Percek, talán órák teltek el, míg D gondolatai rendeződni tudtak. Hisz hogyan is eshetett ez meg vele, pont ővele! S a bakancs, a drága bakancsa! Oly sok éve már, hogy megvette, s most hirtelen megint ott volt, azon a 6 évvel ezelőtti kora tavaszi estén, amikor két lépés között egyszerre lefoszlott róla a régi, az imádott, a nagybecsű, a mindenik más felé emelt cipellő. Pár hónapja szerezte csak: meglátni és megszeretni a pillanat műve volt – gondolkodás nélkül megvette és azóta hordta melegben és hidegben, esőben és napon. Talán ez is volt a baj, mindenesetre a tény az, hogy a talpa – minden előzmény nélkül - két lépés között hirtelen levált, majd oldalt is felfeslett a varrás és az eleddig csodálatosan illeszkedő cipő immáron nem volt más, mint egy kis halom szemét.  

Újra átfutott D-n az akkor érzett, hihetetlen kín, s az érzés, hogy ő többet a lábára cipőt nem húz, nem, nem, soha! Újra érezte magán a furcsálló tekinteteket, ismét hallotta a tapogatódzó kérdéseket, hogy miért is ez a világfájdalom, hisz csak egy cipő – kényelmes vagy sem, talál bármikor másikat! Ott és akkor megfogadta, hogy ez soha-soha többé nem ismétlődhet meg: bement az első cipőboltba és megvette a legmasszívabb, legerősebb, legelnyűhetetlenebb bakancsot, amit csak mutatni tudtak neki. Nos igen, talán nem volt olyan szép, mint a másik, talán nem volt olyan kényelmes. Nem, gondolta D, ez így nem igaz – egyáltalán nem volt kényelmes, de ott-akkor csak egy számított: legyen megint a lábán valami!

Így hát megvette, elkezdte hordani és … megszokta. Eleinte a gondolat is nehéz volt, hogy másvalami illesse a lábát, mint korábbi választottja – de a szükség nagy úr: valamit viselnie kellett. Az első hónapokban sokszor feltörte a lábát, s bizony azóta is rendszeresen – de hozzászokott ehhez is. Nem volt olyan finom a bőr sem, hogy – mint korábban – önkéntelenül is és lopva, de rendszeresen végigsimítson rajta.

Ám mindezek az emlékek gyorsan elillantak, átadták helyüket a kellemesebb képzeteknek – D gondolataiba beúsztak az együtt eltöltött évek: a sok-sok kirándulás, s az együtt megélt emlékek kavalkádja lenyűgözte. Soha még egy cipő sem tartott ki ennyi éven át – vagy szorított, vagy a színével volt baj, vagy fázott benne télen, vagy túl meleg volt nyáron, vagy … vagy cserbenhagyta: a legutolsó, a Tökéletes, a Kiválasztott … az Áruló.

Ott volt vele az egyetem nagy részén, átsegítette a szemeszter idegölő magolásain, elkísérte a bulikra, ott fityegett a lábán minden egyes pillanatban. Ha ráunt, félrerúgta – sőt, időnként más cipőkkel is kacérkodott, a kirakatok ablakát bámulta mohó vágyakozással, de aztán eszébe jutott, hogy neki nem kell másik, szebb-kényelmesebb cipő. Elég ez az egy pár, nem kell jobb, hisz egyszer úgyis tönkremegy és akkor legalább ne fájjon annyira.

Igen, talán ez volt az indok – futott át a kósza gondolat D elméjén, hogy aztán gyorsan el is hessegesse, hisz jól felépített önképe nem tűrte el a gyengeségeket. Határozott, intelligens, öntudatos nő – csak nem hagyja magát megfélemlíteni egy pár rohadt cipő miatt?! Repedés, na bumm – a bakancsnak ez csak értéket ad. S különben is, csak egy aprócska repedés, kósza semmiség, tehát semmi olyan, amit kis krémezéssel ne tudna gyorsan helyrehozni!

Nekiült hát, hogy az elmúlt évek gondozási hiányait röpke fél óra alatt eltüntesse – miközben végig ott motoszkált benne a félsz, hogy kevés lesz. Ám mikor meglátta, jobban mondva nem látta meg a repedést, megkönnyebbült – hát ennyi kellett csak, semmi több! Másnapra el is feledkezett róla, s hetykén lépdelt, az utca kövén szinte táncra perdült munkába menet. Ekkor kezdett el esni gonosz cseppekben az eső azon alattomos válfaja, mely oldalról közelíti meg az ember nyakát és befurakszik a legszorosabban gombolt kabát alá is. Félúton D valami furcsát érzett, valami régi, oda nem illő érzetet, s ahogy próbálta kitalálni, mi változhatott meg, egyszerre rájött: fázik a lába.

Most, hogy már tudta, mit és hol keressen, megérezte zoknijában a kutató vízcseppeket, ahogy bőre felé fúrták maguk egyre, majd célba érve hideg fölénnyel hirdették a természet diadalát az ember cipőteremtő-ereje előtt. D dühös lett, átkozta az eget, magát, s a bakancsot is, ami volt oly aljas, és lábát cserbenhagyni merte. Egész nap duzzogott, majd hazafelé szinte szaladt a még mindig szitáló esőben, s levágta a sarokba az elnyűtt lábbelit. Reggel jutott csak eszébe ismét, mikor – más cipője nem lévén – automatikusan megint érte nyúlt. Félve nézet le rá, félt meglátni a repedést, amit az ő gondatlan évei hívtak életre kitartó társán, félt meglátni benne saját bűneit.

Mostanra már egészen határozott nyílásformája volt - a korábbi repedés szemmel láthatóan kitágult. D elmorzsolt pár könnycseppet a szeme sarkában, mert igazándiból csak ekkor értette meg, hogy tényleg vége lesz. Szívét megkeményítve húzta fel lábára, majd szorosra zárt ajkakkal lesétált a körútra és bement az egyik közeli cipőszalonba. A kirakatában már régebben felfigyelt egy pár barna, fűzős, strapabírónak látszó félcipőre, talán az sem báli darab, de a bakancsánál határozottan szebb példány. Eleddig csak lopva szemezgetett vele, elhaladtában vetett rá sanda oldalpillantásokat, hisz nem akarta megbántani az akkor is viselt társát.

Most viszont határozott léptekkel a bejárat felé vette az irányt, majd ujját a polcok peremén végigsiklatva megkereste a 38-as sort, azon belül a megfelelő oszlopot, kiemelte a barnás félcipőt, leült egy székre és gyors mozdulatokkal belebújt, majd felegyenesedett és vissza sem nézve sétálgatni kezdett a fal mellett fel, s alá. Már elsőre is kényelmesnek érezte – nem volt kitaposva, mégsem nyomta oldalt, a talpánál a szegély, ami pedig a bakancsában évek óta vissza-visszatérő fájdalmas perceket jelentett.

Nem is mérlegelt tovább – tetszett is neki, s igencsak szeretett volna már venni egy új cipőt - tulajdonképpen évek óta vágyott rá: lopva felpróbált 1-1 párat különféle üzletekben, hogy aztán gyorsan visszategye és kiosonjon görnyedten, s a nem-vásárlástól szinte megalázottan. A mai nap azonban más volt – felemelt fejjel ment a pénztárhoz, egyik kezében az üres dobozzal, másikban a régi bakancsával és elmagyarázta, hogy ha nem muszáj, akkor már le sem venné, csak kifizetné, minél gyorsabban. Érezte belül, hogy ez a felbuzdulás nem tarthat örökké – s régi bakancsából szinte tapinthatóan sugárzott a rosszallás.

Hazaérve csak forgott és billegett a tükör előtt, vidáman sétált keresztül a szobán, meg merte tenni, hát megvette - végre! Délutánra lecsillapodott és belehasított valami furcsa fájdalom – hiányzott a lábának a nyomás, a kellemetlen, amit eddig a bakancsa jelentett. Gyorsan felvette hát és lement benne sétálni, megnyugodva érezte ismét a kitaposott kényelmetlenség kemény csomóit oldalt, hallgatta a jól ismert klaffogást, nézte, ahogy a megkötve is túl hosszú fűző leng ide-oda. Persze kint fázni kezdett ismét, sőt, valami szúrós szégyenérzet is elfogta, mikor egyszer-egyszer elcsípett a lyukas bakancsára vetett lenéző pillantásokat, s ilyenkor hiába szegte fel állát dacosan, a tüske benne maradt.

Legközelebb megint az új cipőben ment el hazulról, s kihívón sétált végig a korzón, várva ismét a lesajnálónak induló, ám döbbent ámulattól elforduló pillantásokat. De nem jött egy sem. Miért is jött volna – nincs abban semmi érdekes, ha egy fiatal lány teljesen normális cipőben sétálgat, nem igaz? – gondolta D, s ebben a pillanatban el merte hinni, hogy így helyes, az élet rendje nem más, mint a cipők örökös váltakozása.

Hazaérve megint előtört D-ből a bűntudat, s ehhez elég volt megpillantania régi, elmosódott talplenyomatát az ajtóval szemben lévő falon. Könnyezve rohant oda hű társához és megtapogatta a sarkát, hogy újra érezze a szegecsek rejtetten megbúvó, jól ismert fejeit. Újfent beléhasított, hogy cipő ennyi éven át még sosem – hogyan is lehetne ezt a kötődést holmi lyuk, s más talmi lábbelik miatt félredobni!...  

Heteken, hónapokon át tartott ez a kettős élet: hol ebben, hol abban ment ki az utcára, néha napokig csak az újban parádézott, máskor hetekre hanyagolta – betolta az ágy alá, s még csak nem is gondolt rá. Ugyanakkor érezte azt is, hogy ez így nem jó. Az ágy alatt, a porban, lassan eltűnt az új cipő frissességszaga, s ahogy naponta már nem gondolt vele, azt is elfeledte, milyen felszabadult örömmel táncolta át az első éjszakákat friss szerzeményében. Dacból csakazértsem vette fel, sőt – becsomagolta és dobozba rakta, nem kell más, jó lesz a régi!

Ezzel kezdődött meg D új élete. Mivel bakancsa lyukas volt és már nemcsak hideg, de rendszeresen esős is volt az év, inkább ki sem mozdult a lakásból, hogy ne tapasztalhassa meg döntésének árnyoldalait. Emlékezve a lenéző tekintetekre kezdett elmaradozni a bulikról és összejövetelekről, nem járt már moziba sem, se színházba – hisz az időközben két centisre nőtt nyílás már kifejezetten taszítóvá tette a látványt. A társasági élet farkastörvényei szerint D önkéntes rabsága egyet jelentett az érdektelenséggel, mely finom fonalával lassan behálózta: először egy-két elmaradt meghívással, majd a telefonok fogyó sorával, végül tetőzött a korábban napi 2-3 baráti látogatás heti kettőre, egyre, végül nullára apadásával. Ő nem érzékelte ilyen élesen a változást, hisz apródonként történt, kis lépésekben – a tegnapi naphoz képest a ma nem hozott nagy változást, s a holnap se a mához.

Időnként, mikor hanyatt feküdt az ágyon estetájt, s lepergett előtte az aznapi események sora, belevillant a nagy üresség; az érzés, hogy ez a nap is elmúlt anélkül, hogy bármit is tett volna - s ezért nem más, csak önmaga és rajta keresztül a bakancsa felelős. Világosan látta, tudta, érezte, hogy váltania kell, hogy nem élhet egy ócska bakancs által gúzsba kötve, és a búcsú, bár fájdalmas lesz, de elkerülhetetlen. Ilyenkor D néha sírt is, maga sem tudva, hogy a bakancsot, önmagát, vagy az elpazarolt időt siratja-e, esetleg mindet együtt. Néha kihúzta az egyre porosabb dobozt az ágy alól, kiemelte az új cipőt, beletúrt ujjaival a kényelmesen puha bőr ingerlő hajlataiba, majd sóhajtva visszatette, és újra az önsajnálatba vetette magát. Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok – a dobozt az ágy alatt lassan ellepte a por, s benne magányosan, elfeledve lapult egy pár barna, fűzős, csalódott félcipő.