Még délután négy óra sem volt, de már majdnem teljesen besötétedett. Sűrű, novemberi köd szitált, a járda nyirkosan fénylett. A falhoz húzódva borostásarcú férfi sietett a sarki kocsma felé. Nyakát behúzta kopott irhakabátja gallérjába, mindkét kezében tömött reklámszatyrot cipelt. Már majdnem fellépett a kocsma lépcsőjére, mikor egy csapzott bundájú macska ugrott át a lába előtt, és eltűnt a pinceablakban. A férfi bosszúsan nézett  utána, majd gyors mozdulattal megnyitotta a kocsmaajtót.

  Bent fülledt meleg, halk moraj, és cigarettafüsttel kevert forralt bor illata fogadta. A férfi kicsit hunyorgott, odament egy ablak melletti asztalhoz, kihúzott egy széket. Két tömött szatyrát szorosan a szék alá helyezte. Levette ködtől nedves kucsmáját, kigombolta kopott kabátját és elindult a söntéspult felé. A pultnál vékonyka, alig tizennyolcnak látszó, szőke lány mérte az italokat.

  -Mit inna Béla bácsi?-

  -Van még a forralt borból? Jól esne most egy bögrével -mondta, de közben fél szemmel végig a bejárati ajtót leste.

  -Maradt még egy-két bögrényi. Jó sok fahéjat tettem bele, és egy kis szegfűszeget is- mialatt beszélt, már töltötte is tele a jókora bögrét, és a férfi elé helyezte a pultra.

   -Köszönöm Annácska- mondta Béla és dermedt ujjait rátapasztotta a bögre falára. Mélyen beszippantotta a gomolygó párát, kezeit továbbra is a bögre falán tartva újra a bejárati ajtó felé nézett.

    A söntéspult fölött barna, műanyag kakukkos óra mutatta az időt. Nemrég került a régi helyébe. A mindig fontoskodó, nagybeszédű Kálmán hagyta itt nemrég, mikor már nagyon követelte tőle Annácska a felgyülemlett fröccsei árát. Kálmánnak van egy ócskás boltja a szomszéd utcában, de nem valami jól megy neki az üzlet. Így aztán megvált egyik kedvenc tárgyától, hogy kiegyenlíthesse adósságát. A főnök beleegyezett, hogy itt hagyja az órát. A régi már úgysem járt, megjavítani meg nem volt érdemes. Annácska felakasztotta a kakukkost a régi helyére, de Kálmánt azóta se látta senki a kocsmában. Az óra épp most kakukkolta el a négyet. – Háromnegyed négyre ígérte, és még mindig nincs itt –gondolta Béla magában. Aztán hirtelen a már kicsit átmelegedett jobb kezét kabátja zsebébe süllyesztette. Egy marék aprópénzt öntött a pultra. Jobb kezének mutatóujjával tologatni kezdte az érméket, a nagyobbakat próbálta kiválogatni.

   -Hagyja csak!- mondta Annácska! Ma az én vendégem erre az italra. Hátha ma sikerül, amire már annyira vár. Talán hírt kap végre róla- Béla reménykedve a lányra nézett, most már az arcát is kicsit átszínezte a forralt bor párája, és mintha hirtelen meg is fiatalította volna. –Mennyi is lehet ez a Béla bácsi? -töprengett magában a lány.- Tóni szerint alig múlt negyven –tűnődött tovább. –De hát évek óta az utcán él, az meg duplán számít -zárta le magában a dolgot. Közben Béla óvatosan a két keze közé fogta a bögrét, és mintha valami ritka kincsre talált volna, vállait előregörbítve, arcát még mindig a párában fürösztve lassan az asztalához lépdelt. Még lassabban leült, maga elé tette az ajándékitalt, de kezeit még mindig szorosan a bögre falán tartotta.

   Óvatosan belekortyolt a borba, majd egy hajtókára ki is itta több mint felét. A forró italtól azonnal melege lett. Kibújt a kabátjából, félbehajtotta, és óvatosan a széke karfájára helyezte. Újra leült, most már csak a bögre fülét markolta, és megint csak a bejárati ajtóra figyelt. Sorban jöttek a kocsma törzsvendégei, de akit annyira várt, még mindig nem mutatkozott. A zaj és a füst erősödött. Béla is szívesen rágyújtott volna, de próbálta magát tartani a fogadalmához, amit Tóninak tett már vagy fél éve. És eddig sikerült is betartani.

   Újra nyílt az ajtó, a sánta Józsi lépett be rajta, de szorosan mögötte jött Tóni. Valamiről beszélgettek is, mert Józsi hangosan nevetett. Tóni egyenesen Béla asztalához igyekezett. Magas, egyenes tartású, Bélánál jóval fiatalabb férfi volt. Farmernadrágot és műbőrdzsekit viselt. Nyakára csíkos sálat tekert, de dús, még egyáltalán nem őszülő haját nem takarta sapka. Az arcán továbbra is megmaradt a széles mosoly, ahogy lehuppant a Bélával szemben levő székre.

-Szia, Béla! Forralt bort iszol? –

-Azt hát, de mondjad már, mi van?-

  -Nyugi, minden rendben. Hozok magamnak is egy bögrével! -azzal máris indult a söntéspult felé. Béla már nagyon türelmetlen volt, jobb lábával dobolni kezdett a kocsma kockás kövén. Annácska meg éppen a kerületbeli lányok kedvencét, Hírlapos Csabát szolgálta ki, vele  mindig van valami külön megbeszélni valója. Így Tóninak még várnia kellett a forralt borára. Végre észrevette őt is a lány. Gyorsan kiöntötte a maradék forralt bort egy nagy bögrébe, és betette a mikróba.

  -Sikerült megtalálnod őket? -fordult vissza Tónihoz.

  Tóni elvigyorodott, majd jobb kezével nagyot csapott a pultra. Bal szemével kacsintott egyet a lányra, majd hátranézett Bélára.

  -Add gyorsan a bort, aztán figyelj!-

 Átvette a bögrét, és amilyen fürgén az előbb a pulthoz ment, most olyan lassan ballagott vissza Bélához. Letette a bort Béla elé,  majd szép komótosan kihámozta magát a dzsekijéből és a széke támlájára igazította. Aztán leült végre.

  -Na, mondjad már! Megtaláltad őket?-

  -De meg ám! Ha Tóni megígér valamit, azt meg is csinálja! –húzta ki magát, és hátranyúlt a dzsekije jobb zsebét keresve. Megtalálta, bele is nyúlt, de nem vett ki belőle semmit. Kezét továbbra is mélyen a zsebébe süllyesztve tartotta.

  - Ne húzd már az időt! Mondjad, beszéltél velük?

  -Csak a srác volt otthon.-

  - Honnan tudod? Be is engedtek?-

-Nem, de Julót még láttam az utcán messziről. A villamosmegálló felé ment. Biztos délutános volt. Lefogyott egy kicsit, de rögtön megismertem. Még mindig azt a bordó dzsekit hordja, amit te vettél neki. És a haját is ugyanúgy fésüli.

   -Honnan tudtad meg, hol laknak? -kérdezősködött Béla egyre türelmetlenebbül.

   - Az egyik haverom nője Julóval együtt dolgozik a szupermarketban, a csaj derítette ki. Mikor láttam Julót felszállni a villamosra, reménykedni kezdtem, hátha a srácot azért otthon találom. Mikor becsöngettem, rögtön ki is nyílt az ajtón a kisablak. A fiad nézett ki rajta. Nem ismerhetett meg először, mert mikor meglátott, be akarta csapni az ablakot. De én gyorsan lekaptam a vállamról a hátizsákomat, és az ablakrésbe dugtam. Elhadartam ki vagyok, mit akarok, akkor a gyerek arcán már látszott, hogy kapizsgálja ki is lehetek. Mikor megmondtam, hogy te küldtél, szélesre tárta a kisablakot. Kis ideig csak nézett a nagy barna szemeivel.

-Tessék egy kicsit várni –mondta halkan, és bement az egyik szobába. A kukucskáló ablakot meg nyitva hagyta. Visszatettem a hátizsákot a vállamra, és vártam. Kis idő múlva jött is vissza sietve. Egyik kezében egy fénykép volt, a másikban meg filctoll. Megfordította a képet, aztán az ajtóhoz nyomva valamit gyorsan ráírt, majd sietve a kezembe nyomta. Megkérdeztem tőle, üzen-e neked valamit. –Nem- mondta, aztán csak furcsán elfintorította az orrát, és becsapta a kisablakot. Még csak el sem köszönt tőlem.

-Mutasd a képet!- türelmetlenkedett Béla.

Tóni végre kihúzta a kezét a zsebéből, és lassan az asztal közepére tette a fényképet. Az egyik sarka kicsit begyűrődött, de törés nem volt rajta sehol. Béla először csak nézte némán. Szeme körül elmélyültek a ráncok, és ő is olyan furcsán elfintorította az orrát. Aztán levette a kezét a bögréről, és óvatosan a kép felé nyúlt. Mutatóujja körmével a gyűrődés alá nyúlt, és olyan óvatosan emelte fel, mintha egy ritka lepke vagy pici, beteg madár lenne a kezében. Közel vitte a szeméhez, de úgy nem látta elég tisztán. Akkor kinyújtotta a karját, amennyire csak bírta, és úgy nézegette a fia fényképét. A kép egy nyúlánk, nagy szemű kamaszt ábrázolt. Sötét barna haja kis piramisokban volt felzselézve. Az arca kicsit megnyúlt, mióta nem látta, de a szeplők az orrán ugyanúgy virítottak, mint kissrác korában. Egy torta állt előtte az asztalon, a torta közepén  pedig egy tizenegyest formázó gyertya égett. A háttérben Béla felfedezte a színes gyerekszobai szekrénysort, amit még Julóval együtt választottak ki, mikor a kisfiú külön szobába költözött. Nézte, csak nézte a képet, de a kinyújtott karja remegni kezdett. Akkor végre megfordította. Könnyen el tudta olvasni, mi van ráírva. A hátlapon nagy, dülöngélő kék betűkkel ez állt: Apunak Kisbéla.   Béla ajkai hangtalanul mozogtak, amint újra és újra elolvasta magában a két szót. Aztán lassan letette a képet az asztalra.

   Tóni egész idő  alatt szótlanul ült, de a kocsmában erősödött a zaj. Annácska a pult mögül figyelte őket, majd valamit odasúgott Csabának. Csaba hirtelen megfordult, és gyorsan Béláék asztalához ment. Szó nélkül nyúlt volna a képért.

-Ne nyúlj hozzá!- mondta Tóni. Csak nézheted! -

Csaba az asztal fölé  hajolt, és félrehajtott fejjel nézegette a képet.

-Ez a te srácod? –Hol Bélára, hol a képre nézett. -Klassz srác -tette hozzá, aztán már sietett is vissza Annácskához.

  Közben a kocsma törzsvendégei is észrevették, hogy valami szokatlan történt Béláék asztalánál. Először a sánta Józsi óvakodott oda. Ő már nem is nyúlt a kép után, csak kimeresztett szemmel nézegette. -Ki hitte volna!- jegyezte meg. Öklével megdörzsölte a szemeit, és szívott egyet a cigarettájából.

  Egyre többen kezdtek gyülekezni az asztal körül. Ibolynak, a szép cigánylánynak is feltűnt, hogy valami rendkívüli dolog történik ott az ablaknál. Csípőjét ringatva odasétált. Gondosan szemügyre vette a képet. -Jó kis csávó lesz belőle! -jegyezte meg végül jó hangosan, és megcsörgette hatalmas karika fülbevalóit.

   A fogatlan Rézi mama is felemelkedett az asztalától, és dagadt lábain Iboly után eredt. Mély zsebéből előkereste repedt üvegű szemüvegét, és az orrára illesztette. Egy darabig csendben szemlélte a képet, majd megszólalt.- Kiköpött ilyen volt a Béla is ennyi idős korában! Én csak tudom! De sok tökmagot meg szotyolát vett nálam sráckorában!

  Akkor már karikában álltak a kocsma vendégei az asztal körül. A későn érkezők nyújtogatták a nyakukat, picit lökdösődtek, hogy jobban lássanak. Mert Béla senkinek sem engedte meg, hogy a képhez nyúljon.

  Már a szomszédos teremből is átszivárogtak a biliárdozó vendégek. Mindenkinek volt egy-két szava Bélához. Ki vidáman, ki sajnálkozva, ki csodálkozva kommentálta az eseményt.

Szeme ide-oda járt az ismerős arcokon. Nem szólt semmit, de jókedve sem lett. Zavarta, hogy egyre szorosabb gyűrűben veszik körül. Szeretett volna már magára maradni a képpel. Gyorsan kiitta a langyosra hűlt forralt bort. Tóni már régen megitta a magáét. Hirtelen mozdulattal felállt, felkapta a két üres bögrét, és rászólt a bámészkodókra.- Eleget nézelődtetek már, vége a gyereknapnak! Hagyjátok a Bélát most már békén!- A bámészkodók kelletlenül elindultak az asztalaikhoz. Tóni ez alatt visszavitte a bögréket Annácskának.

   Béla megkönnyebbülten nézte, amint morgolódva ugyan, de mindenki szót fogad Tóninak.  Jobb tenyerével először lassan, féltőn beborította a képet, majd hirtelen mozdulattal felkapta, és kockás flanel ingje zsebébe csúsztatta. Pont beleillett, még egy kicsit meg is paskolta, hogy pontosan illeszkedjen. Belebújt ócska kabátjába, fejébe nyomta száradó félben levő kucsmáját. Éppen a tömött szatyrokat akarta felszedni a szék alól, mire Tóni visszaért. -De megindultál, még korán van -csodálkozott Tóni.

-Muszáj mennem. Ebben a ramaty időben biztos sokan ácsorognak már a szálló előtt. -Azzal felkapta a két szatyrot, majd mindkettőt az egyik kezébe fogva megemelte kucsmáját a söntéspultnál még mindig Csabával beszélgető Annácska felé. -Köszönöm a forralt bort Annácska. Tényleg szerencsét hozott!- Tóni ajánlkozott, hogy elkíséri, de Béla nem akarta. -Rendes srác vagy Tóni, nagyon köszönöm, hogy megkerested Kisbélát. De most már megyek. Holnap jövök majd újra. Vendégem leszel egy pofa forralt borra, haver! -Szabad karjával sután megölelte Tónit, és furcsa, egyenes járással kiment a kocsmából.

  Odakint sűrűbb lett a köd, a hideg, nyirkos levegő bekúszott Béla kabátja alá. Észre sem vette. Lassan átment az utca túlsó oldalára. Föllépett a járdára, aztán mint aki nem tudja, merre is induljon toporogni kezdett a nedves aszfalton. Hirtelen megfordult. Hunyorogva nézett vissza a kocsmaajtó fölött pislákoló lámpára. A szemerkélő ködben más nem igen tudta volna kinézni, mit is ábrázol a lámpa alatti kocsmacégér. De Béla világosan látta maga előtt a megkopott képet, ami egy félrehajtott nyakú kacsát ábrázolt. A kacsa mintha kissé bizonytalanul állt volna hártyás talpain. Nem véletlenül festhette ilyennek alkotója, mert az imbolygónak látszó állat fölött nagy, határozott betűkkel felírva ez állt: KOCSMA  A KÁBA KACSÁHOZ. Béla még jól emlékezett öreg, általános iskolai rajztanárára, Polyák tanár úrra, aki sűrűn átugrott egy-egy fél kevertre az óraközi szünetekben a két utcára levő iskolájából. Már nyugdíjas volt, mikor ajándékba megfestette kedvenc kocsmája cégérét.

   A kacsa képe lassan egybemosódott a tejszerű köddel. Béla hirtelen fázni kezdett és végre elindult. Nyugodt, egyforma lépesekkel haladt a szálló felé. A fénykép kis meleg pajzsként simult a melléhez. Szeme előtt megnyugtatóan világítottak az ákombákom kék betűk: Apának Kisbéla.