Alig húsz perce indultunk el, de a hőségben a kétórás út elviselhetetlenül hosszúnak ígérkezett. Öcsémmel idegesen fészkelődtünk a hátsó ülésen, ráadásul alig maradt helyünk, mert anyánk minden szabad lyukat teletömött a nyaralásra szánt holmival.

Öcsém karja alatt az esetlegesen hűvösre forduló estékre szánt pokrócok tornyosultak, közöttünk egy varrógép foglalta a helyet, amit nem hagyhattunk otthon, hiszen anyám a nyaralás alatt új függönyt akart varrni. Még a lábamnál is zötykölődött egy jókora dunsztosüveg félig kész kovászos uborkával.

A csomagtartó is dugig volt. Apám már a két bőröndtől morogni kezdett, mert az egyik betegétől kapott demizson fehér bort és egy kisebb füstölt sonkát mindenképp el akart hozni, az újabb és újabb kistáskák és nejlonzacskók láttán  azonban az indulás előtt szokás szerint szentségelni kezdett.

Az autó, mint valami guruló szauna, ontotta magából a forróságot. Apámról folyt a víz, az ablakot mégsem húzta le, mert a huzattól megfájdult a feje. Így tövig nyomta a gázt és a kanyargós úton agresszíven előzgetett. Úgy tűnt, hogy haragszik az egész világra, a kanyarokra és a gödrökre, az úttestre merészledő biciklisekre, a túl gyorsan vagy túl lassan hajtókra, a sárguló bűzamezőre és a verőfényre. Haragudott a reggelenként a szobája előtt várakozó betegekre, akik kimerítették, és akik minden nap megtöltötték a folyosót, de leginkább anyámra haragudott, aki miatt már megint nyaralni kell, és aki amúgysem érti meg sem a problémáit, sem a jobb híján vele megosztott gondolatait. Apám legszívesebben otthon maradt volna, egyedül a könyveivel, a televíióval, az életről alkotott elméleteivel és a szeretőjével. Ehelyett kivörösödött fejjel száguldott a saját kezével épített nyaralója felé egy átforrósodott konzervdobozban.

Szinte már vártuk, mikor téveszt el egy táblát. Legalább ötvenszer járt már erre, mégis elnézte az utat. Anyám, tizenöt év széljárásaival és viharaival a háta mögött, eddig csendesen gubbasztott mellette, de ezt már nem volt képes szó nélkül megállni.

- Nem hiszem el, hogy nem láttad a táblát. Akkora volt, mit egy stadion kijelzője.

Anyám öt kilóméter távolságból is észrevett volna bármit, de jelzőtáblára amúgysem lett volna szüksége, mert az első alkalom után évek múlva is bárhova odatalált emlékezetből. Öcsémmel rosszat sejtve húztuk be a nyakunkat. Tarkómon a megint jólismert bizsergést éreztem.

- Akkor miért ne vezetsz te? – sziszegte apám, szemét résnyire összepréselve. Ezt a közelgő dühkitörésre utaló jelet már jól ismertük.

- Mert te sohasem hibázol, a tökéletesség szobrát rólad mintázhatták volna.

- Ugyan, de azt a táblát a húlye is meglátta volna. Egyébként körülbelül háromhetente jövünk erre – állapította meg anyám, némi éllel a hangjában.

- Anyád is tökéletes volt – süvöltött a válasz – csak szegény apádat kergette a sírba. Nyomorult öreg, hiába próbált kimenekülni előle a földre. Akármilyen értelmes volt, az a stupid öregasszony kifacsarta a lelkét.

- Anyukát hagyd! Mit tudsz te erről az egészről? És nehogy azt képzeld, hogy olyan hatalmas erőfeszítést kíván a rendkívüli gondolatmeneteid követése. Egyébként is, ha olyan nagyra tartod az intelligenciád, miért nem vagy mér régen főorvos? Csak otthon mered kinyitni a szádat, a kórházban bezzeg beszari vagy.

- Beszari? – harsogta eltorzult arccal apám. – Én, aki kihajtom a belem a családomért? A hétvégeken meg évekig maltert talicskáztam, hogy mire gerincsérvet kapok, legyen hová cipelni a kovászos uborkát. Én beszari? Azért, mert elmentem egy kibaszott tábla mellett. Van a világon más is mint befőttesüveg, függöny, meg nyaraló. Vannak versek, absztrakt gondolatok, és van aki megérti őket.

- Ha olyan csodálatos vele, miért nem maradsz a kurváddal? – visította anyám, aztán megint elszabadult a pokol. Apám nyakán kidagadtak az erek az ordítástól, anyám megint ki akart ugrani egy kanyarban, mi pedig hátul az öcsémmel, szokás szerint sírva fakadtunk.