Beküldés ideje: 2010. február 3.

---

      A héten lesz Szent Márton napja. A tömött libák  és az újbor ünnepe. E kettős alkalmat kihasználva úgy döntöttem, hogy ezen az unalmas hétfő  délutánon felkeresem kedvenc éttermemet. Természetesen nagyon jól tudtam, mit fogok rendelni. Libamájat, ez nem kérdés! Biztos voltam benne, hogy jót és jó sokat fogok enni. A minőség mindig is fontos volt a számomra és mostanság a mennyiséggel sincs gondom. Annyit ehetek, amennyit akarok. Sokak által irigyelt állapot, de én tudom, hogy mértéktelen fogyasztásom mögött zaklatott lelkiállapotom húzódik meg – már nem éppen észrevétlenül. Mindenki másképp kezeli a belső konfliktusait: valaki iszik, alkoholt, nem keveset; valaki játszik a szerencsével, de inkább a szerencsétlenséggel; valaki vásárol, meggondolatlanul, adósságba hajszolva magát; valaki a kábítószerek széles palettájától remél boldogságot; viszont olyan is akad, aki a sportban nem ismeri a mértéket. És olyan is, aki az evésben. Nos, én ehhez az utolsó kategóriához tartozom. Illetve egy kicsit az utolsó előttihez is, így teremtve egyensúlyt a két kompenzációs csomag között.

      Megérkeztem az étterembe. Az étterembe, ami sok emléket és élményt őriz a számomra. 8 éve jártam itt először. De akkor még csak egy kiskocsma volt, egy panelkonyhányi méretű helyiséggel. Nagybátyámmal voltam. Üdítőztünk. Akkor először és sajnos utoljára.

Aztán a hely kezdte kinőni önönmagát, egyre nagyobb teret szakítva Klauzék családi házából.

Először az első  szobákat kebelezte be, majd megkezdődött a folyamatos térhódítás és bővítés. Szép lassan, óvatosan, nem mertek elsőre nagyok lenni. Pedig ha látták volna a jövőt…

Természetesen a sorozatos bővítés mögött a hely egyre nagyobb népszerűsége állt; isteni ételekkel, kedves tulajjal, barátságos pincérekkel, egyedi miliővel, ami csak a Sarokházra jellemző.

      Az étterem térhódításával egyenes arányban nőtt az én ottani előfordulásaim száma is. Előző párommal eleinte csak a nincs kedvem főzni, menjünk le kajálni indíttatás mögé bújva kerestük fel egyre gyakrabban az utcánk végében található éttermet. Majd a győri vacsorákat is lecseréltük az itteni vendéglátásra. Finom kajákat kaptunk, mehettünk gyalog, azaz mindketten ihattunk egy pohár bort vagy egy korsó sört, ha éppen úgy hozta kedvünk.

Barátnőmmel –akivel pont egyforma távolságra lakunk a törzshelyünktől- szintén leváltottuk a Győr belvárosi flicces-flancos kávézókat a „Peti kocsmájára”. Mi csak így hívjuk magunk között. És hogy mi ez a bizalmas hangvétel? Csak így, Peti? Hát persze! Peti, a tulaj a mi osztálytársunk volt 8 éven keresztül! Sőt, még az óvodában is együtt hajtottuk a mérleghintát.

      Zita és én szeretjük ezt a helyet. Pedig ha a falak mesélni tudnának…! Tudnak, csak épp nem akarnak! Diszkrétek. Nagyon. Tanúi voltak nagy nevetésnek, sok könnynek, bánatnak, örömnek, nem várt szerelemnek, elmúlásnak, elválásnak, gyermekáldásnak.

Gyakori vendégek vagyunk. Nyáron a teraszon kortyolgatjuk a jéghideg csapolt vagy búzasört, lekísérve salátával – Zitának szigorúan hagyma nélkül- vagy egy 3-emberes melegszendviccsel. Hűvösebb időben behúzódunk a kisterembe. Sört iszunk megint. De hogy ne fázzunk, iszunk hozzá némi jégert. Volt idő, hogy többet is. A másnap emlékezetes volt. Családi veszekedés, feledhetetlen Tesco- látogatás. Megesik az ilyesmi. Főleg, ha az ember krízisben élő lányainak a tulaj a volt osztálytársa, aki leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy meghívja őket még egy jégersörre.

      Aztán eszembe jutott az osztálytalálkozónk is, amit hol máshol tarthattunk volna, mint a Petinél!

Választásunkat nem éppen az indokolta, hogy közel van az alma materhez. Tudtuk, hogy itt mindenki otthon érzi magát. És így is lett. Feledhetetlen este kerekedett a mi 20 éves osztálytalálkozónkból.

      Ezen gondolatokkal léptem be az étterembe. Vendég alig volt. A nagyterem –hétfő lévén- teljesen üres volt. A kisteremben, ahol én is helyet foglaltam, egy pár ült, egymással szemben, fogva egymás kezét. Szerelmesen, boldogan, de a közelgő elválástól való félelemmel a szemükben néztek egymásra, miközben itták a Traubit és egymás szavait. Ismerős jelenet…Nagyon is. Nem olyan rég még mi is így ültünk itt, szerelmesen, boldogan, reménykedve, éhesen, majd jóllakottan. Két Traubi, harcsapaprikás és rántott hús társaságában.

      A pultnál még volt néhány vendég. Lecsúszott egzisztenciájú  helyi férfiak. Egyesek így aposztrofálják őket: alkoholisták. Van benne valami, mert most sem ásványvizet ittak és nem türelmesen, egymás szavába nem vágva beszélgettek.

Amint leültem, jött is a jól ismert pincér. A kérdés költői volt, hogy mit is kérek. Tudta, hogy libamájat fogok enni, amihez egy 1 deci újbor jár ajándékba, amit hamarosan meg is kaptam. Tekintetbe véve, hogy meglehetősen törzsvendégnek számítok, az 1deci nem 1 deci lett, hanem pont a duplája. Nem ágáltam ellene. És az ellen sem, hogy nem Tokajit kaptam a libamájhoz és az sem zavart, hogy nem a megfelelő pohárban szolgálták fel a szürkebarátot.

      Ittam pár kortyot. Hamarosan éreztem a pár korty fehér bor hatását és kellemes bódulat kerített hatalmába. Bódulat, amire mostanában szükségem van. Amikor már nincs elég erőm irányítani a gondolataimat és becsapni önnön magamat.

Amíg vártam a remekműre –roston libamáj kemencés burgonyával- próbáltam magamat lekötni. Mit csinálhattam volna? Nyomkodhattam volna a telefonomat. De úgy éreztem, ez most nem illene a hely és az én szellememhez. Úgy döntöttem, inkább semmit teszek. A szerelmem hiányáról szóló gondolataimat a bódulatnak köszönhetően magamon kívül tudtam rekeszteni, azonban a külvilágot nem.

      A pár hallótávolságon belül  ült. A szilveszterről beszéltek. Arról, hogy ki hol és kivel fogja tölteni A családjával, a házastársával, a gyermekeivel, de egymástól távol. A jelenet innentől még inkább ismerőssé vált. Egy különleges szerelem különleges körülményeivel. Hogy irigyeltem –e őket? Őszintén szólva igen. Irigyeltem a boldogságot, ami nem felhőtlen, de még reményekkel teli. Irigyeltem azt az elképzelhetetlenül nehéz időszakot, aminek a vége akár még jó is lehet. Láttam az arcukon a szerelmet, de a kétséget, a félelmet is. A kérdést, ami mind gyakrabban merül fel: mi lesz velünk? Együtt? Külön?

Éreztem, ahogy az emlékek és a hiány okozta fájdalom áthatol a racionális gondolatokon és a bor okozta bódulatot.  

      A libamáj épp időben érkezett. Csábítón, illatosan. A fatálról nagy mennyiségben a kockára vágott kemencés krumpli, a szeletelt libamáj és a pirított hagymakarika nézett velem szembe. Átadtam a gondolataimat, na és az ízlelőbimbóimat a kulináris élvezeteknek. A némileg túlhűtött szürkebarát már épp elérte a neki és nekem tetsző hőfokot. Lassan, méltóságteljesen ettem ezt a nyugatiak által tiltólistára került királyi étket. Közben a külvilág megszűnt; már nem hallottam, hogy a férfi és a nő miről beszélgetnek. És már nem is láttam őket. Nem akartam. Tekintetemet inkább a lassú, de biztos fogyásra ítélt ételre szegeztem.

      Nem tudom mennyi idő telt el, de egyszer csak úgy éreztem, hogy már nincs több hely a pocakomban. Letettem a villát s a kést és meglepődtem azon, amit láttam. A fatálon 3 kocka krumpli várt a sorsára. A jóllakottság sóhajával biztosítottam őket afelől, hogy ők már nem fogják követni társaikat.

Hátradőltem és kigomboltam a nadrágom felső  gombját. Földöntúli elégedettséggel kortyolgattam a maradék boromat. Még jó, hogy 2 decit kaptam.

A külvilág  lassan ismét érzékelhetővé vált a számomra. A pár indulni készült. A férfi udvariasan, óvó-védő tekintettel és meleg mozdulatokkal felsegítette a nőre a kabátot. Elindultak. Mellém érve egy kissé szégyenlős tekintettel néztek rám és egy halk viszlálot suttogtak. Viszonoztam kedvesen szemérmes köszönésüket, bízva abban, hogy megértésem, együttérzésem és jókívánságaim eljutottak hozzájuk.

      Megint kortyoltam a borból. Figyelmem most a pultnál  álldogáló férfiak felé  irányult. Miről másról, mint a nőkről beszélgettek. Az egyikük, némileg artikulátlanul arról mesélt, hogy manapság már nem elég 20.000 Ft egy estére, főleg, ha fel akar szedni egy nőt. A múltkor is volt a Gyertyafényben –Győr egykoron legnépszerűbb és akkor még Tó vendéglő néven ismert- éttermében. Többször felkért egy nőt táncolni, de az folyton csak meg akarta hívatni magát egy italra. Az elbeszélés kaotikus hangsúlyából és a töltelékszavak mennyiségéből arra következtettem, hogy ez nem igazán váltotta ki az úriember szimpátiáját.

Természetesen a barátok vagy inkább nevezzük őket ivócimboráknak ellátták őt praktikus és ugyanakkor jónak tűnő tanácsokkal. Például, hogy szedjen fel egy 18 évest. Ez viszont nem nyerte el a párválasztási problémákkal küzdő delikvens tetszését. Az indoklást sajnos nem értettem; mintha nem is magyar nyelven hangzott volna el. De a cimbora nem adta fel. Most azt javasolta, hogy kezdjen elvált asszonyokkal. Hősünk erre csak annyit mondott: nem terelgeti a másik gyerekét. Eddig nem is tudtam, hogy a terelgetés a nevelés szinonimája.

A barát még tett egy utolsó kísérletet. Azt tanácsolta a havernak, hogy talán szedjen fel egy 50 évest. Abban már nem tehet kárt…

Sajátos megközelítés. Elérkezettnek láttam az időt, hogy kérjem a számlát.

A számla egy nagyon baráti összeget mutatott, tekintetbe véve, hogy mégis csak fejedelmi ételt ettem. Szokásomhoz híven, de nem megszokásból az egekig magasztaltam a nekem felszolgált mannát. Ehhez mérten adtam borravalót is.

      Elindultam haza még egy feledhetetlen emlékkel a tarsolyomban és mennyei ízekkel a számban.

Azt hiszem, ha elköltöznék a szülőfalumból, ez az étterem nagyon hiányozna. És azt hiszem nekik is hiányozna az a törzsvendég, aki mindig Traubit iszik – kivéve, ha gyermekkori barátnőjével múlatja itt az időt. Hiányozna nekik az a nő, aki mindig hoz magával egy műanyag dobozt, hogy a maradékot hazavihesse hű társának és házőrzőjének.

Rami ma csalódott volt. A doboz üres maradt. De talán megbocsát…