbe, de amikor a kicsi az összekaszabolt arcát nyomta az ő arcához, és érezte lélegzetét, gyorsan letette. Megint látta a gyereket a konyha közepén ételmaradékok, üvegszilánkok között véresen fetrengeni, újra bizseregni kezdett teste.

  - Nem! Neeeem! – ordította. A hang artikulálatlanul tört utat szinte gátlás nélkül, óriási decibellel a torkából.

  - Nem lehet! - zokogta, nyögte. A szülei nem voltak otthon, nem volt, aki lecsillapítsa, megnyugtassa, akivel megbeszélje szörnyű titkát, melyet már nevén is nevezett magában. Szexuális aberráció. Mindent elolvasott ebben a témában, amit fellelt. Tudta, nem gyógyítható, csak talán féken tartható hosszas pszichiátriai kezelés után. Úgy gondolta, mindig veszélyes lesz, soha nem tudja maradéktalanul élvezni a szexet, csak ha bánt valakit. Csak, ha vért lát, vagy kishúgát látja vérben fetrengve, vagy azt a pillanatot, amikor anyja elvágja a csirke nyakát, ahogy spriccel a vér. Amikor legelőször beütötte az Internet keresőjébe, szexuális aberráció, sok oldalt hozott be a gép. Végig olvasott minden lehetséges cikket, de csak egy mondatot jegyzett meg szószerint: „Bármilyen szexuális aberráció, amit az egyén hordoz, meggyengíti a pszichéjét, és bomlasztja a társadalmat.”  

  Tudta azt is, nem mehet orvosi egyetemre, de tud-e így élni? Ezt a kérdést most tette fel először magának. Így hát a kérdés megvolt, csak a válasz váratott magára.  Igyekezett nem gondolni rá, de már ott mocorgott agyában, és egyre nagyobb teret követelt magának. Lassan közeledett a nyár vége, kezdődik az iskola. Már beiratkozott az első évfolyamra, bár nem tudta még, elkezdi-e a tanulást, de gyorsan eltelik az a pár nap, döntenie kell. Abban bizonyos volt, nem lehet belőle orvostanhallgató, de hogy magyarázza ezt meg otthon, a büszke szülőknek úgy, hogy szó nélkül tudomásul vegyék, és ez ne legyen egy vég nélküli szemrehányás-lavina elindítója?  

  Ahogy teltek a napok, egyre feszültebb lett, teste is berzenkedett a szigorú éheztetés miatt. Ugyan segített magán időnként a WC-ben, különleges képek nézegetése közben, de ez csak sekély másolata volt annak, amire vágyott.  

  Végül egyik este, vacsora közben megpróbálta szüleinek beadagolni a döntését.

  - Biztos, dühösek lesztek, de akkor is megmondom! – kezdte határozottan.

  - Mitől leszünk dühösek? – kérdezte az apja.

  Anyja rosszat sejtve hallgatott. Ő majd később jön, amikor a helyzetet menteni kell, vagy pontot kell rakni a végére. Igazi politikus.

  - Szóval úgy döntöttem, nem tanulok tovább! – vett egy nagy levegőt, várta a robbanást. Az meg is érkezett, de feszült csend formájában.

  Kijelentése annyira tarkón vágta szüleit, hogy nem szóltak semmit. Dezső örült a hallgatásnak, gyorsan befejezte a vacsorát, felment a szobájába. Kis idő múlva anyja jött utána, faggatni kezdte. Ő pedig beszélt – beszélt - beszélt. Mindent elmondott, ami a szívét, agyát feszítette. Utolsó mondatai már zokogva törtek fel. Mindketten úgy érezték, megszakad a szívük, a másik fájdalma és saját tehetetlenségük miatt. Ettől a pillanattól Dezsőnek már anyja fájdalmas, megtört tekintetét is el kellett viselnie. Ezzel nem számolt. Végül kerestek egy pszichiátert, akiről azt hallották, nagyon jó szakember. Hetente kétszer ment hozzá, alkalmanként ötezer forintot fizetett. A pasas  jó orvos volt, de miután a negyedik alkalom után még rosszabbul érezte magát, úgy döntött, csak pénzkidobás az egész, nem ment többet.  

  Lizával a nyaralás óta nem találkozott. Most úgy gondolta, eltelt két hónap, hátha csitult benne a vele kapcsolatos félelem, megkereste.

  - Szia! – a lány hangjában öröm bujkált, amikor válaszolt.

  - Nem hívlak rosszkor?

  - ÁÁÁ…Nem!  Mi van veled?

  - Nem megyek az egyetemre, munkahelyet keresek, és Te?

  - Én tanulok.

  - Lenne kedved egy kávét meginni velem?

  - Szívesen! – szinte teljesen elfelejtette már a nyaralásuk rossz emlékeit. - Hol találkozzunk?

  - Holnap hat órakor a Pálma presszóban? – Dezső ugyan rögtönzött, de ebben egy kis ösztönösség is szerepet játszott. A Pálma presszó a Nagy erdő szélén volt, úgy gondolta, akkor sétálhatnak is, és hátha újra egy valóságos személyhez tud hozzábújni. Biztos, ami biztos, a készülődés során,  mintegy önkívületi állapotban, berakta apja hagyományos borotváját zakója zsebébe. Semmi tudatosság nem volt benne. Amikor a lánnyal találkozott, erről a tényről már teljesen megfeledkezett.

  Valódi vénasszonyok nyara volt. Hat órakor még a lehanyatló Nap sugaraiban lehetett gyönyörködni, és a szomszédos erdő fűszeres illata töltötte be a levegőt. A Pálma, ahol találkoztak, igazi retro presszó, már a nevében is. Presszó. Ma már nincsenek presszók, csak egy-egy ilyen, mint ez is, a sajátos hetvenes évekbeli hangulatot őrizve. Csend, nyugalom és zenegép, már ha valaki bekapcsolja. A két fiatal szinte bódultan ült az asztalnál, mintha a múltat idéznék ők is, azt a keveset, amelyet maguk mögött hagyhattak már. De az emlékezés fájdalma nem kor, nem mennyiség kérdése. Ezért azután fájt, hiába próbálták erőltetni a barátságot. Most, hogy ott ültek, szemben egymással, nem ment a feledés. A kanossza járás, amely minden elmúlás kelléke, a fájdalom, amely nehezíti a továbblépést, de már nem engedi a maradást sem, őket sem kímélte.

  - Szép vagy! –mosolygott a fiú, és gyönyörködve nézte Lizát.

  - Jó most itt veled! Olyan békés, nyugalmas! – valóban így érezte a lány.

  A fiú egy kicsit hallgatott, majd boldogan dicsérte tovább volt barátnőjét.

  - Olyan gyönyörű a szemed, olyan jó újra hallani a hangodat, Liza! – akkor hirtelen észrevette a lány nyakán kékes színben játszó ér lüktetését. Próbálta elterelni a figyelmét onnan, de már nem ment. Nézte a lány nyakát, mintha egy csirkenyakat nézne. Hirtelen már látta, ömlik belőle a vér sugárban, szanaszét, érezte a kellemesen jóleső bizsergést a lába között. Eszébe jutott a borotva, megtapogatta a zsebét, ott van.

  - Sétálunk egyet? – érezte, hangja fakón cseng, de Liza szerencsére ebből semmit nem érzékelt.

  - Igen, menjünk.

  Szeretett volna a fiúhoz bújni, hisz az elmúló idő félelmét már elrepítette.

  - Fizetek, és induljunk! – mondta alig hallhatóan, és ismét megtapintotta a zsebét.  

  Már félórája sétáltak, amikor magához húzta a lány fejét. Csókolta mindenütt, száját, arcát, fülét, nyakát. Nyakát, a csirkenyakat. Igen, úgy kell elvágni, mint ahogy régen a csirkenyakat. És előkapta a borotvát. Liza szemében hirtelen megcsillant a penge, torkát jeges rémület szorította váratlan erővel. Megnémult, nem tudott sikoltani sem, csak a nyakát tartotta félig önkívületi állapotban, szinte oda, a pengét tartó kéz elé. Agyában cikáztak a gondolatok, érezte, a félelemtől bepisil. Ekkor a fiú hirtelen ellökte magától. Hallotta erőteljes zihálását, de már tudott újra mozogni. Rohant, rohant, lába csak úgy tocsogott a pisis cipőben. Dezső pedig csendben, dermedten állt egy pillanatig. Eszébe villant a kérdés, most tudta a választ is. Lehet-e így élni? Lassan felemelte bal kezét, kitapintotta csuklóján az ütőeret, belevágta a pengét. A vér csak úgy fröcsögött, ő pedig kéjesen nézte, közben másik kezével a hímvesszőjét simogatta. Amikor rátaláltak, már nem élt. Ott feküdt az avaron, kivérzett testtel, kilógó, fonnyadt hímvesszővel, melynek hegyén még az alig megszáradt spermium csillogott.