Szép Angelika

Beküldő: Bekecsy Gábor
Beküldés ideje: 2009. március 13.

Akkor oldotta fel Körtvélyessy tanító úr a ránk szabott büntetést, amikor már biztos volt, vidékünkre idegen érkezik, akit hírelt érdekessége miatt nekünk is okvetlen látnunk kell, mert mindjárt kitapossuk lábunkból az első pár bocskorszandált, és még nem néztünk valamirevaló idegen szemébe. Jöttek ugyan ismeretlenek Kelemenből szép számmal, de többnyire csak tömlős túrót, tejfölt, málélisztet, és - hogy is mondjam -, identitásuk szúrós savóbűzét hozták el magukkal. Ezekről az árucsereberélőkről Rosenbaum úr üzletében ténferegve megállapíthattuk, személyük távolról sem egzotikum, ilyen emberekből naponta akárkinek százat mutatunk. A büntetéssel - hadd röstellkedve mondjam el - azért volt kénytelen lesújtani ránk a tanító, mert Nyetra Petruj az iskola fehérre meszelt falán meghökkentő módon találta ábrázolni, körülbelül hogy látta a Fiola és Tsa. fűrésztelepének nyers deszkáin a részvénytársaság művezető-helyettesét Demizsonnéval, a telep mosóasszonyával üzekedni. Csakhát befújni a Nyetrát nem volt tanácsos, alábbiakban kiderül, miért nem lett volna jó a mokány fiút feladni, inkább megadva magunkat, sarokban álltunk naponta déli harangszótól délután kettőig: feltartott kézzel, fél lábon, szídva mint a bokrot Nyetra Petrujt titokban.

Nos az idegen érkezéséről szóló hírt én vittem el némi büszkeséggel Körtvélyessy úrnak egyik délután, miután letudtuk megfegyelmezésünk napi adagját. Apám szalajsztott, kezembe adva gondosan a papírost, amire írva volt, hogy a különös embernek érkeznie kell minden minutumban, azzal a kiegészítő megjegyzéssel, Ferenc Józsefre, főhercegre senki ne számítson, de az átmeneti ember van annyira tekintély, hogy nem ártana tiszteletére egy kis szűkös ünnepség, mert a haza jobbulására olyat cselekszik, ami ha többet nem, pohárka málnapálinkát és háromszoros Vivát! felkiáltást megér. 

Természetesen úgy volt elgondolva, hogy az ünnepség a gát mellett, Szojka Mihály malmának placcán, a malom és a felhagyott gatter közötti abrakoló réten lenne megrendezve. A helyszín sürgős és leleményes lefektetése mindenekelőtt arra szolgált, hogy kibúvót keresve se lehessen találni, amire általában nagy hajlamosságot mutatott Körtvélyessy úr, ha a haza érdekében találták cselekvésre felkérni. A tanító úrnak amúgy mindig kézügyében volt a replika, azt szokta mondogatni, végtelenben nincs haza, ami alatt nyilvánvalóan a havasokat értette, valójában csendes lázadás volt maga részéről, amiért a sors Istentől elhagyott vadonba vetette valahonnan nagyon messziről, az alföldről, ha jól mondták.  Apám a tanítónak szóló „táviratot” a szászrégeni piacon szerezte be, az Istenszéke Természeti Legényegylet  kurátora nyomta a kezébe,  juttassa el sürgősen tc. Körtvélyessy úrnak.

Sejtettem hát, nem hegyentúli vendég jön klasszikusan csípős savószaggal, annál is inkább nem, mert a tanító úrnak kibuggyant a nyelve, tanító úrnak csak rendkívüli helyzetekben szokott kibuggyanni a nyelve, idegességében dadogni is szokott. Leginkább akkor, ha szokatlanul nehéz szavakat kellett kiejtenie a száján. Most is így történt, legalább háromszor nekiveselkedett, de istennek se ment neki, csak vörös nyelvének hegye csúcsosodott ki bajusza alatt. Hogy zavarát mégis leplezze előttem, azt mondta, baj van, nem lát jól, otthon majd szemüveggel elolvassa az üzenetet, noha tudtam,  alig harmincon túli tanítónak egyáltalán nincs szüksége szemüvegre, amit mifelénk okulárénak neveznek, és az emberek erősen lenézték, legalábbis nem tekintették kerek egésznek, aki úriasan vakisa, ráadásul dadog is. Tisza István cvikkeres arcképét címlapon hozó újságokat, amelyeket nem tudni milyen meggondolásból egy alapítvány juttatott el a havasra,  Braun patikárius gátlástalanul lenyúlta, olvasatlanul gyújtott be a lapokkal, nemhogy a nép okulására felolvasott volna belőlük fontos passzusokat.  Körtvélyessy úr akkor gurult be, amikor én tagolva ejtettem ki, tanító úr, ejsze, ha nem tévedek, az idegennek bizonyos d-o-k-t-o-r P-e-t-z-nek kell lennie, mire ő: kölyök, te mit tudsz, eredj innen haza.  Nem vitás, csalódottan távoztam a tanító úrtól, mert arra nem számítottam ugyan, hogy Körtvélyessy a furcsa név láttán mindjárt félrevereti a harangot, de arra igenis, hogy legalább felkiált, emberek, doktor Petz érkezik,  gyorsan, gyorsan ki a gátra, de nem. A tanító úrnak fogalma sem volt, ki áll a különös név mögött, amit neki kimondani, beláttam, belesülésig nehéz feladat.  

Úgy emlékszem, mi magyarok ezerkilencszáznégyet írtunk, de abban nem voltunk bizonyosak, hogy a románok is velünk azonosan számolták az évek múlását a Maros völgyében, mert nagy meglepődéssel vettük tudomásul, hogy a Rosenbaum gyermekek a számolással jócskán megelőztek, ezreket emlegettek a feltűnően szeplős izraelita gyermekek, ami minket a számolásban alaposan megzavart. Maradjunk annyiban, Krisztus után ezerkilencszáznégyet írtunk, mi, magyarok. A szóban forgó évszám azért rendkívüli és emlékezetes, mert abban az esztendőben iszonyatos aszály és hőség kínozta völgyünk emberét, állatát, vizét, erdejét, egy ilyen pusztítás mellett csak hagyján a sáskajárás. Az időjárás mozdulatlansága mintha ekkor böjtölte volna ki a következő év írtózatosan agresszív kártevését, a Jód völgyéből átguruló esőzéseket megelőző szélviharok fedtek ki falvakat, ha egyáltalán falvaknak lehetett nevezni a folyó felső szakaszának két partjára lehúzódott, tanyasiasan szétszórt házakat. Iszujka tetejéről nézve a mi falunk valójában falu volt, annak kellett lennie, még akkor is, ha a porták úgy néztek ki a magasból, mint félelmében összebújt juhnyáj a Vesze mezején, ha farkasordítás csörtetett le a gyérített fenyvesen. Falunak kellett lennie, ha egyszer volt hozzá templomunk, amit mint a taknyot, úgy csavart le a szélvihar, és vágott földhöz nem is a szélvihar, hanem Isten haragja, mert már akkor rosszak kezdtek lenni az emberek. Hogy rosszak kezdtek lenni, hangoztatta is Kemény tiszteletes, de látni kellett volna Sofronica pópát, amikor suhogó feketében jött le Ratosnya felőli Gelenczár-tetőről, az oláh pópa Isten szolgájától méltatlanul, magából kikelve verte a gyepűt, átkozott népség vagyunk, mert mik, ha nem átkozottak vagyunk, akik vízbe vetnek nemhogy halott, hanem élő csecsemőt.   

Mentünk a Marosra csapatostul újszülöttet látni, mert mi vízhozott csecsemőt addig soha nem láttunk, csak tiszteletestől hallottunk olyasmit, hogy Mózest is kosárban fogták ki anno. Elkéstünk, érkezésünk előtt kihalászták a gyermeket, annyit láttunk, hogy gyolcsba forgatva vitték el Braun patikáriushoz a szapuló asszonyok, innen a történet - azóta jószerével - elvarratlan maradt.    

A szánk annál kevésbé volt összevarrva, keveset tudott öltögetni rajtunk Körvélyessy úr, a hírt természetesen mi vittük fel Fiola és Tsa. fűrésztelepére, senkitől és semmitől sem zavartatva elmondtuk Swartz mérnök úréknak, hogy Picsamosó súgóján élő csecsemő akadt fenn. Mondanom sem kell, körénk gyűlt a fűrésztelep asztmás proletáriátusa, elhűlve vették első kézből a történetet. Azt mindenki tudta, azért van Picsamosónak nevezve a folyó ezen súgója, mert az asszonyok rendszerint oda jártak szapulni, s mi, akik az első szandálbocskort is mindjárt kitapostuk lábunkból, elképzelhetőnek tartottuk, hogy a kis kölyök szapulás közben esett ki anyjából, és kapta ölébe a folyó.  Fiú a vízhozta teremtés, ennyit mondott az ügy szóvivője, Braun patikárius felesége, sőt azt is megállapította, nincs baj, az újszülött eleven, nagyon is nagy életképességet mutat, lesz ennek a történésnek még valami jelképe vidékünkre nézve,  ilyesmiket mondott a förtelmesen csúnya és ráncos Braunné, aki büdös  pipát szívott folyton mindannyiunk megrőkönyödésére. 

Persze rákászni jártunk leginkább a Marosra, gyökerészni balinra és márnára, a pisztrang megfogása az alaposabbak tudománya volt, úgyhogy mi csak a csendesebb sodrásoknál bújtunk fejjel a gyökérbe. Nagyon mulatságos volt, ha csóré seggel tettük, bocskorszandáltól felpállott talppal riasztottuk ki árnyékban párzó szitakötők seregét.  Igazából Nyetra Petruj volt a vezér, ő szabta meg, ki hol kotorásszon, de a szólás joga is az övé volt abból kifolyólag, hogy apja, neá Nyetra Aurél nemrég medvével bírkózott, ha hiszik, ha nem, úgy vágta belé a Marosba a dögöt, hogy az meg se nyekkent többé. 

Hanem akkor már mi is meg tudtuk különböztetni a szépet a csúnyától, a magot az ocsútól, szépet igazából a Marosban szapuló asszonyok között kellett keresni. Nem vitás, a legvonzóbb szép Angelika volt közöttük, Dégenfeld grófék nyári rezidenciáján szolgáló szépleány, akit az emberek mindközönségesen leánkának szólítottak. Ha a fiatalemberek, és idősebbek úgy szóltak szép Angelikához, ej, ej, leánka, leánka, akkor tudtuk, hol kezd forrósodni a vágy először. 

Természetesen szép Angelikát, csakis őt szoktuk meglesni a parti füzesből, amikor szoknyáját szapulás közben szépen feltűrte térde fölötti magasáig, de azt oly érzéki kihívással cselekedte, hogy szép Angelika volt maga a mennyország, elnéztük volna örökkévalóságig. Figyeltük a partról dermedten, mint élvezi, amikor a víz fodrai körülnyaldossák fehér lábszárait, ilyekor szép Angelika egy kicsit elpirult. Ha pedig szép Angelika egyedül ment a folyóra, akkor mi a háta mögé kerültünk, mert Nyetra Petruj azt mondta, igazából csak a folyó tudja megfejteni és teljességgel kitárni a titkokat, a víz tükröt tart Angelika lába közé, s nekünk nem kell tennünk mást, csak nézni a felfoghatatlanul izgalmas, a víz felszínén szépségesen megnyúlt lebegést. Ám nem mindig így történt, ilyesmi nem is sokszor esett meg, szép Angelika térdén felül, köntössel takart territóriumában kutakodni folyton a folyó sem merészkedett, szép Angelikával szemben láthatóan alázatos volt, innentől kezdve már az is elképzelhető, hogy a víz hozta csecsemő Angelika gyermeke lehetett, legalábbis effélét beszéltek az emberek, mert a közszáj szerint a szépséggel okvetlen járnia kell némi gyalázatnak. Hiresztelték korábban, Angelika a folyóval szerelmeskedik, meztelenre vetkőzik, a gátról látták a vízben pancsolni, látták víz alá bukni, hallották a vízhez szólni, a folyó pedig búborékokat bugyogott neki, talán vízisellővé változott. 

Bárhogy is volt, legyen, hiába kardoskodott a rút Braunné, mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, ő itt csak mellékes szereplő, a csecsemő bábasszonya elsősorban a folyó lett, először a Maros fürdetett gyermeket. Innen vitték az idecsi gyermekházba a víz hozta Mózest szoptató anyához, hogy soha többé hír ne jöjjön felőle.      

Álltunk a folyó partján,  a beteljesülésnek azzal a lehetőségével, hogy az orrunk előtt bármelyik percben el fog hajózni doktor Petz nevű idegen, a Bistricujban is biztosan síklik majd egy kört, felkavarja a víz felszínén összefüggő savószürke lepedéket, amit állottságában vízturónak neveztünk, csak aztán száll patra ki. Braun patikárius Szászrégenből jövet mesélte, aznapelőtt a városka konzervatív szász polgárai igencsak meghökkentek, amikor megpillantották szenes szekeren doktor Petz bizarrul elfektetett vízi alkalmatosságát, amint két ökör vontatta felfelé, a Maros folyásával ellentétes irányba. 

Körtvélyessy úr ez időben a  hegy alatt abrakolt, összehívott bennünket, megtanítani nekünk szép Magyarország folyóit. Mondta sietve, tudnunk kell, ha netán valaki kérdezné, a Maros a Nagyhagymásból ered, és Szegednél ömlik a Dunába. Azzal ne foglalozzon senki most, hogy négy tenger mossa Magyarország partjait, szólt ki a száján a tanító ilyemit, pedig addig nem is tudtuk, hogy négy tenger mossa szeretett hazánk partjait. A mi folyótudományunk mindössze annyi volt, Tisza, Duna, Dráva, Száva, törjön el a lábod szára, de ennyiből is sejtettük, tudományosan a mi gyönyörű Marosunkkal még nincs lefutva a kör, lehet még ennél gyönyörűbb folyó valahol.

Doktor Petz István köszöntésére a legényegylettől Braun patikárius kapott megbízást, aki az idegen érkezésének lehetséges perceiben ott tapotott nagyon is fontoskodva a rőzsegát tetején, az ő cvikkerének, vagyis okuláréjának csillogása valahogy ünnepélyesebbé fényezte a hangulatot, nem beszélve arról, hogy Körtvélyessy úrral szemben Braun úr feszült pillanatokban is folyékonyan beszélt, temetésen, mennyegzőkön kivált. Egyszercsak Iszujka lábánál nagy lárma kerekedett, az üstverő Barazsuj cigánypurdéi csörtettek le a parton, aztán mit kellett látnunk, ha nem azt, hogy a bikaerejű Szojka Mihály, mint valami vizek és hajók istene, hátán cipelt valami csónakfélét, olyat mi még nem láttunk, orvhalászaink primitív ladikjától eltérően meglehetősen furcsa szerkezet, ha akarom, igen kecses alkalmatosság volt. Hát persze, mi annál szebb, mindenekelőtt testesebb vízi járgányt képzeltünk el, vitorlarúddal, legénységgel, hajókürttel, sok mindennel, de hát beláttuk, ahhoz csoda kellett volna, mert víz a Marosban akkortájt éppenhogy csak eregélt. 

Hozta hát Petz úr csónakját Szojka Mihály, őt követve lépett be látószögbe a különös hajós, derékig mesztelen, feje fínom anyagból készült sötét keszkenővel bekötve, mint valami hajtótörött kalifa, annyi különbséggel, hogy a kalifák a sivatagban teveháton utaznak, és a szolga berberek nem visznek hátukon tevéket. 

Doktor Petz felszökkent a rőzsegát uszadékkal természetileg teletűzdelt tarajára, elnézett lefelé, azonban fényes perspektíva a gátról sem kecsegtetett, mert a juhász a folyó legesleges közepén itatott délire, combig feltűrt gatyaszára az utána ugró kuvasztól lett befröcskölve csak. Braun úr rázendített, mondta, a szászrégeni Istenszéke Természeti Legényegylet nevében szeretettel és tisztelettel köszönti doktor Petzt Istvánt, a szegedi Hunnia Csónakázó Egylet tagját, aki csónakjával kíván a Maroson végedestől végig lehajózni, drága Magyarországnak, minden természeti csodájának hazafiúi megbecsülésére és a haza felemelésére. Vívát! kiáltott fel az összecsődült nép, de érezte Braun patikárius, hogy valami hiányzik a képből, ebből kifolyólag felé fordulva kérdőre vonta a különös utast: na de Petz úr, hol a hajó? Braun úr kérdésére mindenki felkapta a fejét, mindenki Szojka Mihály után bámult. A molnár a csónakkal tovább folytatta útját, ment lefelé a parton, mintha bővebb folyást keresett volna, ahol doktor Petz kajakját vízre teheti. 

A Brigach? szólalt meg doktor Petz Braun patkáriusra tekintve, majd elmutatott Szojka Mihály felé. Ekkor értettük meg, hogy megállapodásuk szerint Szojka Mihály addig viszi Petz doktor csónakját, amíg hajózható vizet lel. Arra pedig a Bisztra-patak beömlésénél számíthatott, ahol a patak és még néhány erecske összehord annyi vizet, hogy végre a Petz úr hajója - hogy is mondta, Brigach? - elsíklik a kövek fölött. A nép alig akart hinni a szemének, hiszen a szárhegyi rönktelepről eleresztett tutajokon és az orvhalászok ócska ladikján kívül itt más vízi jármű nem úszott még el, pláné olyan nem, mint Szojka Mihály feje fölött Petz István kecses kajakja. Sokan azt mondták, bolond ez az ember, vagy ki tudja, mi, ilyen pengevékony, törékeny hajóval leúszni a nagy magyar alföldig tiszta bolondság. Abból nem lesz semmi, Marosludastól, legfeljebb Gyulafehérvártól gőzössel fog hazamenni, írták le végképp és idejekorán Petz úr nyári kalandját.   

Láttuk, doktor Petz délceg ember, ha igaz, szép férfi volt, szíjas, napbarnított bőrét nézték az asszonyok, majdnemhogy megkóstolták volna az idegent. A hajós viszont kimérten nézett végig az őt bámuló vadóc fehérnépen, mi pedig Petz úr tekintetét követtük, gurul a nagy kő, ki tudja, hol áll meg. Hát persze, a szép Angelikán, de hol van szép Angelika, nézett szét Nyetra Petruj, hol van a leánka, majd így a többiek. Szép Angelika nem volt ott a gáton, szép Angelika nem volt sehol, holott egyszercsak mindenki szép Angelikát akarta látni. Ha nem volt sehol, hát indult is tovább doktor Petz, meghagyta, szép Angelikát okvetlen keressük. Bisztra beömlésénél kajakba szállt, búcsút intett, majd hogy a víz nehogy elapadjon, Marosvécs felé gyorsan elevezett. Azt is láttuk, Körtvélyessy tanító úr szeme csillogott a legszebben, mondta doktor Petz felé integetve, üdv néked, szép Magyarország, és nem is dadogott.

Másnapra a nép el is felejtette a különös hajóst, bolond ember, mondták. De hol van szép Angelika, mert ő mégiscsak a miénk. Valaki felvetette, lehet, szép Angelika vízbe ölte magát, ami elég is volt ahhoz, hogy Nyetra Petruj végre megmutassa, ki ő. A mokány fiú megjárta a vizeket és vizek mentét, ott is járt, ahol kevesebb volt a mederben, mint vödörnyi ívóvíz, majd végül a gát gyökereit is megkereste, de felbukkanva azt mondta: senki. Szép Angelika senki lett, csak Braun patikárius hozott haza Szászrégenből valami kapaszkodót. A városkában Petz doktor fogadásán hallotta magától a hajóstól, hogy leevezés közben Marosvécsnél, Kemény Kálmán kastélya alatt a kanyarban tíz nimfát látott, a homokon napoztak. Petz doktor csónakját látva rémüldöztek szegények, kilencen kilenc ágba szaladtak, csak legszebbikük merült víz alá, de csodák csodája, a tünemény Petz doktor szerint nem jött többé víz fölé. Egyszer csak, mesélte Braun úr, Petz doktor szeme felcsillant, majd borult is azonnal, lehet, nem is volt igaz, csak furcsa látomás a különös nimfa-merülés, viszont a csóré lányok ott voltak elheverve a homokon, bizony isten, ott voltak, mondta doktor Petz Braun patikáriusnak. Hozzátette, szerinte szép Angelika nem lehetett közöttük, úgyhogy nem lenne jó a kilencek közé betudni szép Angelikát. Később hiába jártunk ki a folyóra, ahol annakelőtte titkokra leskelődtünk, és ritkán láttunk szép elnyújtott lebegést, csak a terméketlen sötét mély hullámzott, ha Szojka Mihály leeresztette a zsilipet.               

Elmúlt az idő, nagy vihar után posta hozott Braun patikáriusnak levelet, doktor Petz volt a feladó. Megírta benne mind vízi kalandját. Beszámolója szerint  Kutyfalván az is megesett, hogy a Haller grófok malomgátján szunnyadó tutajos a Brigach láttán víziszörnyet emlegetve ordította fel a falut, a tátott szájú atyafiak zsákja mellé folyt a liszt. Máriaradna és Lippa között a folyó berkes partjain lábukat áztató, szemrevaló sváb leányoktól hallott Petz doktor a környező falvakról. Sorolta Hidegkutat, Szabadhelyt, Csiszért, Szépfalut. Végül üzente, ha még szép Angelikát keresnénk, menjünk el Szojka Mihály malmához, meglátjuk, ott forgatja körbe-körbe a nagykerék.